Szaniszló Judit A másik ember című kötete nem vállalja túl magát, nem mesél fantasztikus szörnyekről vagy több évszázados családokról, sőt történetet se igazán. Helyette mozaikos, kisrealista képeken keresztül mutatja meg, milyen kiüresedett világban élünk, ahol már sem a szomszéd, sem a barát, sem a szerelem, de még az írás sem tud segíteni. Ez a kötet arról beszél, amiről sokszor jószívűen megfeledkezünk, hogy magunkra vagyunk hagyva, egyedül, de nem magányosan.
Talán már közhely lenne azt mondani, hogy a közösségi média, ami arra jött létre, hogy összekössön minket, valójában csak szétválasztott mindenkit. Erre remek példa volt a covid-időszak, amikor minden lehetőségünk megvolt, hogy tartsuk a kapcsolatot, mégis egyedül éreztük magunkat. Az emberi kapcsolatok alapja a közelség, legyen szó verbális vagy fizikai értelemben, mégis sokszor fordul elő az életben, hogy egy társaság közepén, a párunk mellett vagy egy lakógyűlésen úgy érezzük, teljesen egyedül vagyunk. És ezzel mindenki más is így van.
A másik ember a kiábrándultság és az egyedüllét könyve (részlet itt). Szaniszló Judit ebben a kötetben az egyedüllét különböző fázisait, jelenségeit igyekszik megragadni a mai Magyarországon, a Covid okozta konkrét bezártságtól az olyan mindennapi interakciókig, mint az elfoglalt anyuka és figyelemre vágyó gyereke, egy párkapcsolat elhűlése vagy egy üres párbeszéd a liftben. Töredékes fejezetek és bejegyzések mutatják meg, hogy bármikor beszélünk a másik emberről, valójában csak magunkról beszélünk, hiszen semmilyen hozzáférésünk nincs egymáshoz.
Egy akárki megfigyelései
A másik ember alapvetése mindenkinek ismerős lehet: a maihoz hasonló digitális vagy technológiai alapokon nyugvó társadalomban nem egyszerű élni. Rengeteg emberrel találkozunk vagy lépünk kapcsolatba, folyamatosan ingerek érnek minket, hogy milyenek mások, és rajtuk keresztül milyennek gondoljuk magunkat.
Mindig figyelünk és értékelünk, ahogyan a főszereplő J. is.
A kötet a megfigyelésre épül, ami egyszerre belső és külső: J. néz, rögzít és elemez. Ott vagyunk vele a bezártságban, a kisboltban, a buszon, a parkban kutyát sétáltatva. Eközben pedig más embereket figyelünk, igyekszünk mindent megérteni róluk, de nem megyünk túl közel, nem lépünk bele a másik életébe.
Erre az író külön ki is tért a bemutatón (beszámoló itt): próbált minél jobban távol maradni a karaktereitől, mert morális dilemmának látja mások életét úgy megírni, hogy nem tud róluk semmit. Ez pedig a kötetben is látszik, úgy látjuk a mindennapok szereplőit, akárcsak a valóságban látnánk őket, pár percig, felületesen.
Nincs kiegészítés, bővítés, élettörténet, csak a valóság töredékei:
„Kislányát egyedül nevelő, korán kelő, későn fekvő másik barátnője hangüzenetben panaszkodik neki alacsony bejelentett fizetéséről és számlaképtelenségéről, az állami és a magánszektorban egyaránt tapasztalható anomáliákról, majd amikor véletlenül több másodpercig szorítja hüvelykujját a hangerő-szabályzó gombra kapaszkodás közben, füllhallgató híján az egész kocsi hallhatja, barátnője kislánya milyen új angol és ukrán szavakat tanult tegnap az óvodában”.
Csak annyit ismersz fel másokból, amit már magadból ismersz
Azzal, hogy másokról beszél, J. sokszor magáról (is) beszél. Megismerjük a gondolatait, a viszonyulását, az értékeit, és hogy az írás egyszerre kihívás, szükséglet és hátrány is. Egyik pillanatban J az aluljáróban jár és egy öreg hegedűst bámul, a másikban pedig a régi kapcsolatáról gondolkozik vagy lakógyűlésen jár. Bár Szaniszló nagyon jól elrejti J. kilétét (se a múltját, se a munkáját nem ismerjük), már az első pár oldalon könnyen bele tudunk helyezkedni az elbeszélői pozícióba, pontosan azért, mert J. bajai és gondolatai mindannyiunké.
A kezdőbetűre rövidített megnevezés régi hagyomány, elég csak Franz Kafka „K” nevű karakterére gondolni A perből. A kezdőbetű miatt elég általános a karakter ahhoz, hogy bárki tudjon vele azonosulni, hiszen ahogy a neve is, úgy a személyisége is a legáltalánosabb jegyekre szorítkozik. Ebből fakadóan pedig nem is lesz teljesen lényegtelen a karaktere, mert nem szó szerint akárki. Egy közülünk, a mai magyar társadalomból, a mai világból. Ha bárki lenne, nem jönne létre empátia az olvasóban, ha viszont jól körülírt személyisége lenne, nehéz lenne bárkinek azonosulni vele.
Ez pedig a regény egyik erőssége is, sokszor úgy lép ki vagy éppen be J. nézőpontjába, hogy észre se vesszük.
J. magával sem akarja megtölteni ezt a világot, néha látjuk, hogy párkapcsolati problémákkal küzd, vagy éppen új kapcsolatot keres:
„Vonzódni akartam valakihez, alanyt találni azoknak a konkrét érzéseknek, amiket addig tulajdonképpen már alany nélkül is éreztem, és őt találtam meg. Az amúgy is messzemenő következtetéseket azért nem vonnék le a szerelem önbecsapásjellegét illetően”
A legnagyobb kérdés pedig az, hogy ha se magunkkal, sem az írással nem tölthető meg a világ, akkor mi marad? De erre majd még visszatérünk.
A távolság nem valaminek a hiánya, hanem a világ alapja
A kötet legnagyobb dilemmája (és kihívása), hogy a közöny mennyire tesz üressé vagy egyedivé. A 19. századi orosz irodalomban jelent meg a „felesleges ember” karaktere, aki teljes érdektelenséggel tekint a világra, kilátástalansága miatt semmi ambíciója vagy motivációja nincs, ennek ellenére érzésekkel teli és frusztrált. Persze ez is ambivalens: tenne, de nem tud. Ez pedig itt is ugyanúgy igaz.
Szaniszlónál viszont se J., se más karakterek nem akarnak magukért vagy másokért tenni, csupán túlélik a történéseket.
Nem hiányzik nekik semmi, nem érzik, hogy kevesebb lenne az életük, így belefásulni sem tudtak. Tudják, hogy minden a távolságra épül.
Bármennyire is bárgyún hangzik, A másik ember nem fest dicső múltat, se optimista jövőt, metszeteket mutat a valóságból. Ezt pedig az írás sem képes feloldani. A szöveg nem tud megtölteni egy üres világot, hiszen csak azt mondja el, ami van, minden más önáltatás.
Itt minden interakció azt bizonyítja, hogy az emberek önmagukba zárva élnek.
A kötet számtalan képet felvonultat ennek bizonyítására: társadalmi szakadékok (bevándorlók, hajléktalanok), társas kapcsolatok (társkereső, ismerkedés a szomszéddal covid idején), gyereknevelés (Down-szindrómás gyerek) vagy éppen a fogyasztói társadalom működése (bevásárlás, SZÉP-kártya, hagyaték).
A távolság csak annyiban változik, hogy J. olykor a másik helyébe próbál lépni, mint például amikor meglát az ablakból egy hajléktalant: „Aznap nemhogy latinul, de magyarul sem tudok, állat módjára viselkedem, és hiába az orrom hegyére csúszott kissé meggörbült szemüveg, esendőségemnek nem hajlandó bedőlni. Majdnem a nyílt utcán szarok, nyomorult galambokat etetek, trágár vagyok és hangos, patrónusom hitvány alak, aki kihasznál ugyan, de én – hát persze – megérdemlem azt”.
De itt is csak az írás működik, személyes névmásokkal képes elmondani a másik vélt gondolatait. Valóságos hozzáférés nincs, J. mindig a megfigyelő szerepében marad, ahogyan általában mindenki más is. Hiszen A másik ember helyett nem beszélhetünk.
Egyedül, de nem magányosan
A másik ember rengeteg minden, de valójában megismerhetetlen. Ez a regény számtalan izgalmas és releváns témát dob be a kalapba a gyerekneveléstől kezdve, a generációk közötti feszültségeken és öregedésen át egészen az olyan marginalizált, de talán egyre jobban előtérbe kerülő témáig, mint a társadalmi nemek. Utóbbi kifejezetten érdekes, főleg a mai Magyarországon, viszont éppen csak megjelenik a könyvben, akkor viszont izgalmasan:
„Férfinak levés és nőnek levés mérgező légkörében mutogattunk hol érvényes, hol lejárt bérleteket egymás előtt idegeneknek, és messzemenő következtetéseket vontunk le minden jelentéktelen részletből”
Szaniszló nem családi albumot mutogat és nem is nagyregényt ír, hanem pár újságból kivágott képet tár csak elénk, olyat ami nem személyes, cserébe mindannyiunkra igaz. Részleteket kapunk a valóságból, nem történeteket, és ahogyan a kötetben szereplő képek, úgy mi is csak hátulról szemléljük az eseményeket. Nem nézünk a karakterek szemébe, nem olvassuk le az arcukról az érzéseiket, tárgyakat és helyszíneket látunk, abból is csak néhányat, feketén-fehéren. Ennek ellenére egyértelmű, hogy a mai világban már nem az a tét, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz, hanem hogy egyáltalán tudunk-e.
Hogy mivel tölthető fel a világ? Szaniszló válasza, hogy nyitottnak kell lenni a világra, közben pedig nem elveszteni önmagunkat. A kötet első és utolsó szövege egy keret, ami arra ébreszt rá minket, hogy könnyű belenyugodni az állandó távolságba, közönybe és érdektelenségbe, de ezt nem szabad engedni, hinnünk kell magunkban.
„Nem mindig fogod érteni az álmaid, ám ettől azok nem kevésbé lesznek érdektelenek más, érthetetlen álmokat álmodó emberek számára. Lehetőség szerint ne oszd meg másokkal az álmaid. Vagy ne állítsd nyilvánosra”.
Fotó: Magvető
