„Történelmi tájékozottsága, bölcs éleslátása, fekete humora és »bizakodó kultúrpesszimizmusa« sokaknak ad reményt, mert amíg ilyen emberek élnek köztünk, talán még sincs minden veszve ebben az országban” – írtuk 10 évvel ezelőtt Spiró György születésnapjára, és azt hiszem, ma sem tudnám szebben megfogalmazni, miért vagyunk szerencsések, hogy olvashatjuk ezt a hihetetlenül sokszínű életművet.
Spiró György az az író, aki egy könyvbe tudja sűríteni a fordulatos kalandregények és a komoly filozófiai problémákat feszegető művek erényeit (tavaly volt 20 éves a Fogság), aki újra és újra bizonyítja, hogy a dráma igenis lehet éppen olyan izgalmas, mint a líra vagy a próza – és aki képes rávenni Orbán Viktort és Karácsony Gergelyt, hogy ugyanazt a könyvet olvassák.
Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész és műfordító, aki mindemellett úgy ismeri a színház világát, mint a tenyerét.
A kortárs magyar kultúra egyik legfontosabb alkotójának 80. születésnapját a Müpában is megünnepelték, ahol Szegő János, a Magvető szerkesztője kérdezte Spirót, Márkos Albert és Pozsár Máté zenélt, a nevetésért pedig Bezerédi Zoltán és Hámori Gabriella felelt: felolvasásuknak köszönhetően a komolyabb szövegek mellett a szerző sziporkázó humora is megvillant.
8 érdekességet, illetve idézetet emelünk ki az esten elhangzottakból.
1. Soha nem akart színész lenni
Az előadás egy dramolett felolvasásával indult, melyben Spiró alakította II. Vilmos német császárt (Vili), Bezerédi pedig II. Miklós orosz cárt (Niki), akik kedélyesen megbeszélték egymás között, hogy kirobbantják az első világháborút, aztán tartanak egy békevadászatot, ahol már minden rendben lesz.
Bár Spiró remekül formálta meg a karakterét, saját bevallása szerint „egy író nem színpadra való”.
Annak ellenére, hogy édesanyja színésznő volt, és később maga is a budapesti Nemzeti Színházban, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházban volt dramaturg, az előadóművészet nem vonzotta.
Szegő ugyanakkor rámutatott, hogy Spiró György nagyon is jól ismeri a színészeket, és kiválóan tud rájuk darabokat írni.
Azt mondhatom, hogy értem őket, és nem félek tőlük” – mondta a szerző.
„Az írók sokszor el vannak ájulva, és ott ülnek végig a próbákon. Én nem, én unom a próbákat. De nagyon szeretem azokat az embereket, akik a színházban működnek. Az öltöztetőket vagy a portásokat is, mert mindenki színész egy kicsit, aki színházba kerül” – tette hozzá.
2. Nem csak a magyar színház ismerője
Spiró György az egyik legtermékenyebb drámaírónk: olyan művek fűződnek a nevéhez, mint például Az Ikszek című regényéből készült Az imposztor vagy éppen a tabudöntögető Csirkefej. A szerző magyar–orosz–szerb–horvát szakon tanult az ELTE Bölcsészkarán, és sok időt töltött Belgrádban, így nemcsak a hazai, hanem a külföldi színházi életre is rálátott.
Elmondása szerint Jugoszláviában egy ideig olyan szenzációsan játszották az abszurd darabokat, ahogy Magyarországon soha.
És megint egészen más mentalitást képviselnek a lengyelek.
„Ott a dráma a vezető irodalmi műfaj” – mondta Spiró. „Nálunk a magyar irodalomtörténetben, a magyar kritikában, ugye, a dráma »a futottak még« műfajok közé tartozik” – jegyezte meg.
3. „Hát, engem a történelem sose érdekelt”
Ezt a kijelentést akkor tette Spiró, amikor meghallgattuk a Történelmi lecke című humoros írást, amelyben néhány diáknak arra a kérdésre kell felelni a vizsgán, hogy miért foglalta el Mátyás király Jajcét, majd miután a tanár mindegyikük hadoválására jelest ad, közli, hogy azért, mert nem volt másik elfoglalható település a környéken.
„A mai napig óriási lyukak vannak: amit íróilag nem dolgoztam fel, azt nem ismerem” – pontosította Spiró az életmű ismerőit igencsak megmosolyogtató állítását, miszerint nem érdekli a történelem.
Még szerencse, hogy „íróilag” jó pár időszakot körbejárt – legutóbb például a reformkort.
„A Padmaly történelmi regény, de nem kosztümös kalandregény, hanem egy sokszorosan rétegzett történet valós szereplőkről, akik 150 évvel ezelőtt is hasonló kérdésekkel néztek szembe, mint mi” – írtuk tavaly megjelent kötetéről, amelyről podcastben is beszélgettünk vele (itt beleolvashatsz).
4. Az 1966-os atlétikai Európa-bajnokság fontos esemény volt
Méghozzá azért, mert ott hallott először Nádasdy Ádámról, aki éppen azon a napon hunyt el, amikor Spirót ünnepeltük a Müpában. „Volt egy bemondó, aki anyanyelvi szinten beszélt angolul, magyarul és olaszul. Ráadásul nem volt neki semmi leírva, hanem ahogy megjelent az eredmény a táblán, már mondta is.
És aztán nemsokára kiderült, hogy ez a műsorközlő évfolyamtársam az egyetemen: Nádasdy Ádám” – mesélte.
„Hihetetlen nyelvtehetség volt, meg hát egyáltalán: egy fantasztikus pasas” – foglalta össze, majd felolvasott nekünk tőle egy verset, ami most álljon itt Nádasdy emlékére:
Milyen kertem lesz?
Én nem hiszem, hogy halálom után
majd nézem valahonnan mások életét –
de akkor mit csinálok?
Hol lesz időm elgondolkodni mélyen,
hogy hogyan éltem, s mért volt érdekes
épp ez a néhány év, pár évtized?
Mikor tudok majd szembenézni azzal,
hogy nem nézek már szembe semmivel?
Hogyan fogom élvezni azt a létet,
amikor nem kell naptár, és a hold
kedvéért éjjel lemegyek a kertbe –
egyáltalán, miféle kertem lesz,
és mit növesztek benne? Fügefát,
hogy eltakarjam magam, amikor
majd jön és azt kérdezi: hol vagyok?
Spiró az elsők között volt, aki online is elbúcsúzott pályatársától: „nagyszerű ember volt Ádám, kivételes, soféle tehetségével öniróniával élt, született tanár volt, zenebohócként imádott szórakoztatni, pesti volt Londonban is, szürkébb lesz a nyomasztó magyar létezés nélküle – írta.
5. A valóság utoléri az irodalmat
A születésnapi est második felvonása az Egyéni képviselői javaslat a budapestiek védelméről című szöveg felolvasásával indult, amelyben a felszólaló többek között azt indítványozza, hogy költöztessék ki Budapestről a pályaudvarokat, sőt nevezzenek is át néhány várost.
Mindezt azért, nehogy az ellenzék – úgynevezett belső ellenség – megmutassa a migránsoknak, hol kell leszállni.
Miután Szegő megjegyezte, hogy Spiró humoreszkjeiben elég sok „találat” van, a szerző ki is jelentette, hogy egy ideje abbahagyta a hasonló szövegek gyártását. Túl sokszor érte már utol a valóság az irodalmat.
6. Az igazi írói naplók a szerzők halála után jelennek meg?
Spiró György kapott már olyan kritikát, amelyben a szereplői nézőpontját egy az egyben ráolvasták az övére. „Ez tulajdonképpen az irodalom totális félreismerése, akár jó szándékból történik, akár rossz szándékból” – mondta.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy távol áll tőle a személyesség: legújabb könyve, a Repedt kályhámon macska ül a naplója alapján dolgozza fel az 1986-os év eseményeit.
Ez sem a szó szoros értelmében napló ugyanakkor, hiszen számos szerkesztési körön átment, mire az olvasók kezükbe vehették.
„A naplót általában a szerző halála után szokták kiadni. A pedig szerzők óvatosak, és inkább előbb meghalnak, minthogy szembesüljenek mindazzal, ami ebből a műfajból származik” – mondta.
7. Az írás tanítható
Miután újabb humoros részletet hallhattunk – ezúttal egy lakógyűlésről – Szegő arra volt kíváncsi, írni is olyan szórakoztató-e ezeket a szövegeket, mint hallgatni.
Ha nem örömben írnám, amit írok, akár humoros, akár nem, akkor nem írnám” – mondta a szerző.
Hozzátette azt is, hogy bár nyilvánvalóan kell valamennyi tehetség az íráshoz, alapvetően vannak elsajátítható praktikái, amelyeket maga is tanított az ELTE-n, főleg a novella műfajában.
5-6 évente indított kurzust, és elmondása szerint nagyon izgalmas órák sikeredtek általában. „Nagyon érdekes volt, hogy öt év alatt totálisan megváltozik egy országban a közhangulat. És ezt a hallgatók novellái tökéletesen tükrözték” – mondta.
8. Az irodalom a társadalmunk lenyomata is
„Borzasztó érdekes volt megfigyelni a diákoknál, hogy hogyan esnek szét a családok Magyarországon. Hogyan veszítik el az interperszonális kapcsolataikat. Benne volt a novellákban. Nem tudták, de én láttam. És hogyan épül le egy csomó olyan szociális kapcsolat, ami 15-20 évvel korábban még megvolt. Ez egy hihetetlen folyamat” – mondta.
Szegő János felidézte, hogy maga Spiró mondta a 80-as évek világát feldolgozó Csirkefejről, hogy mire bemutatták, már elavult.
Úgy látta ugyanis, hogy a társadalom érzékelése nagyon kis idő alatt is rengeteget tud változni, és ez ma sincs másként.
Fotók: Csibi Szilvia – Müpa
