A tavaszi Margó mindig nagyon izgalmas, mert ebben az időszakban indul be a hazai könyvkiadás, és temérdek új kötettel árasztják el az olvasókat. Az izgalmat mi sem példázza jobban, mint hogy már az első napon, délután 16:30-kor rengetegen voltak a fesztiválon, sokan voltak kíváncsiak Szaniszló Judit új regényének bemutatójára.
A másik ember (részlet itt) a magány és bezártság kötete, amiben egy társasház különböző tagjait ismerhetjük meg a covid idején. A középpontban álló J. – aki nem is főhős, és nem is mellékszereplő – akár egy nyomozó, mindent megfigyel, és bárkinek a bőrébe bele tud bújni. A bemutatón a szerzőt Turi Tímea kérdezte, és közreműködött Bíró Kriszta színész. Többek között szó esett covidról, autofikcióról, magányról, és arról is, miért furcsa 15 másodpercig bezárva lenni egy liftbe egy idegennel.
Akkor ez most autofikció?
A beszélgetés a kötetben szereplő képekkel indul. Mint megtudjuk Turitól, mindegyiket a szerző készítette, és nem is illusztratív szempontból kerültek bele a könyvbe, hanem mintegy párhuzamot, kiterjesztést adva a szövegnek. Turi szerint ugyanis a képek és az írások alapjukban ugyanazt mutatják: látunk valakit egy nagyon személyes pillanatban, de mégsem ismerjük meg. Erre tökéletes példa a borító, hiszen Szaniszló elmondta, hogy azóta mindenki azt hiszi, ő van rajta.
Ebből egy elegáns átkötéssel megérkeztünk az autofikció kérdéséhez. Ugyanis Turi szerint mintha átfedést lehetne észrevenni a szövegbeli J. és a szerző között.
„Teljesen nyilvánvaló, hogy ott vagyok bennük, de ehhez nincs mit hozzáfűzni” – mondta Szaniszló, aki szerint az autofikció már túl van járatva, és ha úgy akarjuk, akkor bármibe bele lehetne olvasni. Ehhez az Esterházy Péter által népszerűvé vált szállóigét is felidézte, amelyben Gustave Flaubert francia író azt mondja: „Bovaryné én vagyok”.
Turi szerint a mottó nagyon erős ajánlat arra, hogyan olvassuk a szöveget: „J. vagyok. Nem vagyok azonos sem a cselekedeteimmel, sem ennek a könyvnek a szerzőjével”. Szaniszló viszont elmondta, ezzel azt akarta jelezni magának és az olvasónak is, hogy itt van egyfajta távolság. Sokszor megesik vele, hogy megnyit korábbi szövegeket a gépén, és már maga sem érti, miről szólnak, nem tudja magához kötni őket. Így ez a távolság, ha akarja, ha nem, ott van.
Szerettem volna még jobban elbújni, de egy üvegfal mögött vagyok”
– mondta Szaniszló.
A covid, egy társasház és az idegenség
Turi szerint nagyon izgalmas a kötetben az a társasházi élet, ami a szövegeken keresztül kirajzolódik. Szaniszlónál ez részben tudatos koncepció is volt, hiszen lakásügynökségi koordinátorként dolgozik, így a munkájában is sokszor szerez ilyen tapasztalatokat. Másrészt viszont annyiban természetesen alakult ez a szöveganyag, hogy a covid bezárta őt is egy szűk térbe, ahol az interakciót egyedül a közeli emberek jelentették.
Az író szerint ez egy nagyon sajátságos időszak volt, mivel az emberek teljesen más arcukat mutatták. Többször is előfordult vele, hogy a falon keresztül hallotta a többi embert, ami viszont nem mindig volt kellemes. Bár nem fejtette ki, utalt arra, hogy a járvány mintha felerősítette volna a mentális problémákat. Ebből pedig egy megdöbbentő felismeréshez jutott:
Csak egy fal és pár méter választ el egy másik embertől. Ha kiveszem a falat, akkor ott vagyok vele egy szobában”
– mondta Szaniszló.
Turi megállapításában a fal az írói hozzáállásban is fontos szerepet játszik, mivel mintha a szerző direkt nem menne át a „szomszédba”, hogy elmondja mások történeteit. Ez morális dilemma, mondta Szaniszló, mivel íróként lehet kegyetlenül írni a másikról, és tiszteletben is lehet tartani a határait. Nem biztos ugyanis, hogy fel kell ruházni a másikat sajátos történetekkel. Inkább az a fontos, hogy milyen abszurd helyzeteket szülnek amúgy a társasházi közös terek, mint a lépcsőház vagy a lift:
Abban a 15 másodperceben, ameddig a liftben vagyok, én se vagyok önmagam”
– mondta az író.
Nincs eleje vagy vége az életnek, képek vannak
A covid nemcsak bezárta az embereket, hanem sokakat – mint ahogy Szaniszlót is – ráébresztette arra, hogy milyen társadalmi különbségek vannak még egy társasházon belül is. Az író számára ez fontos tényező volt, hiszen a bezártság ellenére is sokszor látta, hogy mások hogyan élnek, akár csak az ablakból is látható, utcán élő hajléktalanok. Viszont a szövegekben nem akart sajnálatot vagy szánalmat kelteni más emberek iránt, miközben persze fontosnak is tartja, hogy megjelenítsünk ilyen témákat a szövegekben:
„Nagyon fontos, hogy hogyan beszélünk az elefántról a szobában”
– mondta Szaniszló.
Turi szerint ez azért is lényeges, mert nem tabudöntögetésről van szó. Ez a kötet inkább egy látlelet, ami egy olyan trendhajhász (könyves) világban, mint a mai, igazán figyelemre méltó. Ehhez nagyon is tudott kapcsolódni a szerző, mivel számára az a fő célkitűzés, hogy a mindennapi életben megtalálható képeket kimerevítse, és valami érdekeset meséljen róluk. Hiszen ahogyan az élet sem úgy működik, mint egy elejétől a végéig tartó nagyregény, úgy az ő történetei sem arra törekednek, hogy mindent elmondjanak, hanem csak ami éppen ott és akkor fontos.
Annyira jelentéktelenek vagyunk, mégis mindannyiunk története roppant izgalmas”
– mondta a szerző, és hozzákötötte, hogy ugyanúgy fotóz, ahogyan ír, és fordítva. Ezek a történetek azért érdekesek, mert a képekhez hasonlóan valami sajátosat mesélnek el, aminek lehet bármilyen eleje és vége, ott és akkor valamit biztosan jelent. Ezért tud velük bárki azonosulni – legyen szó őróla vagy a másik emberről.
Fotó: Kováts Zsófi / Fellegvári Andrea/Müpa
