Stephen King pandémiás klasszikusában egy titkos laborból tör ki a népesség nagyobb részét elpusztító vírus, amely kíméletlenül reseteli a Föld ökoszisztémáját. „A kevesek, akik öröklik a földet” választás elé kényszerülnek, el kell dönteniük, mihez kezdenek, ki mellé állnak. A végső küzdelem szellemi szinten zajlik, amelynek végére megkérdőjelezhető módon tesz pontot King.
Posztapokaliptikus történetében a társadalom, amelyről egyébként sincs valami jó véleménye, lenullázódik. Anarchista szereplőjével, Glen Bateman-nel ezt ki is mondatja:
„Ez az emberi faj átka. Szociábilis. Ahogy Krisztus megállapította volt: „Bizony mondom néktek, valahányszor ketten-hárman összejönnek közűletek, mindig lesz egy másik fickó, akiből a szart is kiveritek.” Elmondjam neked, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutass nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adj kettőt, egymásba szeretnek. Adj hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot. Adj négyet, és nekilátnak piramist építeni. Adj ötöt, és kirekesztenek egyet. Adj hatot, és feltalálják az előítéletet. Adj hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik.”
Stephen King a mindennapjainkban találta meg a gonoszt - Könyves magazin
Miért szeretünk borzongani? Mitől jó egy horror, és mi lehet Stephen King sikerének titka? Vajon mit takarhat pszichológusszemmel a „ragyogás” képessége? Mely lélektani tényezők és hogyan kapnak szerepet King műveiben, és mit olvas ki belőlük egy praktizáló pszichológus? A Stephen King és a horror lélektana virtuális előadásán jártunk.
King emberi sorsokon keresztül mutatja be a társadalom széthullását.
Ez a belső, szubjektív nézőpont olyan hatást kelt, mint a Ryan közlegény megmentése című háborús film partraszállós jelenete: körülöttünk hullik darabjaira a valóság. A Végítélet hősei – szép számmal vannak - újraszerveződő közösségekbe tömörülnek a Sziklás-hegység két oldalán. Vajon mennyire életképes egy diktatúra, amelynek alapja a félelem? Önáltatás lenne azt mondani, hogy semennyire, amikor a történelmünk bővelkedik benne. De miért lépnénk vissza egyet, ha előre is mehetünk?
King körültekintően választ helyszínt: a kihalt Las Vegast megöröklő New Vegas látszólagos szabadosságával és hedonizmusával egyetemben is autokrácia, míg vele szemben a Szabad Boulderi Zóna a társadalmi normákon keresztül biztosítja az egyén szabadságát. A civilizáció romjain az ember ismét háborúra készül, amelyet az író a társadalmi rendszerek morális ütköztetésével és (a régi „jól” bevált) tömegpusztítással old fel. Érdekes, hogy az egymással szembeállított társadalmi struktúrákat a vallásetikában gyökerezteti.
Ezredvégi apokalipszis
A Végítélet terjedelme nemcsak papíron (’78-ban Kingnek meg kellett kurtítania, szerencsére magyarul már a teljes változat jelent meg), hanem az adaptálása során is sokáig kihívást jelentett. A ’90-es években a zombigyáros rendezővel, George A. Romeróval közös projekt keretében King megpróbálta átdolgozni a sztorit mozifilmre, sikertelenül. Helyette a Halálos árnyék filmváltozatát hozták össze közösen. 1994-ben végül minisorozat formájában megszületett a Végítélet adaptációja négy, másfél órás epizóddal, Mick Garris rendezésében. Parádés szereposztást sikerült összeállítani, a mellékszerepekben is olyan nevekkel, mint az Oscar-díjas Kathy Bates vagy Ed Harris. Gary Sinise-nek jó éve volt: a Végítélet főszerepe mellett ekkor láthattuk a Forrest Gump ikonikus Dan hadnagyaként is.
Mai utcakép is lehetne - Gary Sinise a Végítélet 1994-es adaptációjában
Ez az adaptáció, kisebb-nagyobb változtatásokkal, de hűen követi a könyvet, ami nem is csoda: maga King írta a forgatókönyvét (szemben például Stanley Kubrick Ragyogásával, amely filmtörténeti jelentősége ellenére sem nyerte el soha az író elismerését, inkább készített egy saját változatot). Mick Grarris, a rendező ügyesen mutatta meg a társadalom törékenységét, és mozdította ki King figuráit a komfortzónájukból. Az 1994-es filmváltozat jól öregszik: vizuális effektjei és díjnyertes sminkjei ma már ugyan megmosolyogtatók, de a történet még most is berántja nézőjét King agyának csontropogtató fogaskerekei közé.
Apokalipszis most
A Setét Torony brutális filmes buktája mellett az Az, a Kedvencek temetője és az Álom doktor is jól szerepelt a mozis kasszáknál, a televíziós minisorozat-formátum pedig mindig is jól állt Stephen King történeteinek. A Csillagainkban a hiba és Az új mutánsok rendezője, Josh Boone, valamint a már a negyedik évadát taposó SEAL Team sorozat alkotója, Benjamin Cavell porolta le King klasszikusát, a Végítéletet. Rendezés terén felmerült Ben Affleck neve is, de végül a mai trendnek megfelelően inkább több rendezőt, köztük Vincenzo Natalit (Kocka, Hibrid és a szintén King-adatáció A magas fűben) és két női direktort is felkértek, hogy vezényeljenek le egy-egy epizódot.
Piedesztál
A Végítélet erősen karakterközpontú történet, figuráinak sorsa viszi előre a sztorit. Most is hasonlóan illusztris stáb állt össze, mint 25 évvel ezelőtt.
Whoopie Goldberg Abagail anya karaktere sokkal inkább jelen van a történetben Isten szócsöveként, mint ’94-ben Ruby Dee, Owen Teague Harold Laudere pedig a legjobb dolog, ami a Végítélettel történhetett. Teague egészen zseniális a szociopata Lauder személyében (őt láthattuk az Az újrájában is Patrick Hockstetterként), akinek óriási szerepe van a sztoriban. A Jim Carrey gumiarcával rendelkező fiatalembernek egy magazinból kitépett Tom Cruise-fotó az etalon a társadalmi beilleszkedéshez. Szerencsére a készítők is felismerték a színész érdemeit, mert több játékidőt és teret kap.
„- Hölgyem, ez a világ sosem volt kíváncsi arra, amit én kínáltam neki.
- Az egész világ egy üres lap. Hacsak nem segítünk egymáson, nem leszünk képesek újra megtölteni.”
Mint két tojás - Harold Lauder és Tom Cruise (Owen Teague)
Greg Kinnear és Nat Wolff is egészen sajátságos módon közelítették meg szerepeiket, az anarchista Glen Batemant és Flagg jobbkezét, Lloyd Henreidet. Különösen az utóbbi jellemfejlődési íve érdekes, még akkor is, ha a figura bicskanyitogatóan idegesítőre sikeredett. Amber Heard remekül hozza a két oldal közt őrlődő Nadine figuráját, pedig időnként lehetetlenül elcsépelt helyzetekbe sodorják a forgatókönyvírók. Odessa Young Frannie-je is kinövi magát a sorozatban, pedig nagyon mélyről indul: az apját elföldelő csitriként antipatikusabb, mint a világgyűlölő Lauder figurája.
Lloyd Henreid, Flagg jobbkeze Miguel Ferrer (1994) és Nathan Wolff (2020) alakításában
A sorozat nyolc epizód alatt lezavarja az ismert történetet, a kilencedik etap azonban kakukktojás.
Stephen King új befejezést írt a Végítéletnek. Úgy érezte, ezzel tartozott Frannie karakterének: ő volt az egyedüli a főszereplők közül, akit Abagail anya nem küldött el szembenézni a gonosszal. Így hát Frannie kap egy saját Gecsemáné-kertet,
Dolores Claiborne kitekintéssel, mi, nézők pedig az eredeti cím (The Stand) újraértelmezett megközelítését. King az Azból ad idézetet szereplője szájába, és ezzel a könyvnek, valamint a belőle készült ’94-es adaptációnak a jövőben oly bizonytalan Frannie-jét kvázi A Setét Torony Rolandjához méltó harcos amazonná avatja.
Banánhéjak
Számos újdonsággal és izgalmas megközelítéssel szolgál ez a legutóbbi adaptáció. Sajnos nem mindegyik válik be. A klasszikus lineáris történetvezetés helyett a trendnek megfelelően visszaemlékezésekkel tördelik szét az idővonalat. A Végítéletben sok a karakter, akiknek a különböző idősíkjai között elveszik a néző. Az ide-oda ugrálásokkal megtörik a drámai feszültség és a jellemfejlődési ív. Követhetetlenné válik a társadalom széthullásának folyamata. Ezzel egyetemben sérül a történeti hitelesség; például hőseink gyorsan napirendre térnek afölött, hogy a környezetükben az emberek úgy hullanak, mint a legyek.
Mi baja Stephen Kingnek a gyerekekkel? - Könyves magazin
Stephen King új könyve, Az intézet – filmes zsargonnal élve – egy Tűzgyújtó-reboot. Az 1980-as klasszikusában egy nyolc éves kislányt rabol el a csúf, gaz állami intézmény, hogy nem mindennapi képességeit a saját céljaira kiaknázza. Az intézet ellenben magára az intézményre fókuszál, valamint arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehet-e létjogosultsága az abúzus bármilyen formájának egy magasztos cél érdekében? Azt mondod elszörnyedve, hogy szó sem lehet róla? És ha lehetőség adódna rá, hogy Hitler életének fonala már gyerekkorában elszakadjon? Vagy a szüleié?
A siketnéma Nick Andros az egyik legjobb karaktere a Végítéletnek. Izgalmas módon ezúttal bevándorlóként jelenik meg előttünk a hobó fiú; ezzel azonban ki is merült az írók kreativitása. Az egydimenziós szent emberként beállított figurát megbocsáthatatlan módon háttérbe száműzik. Így jár Andros országos cimborája, Tom Cullen is, Stephen King Hodorja a történetben: lényegesen több van a szereplőben, mint a mantrájának szakadatlan ismételgetése.
Randall Flagg és Frannie a Gecsemáné-kertben (Alexander Skarsgård és Odessa Young)
Elvesztegetett karakternek bizonyul Stu Redman, a kelet-texasi főszereplő, a rocksztár Larry Underwood és a legfájóbb pont, maga a gonosz, Randall Flagg is. Nem a színészek miatt: James Marsden, Jovan Adepo és Alexander Skarsgård is bizonyított már, ám tehetségüket az írók most elpazarolják.
New Vegas bemutatása kimerül a mértéktelen szexualitás és a kíméletlen erőszak ábrázolásában. Igazából nincs is mit összetartania Flagg jobbkezeként Lloyd zseniálisan ripacs karikatúrájának:
a Sötét Ember diktatúrájában a habarcs a félelem, de ezen kívül nincs mögötte kohézió, csupán káosz. Kívül és belül egyaránt.
- „Egy csapat eltévedt és rémült ember, akik egy olyat követnek, aki képes kevésbé eltévedtté varázsolni őket.
- Csak addig, amíg a végletekig le nem egyszerűsítjük ezt a dolgot.
- Azt észrevetted, hogy a főút mellett keresztre feszített testek voltak, nem?
- Észrevettem-e? Örültem neki. Azt jelenti, hogy a Sötét Ember nem bízik a saját embereiben. Közszemlére teszi azokat, akik szembeszálltak vele. Ez nem erő. Ez gyengeség.”
Egy pályaelhagyó bérgyilkosról szól Stephen King új regénye - Könyves magazin
Bosszú, szerelem, élet-halál és egy borzasztóan összetett főhős - nagyjából ezt ígéri Stephen King új regénye, a Billy Summers.
R.F.
Randall Flagg, a Sötét Ember különleges helyet foglal el Stephen King regényuniverzumában: számtalan néven és jó pár regényben felbukkan a gonosz alteregójaként. Ő Roland Deschain nemezise King leghosszabb és legmonumentálisabb történetében, a Setét Toronyban, de gonosz varázslóként feltűnik a Sárkány szemében, és tiszteletét teszi az Atlantisz gyermekeiben is. A legtöbbször a monogramja árulja el. 1994-ben King javaslatára egy kevésbé ismert színész kapta a szerepet, Jamey Sheridan, akinek a legjobban sikerült megragadnia ezt a gonosz lényt. Sheridan alakítása olyan színészeket szorított háttérbe, mint Matthew McConaughey (A Setét Torony) vagy épp most Skarsgård.
Randall Flagg evolúciója (Jamey Sheridan, Matthew McCounaughey és Alexander Skarsgård)
A Végítéletben a társadalom újraindítása vajon együtt jár a megújulással is? Vagy az ember visszazökken a megszokott kerékvágásba? Farkába harap a kígyó. King azonban optimista: ahogy a gyilkos kórra megszületik a gyógyír, úgy az emberiség is kap egy újabb lehetőséget.
