A beszélgetés azzal indul, hogy egy régi-új könyvről van szó, hiszen a Magvető gondozásában már 2001-ben megjelent a regény. A Rajk László és társai ellen folyó per idején játszódó cselekmény újraszerkesztve kerül most az olvasók elé. A történet középpontjában a kihallgatott Friedmann Benjámin áll, akit a kémkedéssel vádolt volt belügy-, majd külügyminiszter cionista kapcsolataként gyanúsítottak, valamint kihallgatója, Benedek György államvédelmi tiszt. Kettejük története mellett asszonyaik, családjaik és a kommunista diktatúra számos elszenvedőjének élete bontakozik ki.
Wirth Imre először is az olvasót egy olyan voyeurként azonosítja, aki számtalan szobába néz be a regényben, és így az intimitás határait tapasztalja meg. Majd egy 20 évvel ezelőtti interjúból idéz, amelyben a szerző elmondta, hogy az embernek akkor is az igazságot kell keresnie, ha az a javunkra, és akkor is, ha ellenünkre szól, majd megkéri Szántó T. Gábort, hogy mesélje el, mi vezetett akkor a mű megírásához. “Az első, ami eszembe jut, a düh”, hangzik a válasz, “gyűlt bennem a düh, amikor a kommunizmus kapcsán a szélsőjobboldali sajtó mindig a zsidókat emlegette és mindenki megpróbált úgy tenni, mintha erről az egészről a zsidóság tehetne”. Akkor azt gondolta, hogy meg kellene nézni a jelenséget kicsit közelebbről: ha a zsidó származásúak belekeveredtek a kommunista mozgalomba, vagy szerepet vállaltak az államvédelemben, akkor érdemes megnézni, az áldozatok között hogyan szerepeltek. “Ha megnézzük innen is, onnan is, szélesebb perspektíva nyílik, így nem lehet kijelenteni mindenféle előítéletes világképeket”, teszi hozzá.
Arról, hogy zsidó szempontból van-e elszámolnivaló a kommunista mozgalommal, a diktatúrával, könyvek sokasága jelent meg, mondja a szerző. Kérdés, hogy mi vitt rá egy zsidó származású félértelmiségit vagy értelmiségit, hogy elszakadva származási közegétől és vallásától egy világmegváltó célokat maga elé tűző mozgalomban vállaljon szerepet. Ugyanez a kérdés fellelhető keresztény perspektívából is, hiszen a szegénység mint érték, az egyenlőségi eszme ugyanúgy megjelenik a jézusi tanokban is, teszi hozzá. A regény az író szerint azt a perspektívát használja, amikor az áldozatok is és az állam védelemben szerepet vállalók is zsidó háttérűek. Ezeket az utakat egymás mellé tenni, ezeket a drámákat egymás mellett megmutatni adta neki azt a választ, amit a korabeli irodalomból hiányolt. Három család narratívája áll a regény középpontjában: egy polgári család, akik a 30-as, 40-es években irodalmi és művészi szalont vittek, az ő lányuk lesz kommunista és megy férjhez egy államvédelmi tiszthez. Továbbá letartóztatnak egy vallásos cionistát, egy kispolgárt, a Garay téri kiskereskedőt, megpróbálják belekeverni a Rajk-per eljárásába és ezt a történelmi hátteret használja fel az író arra, hogy a kor világát megmutassa. Elhangzott még az is, hogy a szerző a diktatúra miatt kezdett el írni a nyolcvanas évek végén, és a narratíva, amit felvázolt, a moderátor szerint egy esszé témája is lehetne, azonban egy művészi alkotás lett belőle erős és emlékezetes párbeszédekkel. Eszmék ütköznek, mégsem az az érzése az embernek, hogy tézisregényt vagy esszét olvas, jelenti ki Wirth Imre. Erre Szántó T. Gábor kifejti, meg kell teremteni egy világot, ezért széles társadalmi hangot igyekezett felfesteni, hiszen a túlélő zsidóság igen sokszínű volt, és ezt szerette volna bemutatni. A kor drámája mellett szerinte ezt is fontos volt átmenteni az irodalomba.
Wirth Imre a regény húzását emlegeti, és megkérdezi, hogy a tabutémák miatti visszajelzések alapján kellett-e esetleg alakítani a szövegen, mire Szántó T. Gábor kifejti, hogy csak húzott, először 10 évvel a megírás után. Most sem alakított a szövegen, úgy érzi, egy bizonyos idő eltelte után lehet jól hozzányúlni a szöveghez, mivel ehhez megfelelő írói tapasztalat szükséges. Ezután Wirth ismét a regény témáinak tabujellegére utal: a zsidók ‘44 utáni életével, ‘45 utáni politikai részvételükkel, továbbá a szexualitást is felemlegeti. Elmondja azt is, hogy azt olvasta, a regény első megjelenését nagy csönd fogadta. Felmerül a kérdés, hogy vajon sok olyan témához kellett-e hozzányúlni, amely tabu volt előtte. A válaszból megtudjuk, hogy az asszimilációs hagyomány (mely szerint a zsidók hagyják el hagyományaikat, szokásaikat) úgy vált fősodorrá a magyar kultúrában, hogy ezt maguk az asszimilált zsidók teremtették meg, akinek saját múltjuk terhes volt csupán, és barikádokat képeztek azzal szemben, hogy ez a zsidó kulturális ismeretanyag megjelenjen. Megemlíti a kirekesztő hagyományt is, hiszen a magyar kultúra nagy része nem akart tudomást venni erről a jelenségről, és szerinte ez ma is így van, érezhető, hogy vannak bizonyos falak. Ő viszont puszta érdeklődésből, kicsit a rendszeren kívül, úgy érezte, foglalkozni kell vele irodalmi szempontból.
Egy részlet felolvasása után Wirth Imre a könyv nagy erényére hívja fel a figyelmet: a regény szerinte mozgásban tudja tartani azt, hogy ne ítélkezzen. Mindig megjelenik egy nézőpont, ami adott pillanatban nagyon erősnek, akár igaznak tűnik, de belép egy másik nézőpont, amely elbizonytalanítja ennek a nézőpontnak az igazságát. Ez a kiegyenlítettség végig jelen van, mondja. Az író egyetért, ezt a hármasságot igyekezett fenntartani, és igyekezett belehelyezkedni Benedek figurájába is (ő az államvédelmi tiszt): az ő igazságát is meg kellett értenie, találnia. A diktatúra mindig ellenségeket keres. Benedeknek is van egy főnöke, akinek teljesíteni akar ebben a rétegzett rendszerben. Ez egy igazi dráma. A továbbiakban az alijázásról esik szó, azaz az Izraelbe való kivándorlásról, a világégés után megteremtett új világról, amely sokaknak mégsem volt opció akkor, hiszen család, pénz és egyéb akadályok miatt nem tudtak menni az egyébként is vizionális új világba. Majd szóba kerül a rabbi és az ő Szent Földhöz való ragaszkodása - a rabbit mellékszereplőként is fontosnak tartott a szerző, hiszen általa érzékeltette ezt a korabeli világot.
