Fotó: Valuska Gábor
Regényei szinte kivétel nélkül közönségsikerek, színdarabjai rendszerint teltházzal futnak, interjúira, cikkeire és esszéire pedig egy ország figyel. Megosztó személyiség: vannak, akik támadják, ám történelmi tájékozottsága, bölcs éleslátása, fekete humora és „bizakodó kultúrpesszimizmusa” sokaknak ad reményt, mert amíg ilyen emberek élnek köztünk, talán még sincs minden veszve ebben az országban. Ma hetvenéves Spiró György.
„Azt hittem, ha jót és szépet írok, meg fognak szeretni"
Fiatalkorában tehetséges hegedűsnek számított, egy ideig a zeneszerzői pálya vonzotta, majd a természettudományok kezdték érdekelni. Végül 16 évesen döntötte el, író lesz, méghozzá drámaíró. A nagy elhatározásra meglehetősen prózai okok motiválták:
„Egyrészt úgy gondoltam, hogy a drámairodalom Magyarországon nem olyan erős, mint a próza, másrészt azt reméltem, hogy egy drámát meg lehet írni belátható időn belül, nem kell annyit dolgozni vele, mint egy regénnyel. A drámát irodalmi műfajnak képzeltem el, teljesen színházidegenként.”
Később kiderült, hogy ez tévedés volt, majdnem akkora, mint másik nagy kamaszkori reménye:
„Azt hittem, ha jót és szépet írok, meg fognak szeretni. Na, ez nem jött be. Minél jobbakat írtam, annál többen utáltak.”
Ám hiába próbálkozott, hosszú évekig nem tudott olyasmit alkotni, amivel elégedett lett volna. Már az ELTE bölcsészkarának magyar-orosz szakos hallgatója volt, amikor ultimátumot adott magának: ha egy éven belül sem sikerül semmi értékelhetőt írnia, felhagy az egésszel és inkább közgazdász lesz. Még ebben az évben megírta Hannibál című drámáját, melyben a sáskaevők jelenete olyan eredetire sikerült, hogy úgy érezte, mégis érdemes folytatni az írást.
„’69 tavaszán, 23 éves koromban végre született egy jó jelenetem, valami olyasmi, amit nem tudtam volna kitalálni, noha én írtam. Ez volt az első jel. Az a tehetséges ember, aki olyat tud, amit nem élt meg, vagyis tapasztalat előtti tudása van. Az ilyen tudásért azonban többnyire nagyon meg kell küzdeni.”
Végül a Hannibál lett az egyik darab, amivel a hóna alatt besétált a Vígszínházba Radnóti Zsuzsához és Horvai Istvánhoz. A drámát természetesen nem mutatták be, túlságosan is nyilvánvaló volt, hogy a vereséget szenvedő punok valójában a Szovjetunióval azonosak, Spirónak viszont annyi előnye mégis származott a dologból, hogy a két dramaturgon keresztül egyre többen megismerték a nevét. Többek között Radnóti Zsuzsa férje, Örkény István is, aki ezek után meg is jelentette Spiró egyik novelláját az Új Írásban. Nem ő volt az egyetlen, aki szerette volna felfedezni a fiatal írót: Somlyó György a verseiben látott fantáziát, és Kardos G. György is szívesen a szárnyai alá vette volna. Ő azonban mindvégig nagyon szigorú maradt magához: várta, hogy megszülessen az a nagy mű, amire igazán büszke lehet.
Kapcsolódó cikkeink:
Spiró: Az emberiség emlékezete a szépirodalom
Spiró: Mindig meg lehet húzni a határt, hol kezdődik a förtelem
A létezés tébolyának nyomában
Az igazi sikert és áttörést végül az Ikszek című regénye hozta el számára 1981-ben. Ekkor már túl volt egy regény publikálásán: az 1974-ben megjelent Kerengő eredetileg novellának indult, majd drámaként folytatódott, végül regény lett belőle. A századforduló idején játszódó történetet jól fogadta a kritika, és bár nem volt vele teljesen elégedett, tudta, most már nincs visszaút: újabb regényeket kell írnia, hogy bebizonyítsa magának, tud ő ennél jobbat is. Így született meg az Ikszek, Wojciech Bogusławski, a „lengyel Moliére” politikai intrikákban bővelkedő története, mely olyan frappánsan rímelt a kor aktuálpolitikai viszonyaira, hogy szinte azonnal az olvasók kedvence lett. Hasonlóan nagy siker övezte az 1987-ben bemutatott Csirkefej című drámát is, noha a késő Kádár-kor visszásságait ábrázoló tragikomédia szokatlanul naturalista, trágár kifejezésektől sem visszariadó nyelvezete sokaknál kiverte a biztosítékot.
A kilencvenes években újra regényekkel jelentkezett, ám a Jövevény és a Jégmadár kevésbé találta meg értő közönségét, mint annak idején az Ikszek. Annál nagyobb siker lett 2006-os nagyregénye, a Fogság. Spiró eredetileg Jézus ikertestvéréről akart regényt írni, ehhez kezdett forrásokat gyűjteni, és bár később elvetette az ötletet, a felhalmozott érdekes anyagokról nem akart lemondani. Tizenkét évnyi munka után született meg a végleges változat: a rosszul látó, gyenge zsidó fiú, Uri története, aki Rómából Jeruzsálembe, Júdeába majd Alexandriába utazva, végül Rómába visszatérve ismertet meg minket az első század viszonyaival, melyek annyira nem is különböznek a maiaktól. Spiró eleinte nem igazán bízott a regény sikerében, túl nagynak, túl drágának és túl hosszúnak gondolta:
„Egy ilyen könyv elolvasásához hosszú betegség kell, vagy egy nyaralás. De, kérdem tisztelettel, ma ki engedheti meg magának, hogy nyaralni vagy betegállományba menjen?”
A regény az előzetes aggodalmak ellenére hamar utat talált az olvasókhoz, és talán máig Spiró legnépszerűbb szövege. Angolul tavaly novemberben jelent meg, és a kritikusok szerint még a Ben Hurt is lenyomta.
A Fogságot két évvel később követte a Jövevény újraírt változata a Messiások, majd a Feleségverseny című disztópikus szatíra (2009), és az 1956-ban játszódó Tavaszi tárlat (2010) következett. Spiró legutóbbi regénye, a Makszim Gorkij utolsó éveiről szóló Diavolina tavaly jelent meg.
Az évek során a drámái – Az imposztor, a Kvartett, az Ahogy tesszük, vagy a Helló, doktor Mengele! – is folyamatosan jelen voltak a különböző színpadokon. Ezenkívül több esszé-, kritika-, illetve novelláskötete is megjelent. Mindeközben – nyugdíjazásáig – az írás mellett mindig akadt valamilyen polgári foglalkozása: sokáig tanított és kutatott az ELTE-n, de volt újságíró, műfordító, szerkesztő, dramaturg és színházigazgató is. 2016 februárjától a Szegedi Nemzeti Színház művészeti főtanácsadója.
Irodalmi munkásságát számos elismeréssel jutalmazták, elnyerte többek között a József Attila-, a Szép Ernő- és a Kossuth-díjat, a Prima Primissimát, az Aegon-díjat és az Artisjus irodalmi nagydíjat is. Ám amikor azt kérdezik tőle, mit szól hozzá, hogy a négy legjobb magyar író között tartják számon, csak legyint. Úgy véli:
„Minden alkotó magányosan áll szemben a létezéssel, és amint megszületett a mű, azonnal abba a szellemi térbe kerül, amelyben az összes többi mű van, tekintet nélkül arra, kik, mikor, milyen körülmények között hozták létre. Abban a közegben méretik meg a mű igazán, amelyben nincsenek élők vagy holtak, nincs irodalomtörténet, ideológiák, korszakok, klikkek, csak az emberismeret.”
Ma már inkább prózaíró alkatnak tartja magát, a tehetségről pedig az a véleménye, hogy az igyekezet és az igazán komoly munka többet ér minden veleszületett adottságnál. A szorgalmas kutatómunkára esküszik, és bár írt már teljesen fiktív műveket is, elkötelezett realistának vallja magát. Ugyanakkor magát a műalkotást kifejezetten transzcendens dolognak gondolja:
„A művel a létezés felfoghatatlan tébolyát kell valamilyen módon közvetítenünk. (...) A legnagyobb művek a témájuktól függetlenül egyszerűen gyomorszájon vágják az embert.”
Sarkosan fogalmaz, de nem megmondóember
Gyakran kikérik a véleményét közéleti kérdésekben is, ilyenkor mindig nagyon egyértelműen fogalmaz, és nem riad vissza az erőteljesebb kijelentésektől sem. Noha nem tartja magát megmondóembernek, álláspontját esszék, cikkek formájában is gyakran kifejti, és általában nem finomkodik.
„Sarkosan fogalmazok, hogy átmenjen és megjegyezzék.”
Interjúi miatt éppen ezért gyakran kerül támadások kereszttüzébe: legutóbb például Tamás Gáspár Miklós írt indulatos (és további vitákat kiváltó) cikket egyik hvg-s nyilatkozata kapcsán.
A kisebb-nagyobb botrányok Spiró irodalmi munkásságát sem kerülték el. Az Ikszeket például annak idején Lengyelországban a Kommunista Párt egyik tagjának hathatós közreműködésével lengyelellenesnek minősítették és betiltották, egy Újpest-meccs szurkolói által inspirált verse, a Jönnek (1984) pedig itthon robbant ki újra és újra heves vitákat mind a mai napig (Mészöly és a Jönnek). Az őt ért támadásokra általában nem reagál, legfeljebb elegánsan megvonja a vállát.
„Ha elég sokáig él az ember, előbb-utóbb lenácizzák, lefasisztázzák, lebolsevikozzák, lezsidózzák. Nincs jelentősége, az identitás nem külső, hanem belső, de az sem kötelező, hogy legyen.”
Annak ellenére, hogy nem látja túl derűsen az emberiség helyzetét, „bizakodó kultúrpesszimistaként” mégis úgy véli:
„Érdemes sokáig élni, hogy az ember ne csak a rosszból részesüljön.”
