Az egyedüllét egy olyan állapot, amit nem mindig könnyű leírni. Nem tépelődő magányról van szó, és nem is csendes elvonulásról, hanem egy összetett érzésről: az ember tudja, hogy csak egy a sok közül, kicserélhető, utánozható, tömeg. Mégis van valami különleges abban, hogy a világ nem ezekre az emberekre van kitalálva. Kívülállók. A másik ember című kötet pontosan ezt írja le, az egyedüllét melankólikus világát, amely mindannyiunk életében így vagy úgy, de megjelenik. Most viszont új szemszögből nézhetünk rá, hogy mennyire érdekes is a mindennapok monotóniája.
Szaniszló Judit 2015-ben nyerte el a Petri-díjat, aminek köszönhetően megjelent első kötete a Beenged. Ezt követte nem sokkal a Leli élete, amit az olvasók és a szakma is kifejezetten szeretett. Szaniszló prózái általában a magány, az otthonkeresés és a család témáit járják körbe, csak úgy mint a most megjelenő A másik ember is. A kötetben egy bérház lakóinak életébe kapunk beengedést, akik így vagy úgy de mind szinte teljesen hétköznapi és unalmas életet élnek. A főszereplő: J, mindent megfigyel és aprólékosan jegyzetel, de nem nyomoz és nem is kutat, egyszerűen csak felmutatja számunkra azokat a soroskat, amik a mai Magyarországot jellemzik. Mindezt pedig lírai nyelvezettel és szellemes meglátásokkal teszi Szaniszló, úgyhogy egy percig sem fogunk unatkozni.
A másik ember április 2-án jelenik meg.
Szaniszló Judit: A másik ember (részlet)
Egyre kevesebben
Húszas éveimben a húszas éveikben járó, társaikat és identitásaikat kereső fiatal felnőttek táborát erősítettem: gondjaikban, bajaikban és örömeikben osztoztam. Jól körvonalazható, tipikus célcsoportnak számítottam.
Könyvek, filmek, felnőttjátékok, élelmiszeripari termékek szólítottak meg, tematizáltak, vettek engem komolyan, vagy csináltak viccet belőlem.
Sokan voltam. Harmincas éveimben a harmincas éveikben járó, társukat és identitásukat kereső, még mindig fiatal felnőttek táborát erősítettem: gondjaikban, bajaikban és örömeikben még mindig osztoztam. Applikációk szólítottak meg, velem volt tele a sajtó. Kezdtünk ugyan kissé szétszálazódni: házasokra, elváltakra és egyedülállókra; volt, ahol lett gyerek, és volt, ahol nem, de még mindig sokan voltam, még mindig jól körülhatárolható célcsoportnak számítottam.
Így a negyvenhét felé araszolva egyre kevesebben vagyok.
Ha jobban belegondolok, nem is nagyon ismerek hozzám hasonló élethelyzetben lévő embert. Nem vagyok senkinek és semminek a megszállottja. Nem lett sem sikeres, sem sikertelen házasságom vagy együttélésem. Nincs titkos viszonyom házasságom passzív éveiben, nem váltam el vagy válok épp, nem vagyok senkinek a szeretője, nem lett mozaikcsaládom, nem ismerem saját kis- vagy nagykamasz gyerekem testi és lelki megpróbáltatásait. Átláthatóbb vagyok, mint egy pohár víz. Nem csináltam végig társsal vagy társ nélkül szívósan, kevésbé szívósan egyetlen lombikprogramot sem, nem jártam utána az örökbefogadási lehetőségeimnek. Nem osztott meg engem és barátaimat az otthon- vagy kórházban szülés dilemmája, a tanulási zavarokat csak saját tapasztalatból ismerem. Nem tudom, hogy Waldorf vagy infokommunikáció, tekintélyelvű vagy kötődő, széna vagy szalma. A családi adókedvezményeket inkább a munkám, mint a magánéletem miatt ismerem. Filléres gondjaim leginkább csak rám vannak hatással. Véleményem mindenről van, de saját tapasztalat híján ez a legtöbbször irreleváns, engem pedig túl könnyű elbizonytalanítani.
Már nem az történik velem, hogy ki tudja, hogyan lesz, mert majd csak lesz valahogy, hanem hogy hát nincs sehogy.
Már nem velem történnek a dolgok. Rám szakadt egy rahedli énidő. Egyedül, szülői és házastársi tapasztalat nélkül levésem mára jelentős egzotikummal bír. Halvány, de kiterjedt pír az egzotikumtérképen. Nem szólnak rólam a filmek, nincs könyv, amely a tapasztalatlanságommal érzékenyítene más, többségi tapasztaltabbakat, és egyéni megtépázottság híján nem engem kérdeznek először a kortársaim, ha kortárs problémák tépázzák őket. Lételméleti kérdésekben viszont gyakorlatilag verhetetlen vagyok: ember annyit nem beszélget ráérősen magával, mint én. Az ökológiai szorongást még szokom, de a legtöbb emberrel ez inkább összeköt, mint elválaszt tőlük. Nem úgy vagyok egyedül, hogy elváltam, nem úgy vagyok egyedül, hogy megözvegyültem, vagy hogy kirepültek a gyerekek.
Múlttalanságommal megszűntem célcsoport lenni.
Azonkívül, hogy középosztálybeli kváziértelmiségi ciszheteroszexuális neurotipikus fehér nő vagyok, szinte – irónia – tematizálhatatlan vagyok. Kortárs barátaimat és anyukámat gyakran bombázom kéretlen ételfotókkal és aranyos kutyás videókkal, írásban osztom meg velük piaci, munkahelyi és ligeti történeteimet. Kitöltöm a rendelkezésemre álló időt és teret. Gyakran fotózok hátulról embereket. Jó szemem van mások csoportdinamikájához, a sajátommal pedig igyekszem kritikus maradni. Kivárom a sorom. Szeretek főzni és sütni. Nem tudok egy, de még csak két személyre sem ételt készíteni. Nálam olyan nincs, hogy végy egy darab tojást, és nálam a fél liter tej sem lehet opció. A kortársaimhoz képest lényegesen több lehetőségem és időm van olyan sorozatokat nézni, olyan tudományos cikkeket és irodalmi műveket olvasni, amelyek sokkal inkább szólnak róluk, mint rólam.
A családja és a párkapcsolata után sok barátomnak igenis én vagyok az első.
Édesszülémnek még mindig én vagyok az első. Vagyok, mint a világ második legjobb basszusgitárosa. (Hogy látva lássanak, hogy látva lássanak.)
Mit tagadjam: J. vagyok. Túl sok gondolatjelet és kettőspontot használok, de nincs, aki ezt naponta az orrom alá dörgölje. Fogalmam sincs, hogy vajon megalapozott-e az az esztétikai félelmem – és egyáltalán esztétikai félelem-e ez, vagy valami annál összetettebb –, amit birtoklok sok éve, amióta írásra adtam a fejem: hogy ugyanazt a verset, novellát, regényt, szomszédot, rokont, családot, nőt, férfit, kutyát és életet írom mindig. Valószínűleg igen. Írásra adtam a fejem: ez a mondat is micsoda, ha nem egy csodálatos képzavar. Nem adtam oda semminek és senkinek egyik testrészemet sem. Gondolatjel: önrendelkezés, irónia. A kutya az kutya az kutya, és az én az én az én. Szám szerint megvagyunk.
Az elhagyott negyedik emeleti lakó kérdez
Hogy feltehesd a kérdést: mi történt minden egyes semmi nap veled, végig kell menned minden olyan úton, ami hol a piacra, hol a piac melletti kisboltba, hol a mindenkori munkahelyedhez közel lévő kocsmába, étterembe vagy turkálóba vezet, ám mivel senki nem tudná előre megmondani, üt-e el autó, tank, fordul-e ki bokád rossz lépések, elhamarkodott irányváltoztatások miatt az úton, amit olyan javak megszerzése érdekében tettél meg hetente többször, havonta akár tízszer, évente akár százhússzor is, amelyeket elfogyasztasz, elhordasz, eltemetsz örökre, így végül utólag sem nagyon kérdezel ilyet. Hogy feltehesd a kérdést magadnak: mivé lett rajtad és benned minden elhordott áru, nem kell akarnod előre tudni, jó lesz-e még valamire a tej, a virágföld, az ötujjas kesztyű, a múló teltségérzet fizetés, fogyasztás, majd a szükségszerű felejtés után. Így nem teszel szemrehányást senkinek, nem készítesz semmiféle listát nyomot alig hagyó megérkezésekről, amelyek csak viszik, viszik azt a valamit, amelynek egy adott ponton még silány metaforája a ráfordított pénz és energia, ám egy másik adott ponton tulajdonképpen már az életed maga.
Tehát nem kérdezel.
Kivétel azért akad: ha szerelmed vénségedre elhagyott, bár a kérdés felesleges, mégis felteszed magadnak. Így ritka kivételed fog szabályt erősíteni, és téged megölni némiképp.
Fotó: Magvető Kiadó
