A könyveit elnézve feltűnő kettősség látható: a technológia és a természet együttes jelenléte, amely meglehetősen tipikus a művészetében. Mikor és hogyan indult el a festészet iránti rajongása?
A művészi pályafutásom egészen későn indult, annak ellenére, hogy már gyerekként tájképeket, a természetet festettem, ezzel azóta sem álltam le. A húszas éveim végén kezdtem a technológiai jellegű aspektust belevinni a festészetbe, mert akkortájt kezdtem el művészként dolgozni a videojáték-iparban, ahol megtanulhattam a robotrajzolás módszereit, meg hasonló dolgokat. Hozzá voltam szokva, hogy olyan dolgokat festek meg, amelyek léteznek. Robotot vagy űrhajót rajzolni viszont improvizatív, mert olyat kell megalkotnod, ami nem volt még, de úgy, hogy mégis ismerősnek tűnjön. Tehát amikor elég készséget szereztem ehhez, mindezt vegyíteni akartam a természettel az eredeti környezetben.
A festészetnek különböző megközelítései vannak, de az ön képei narratívak, rögtön egy világ közepébe viszik az olvasót. A könyvek azért születnek, mert a képeknek vannak korlátai az elbeszélésben, vagy valami új dolgot hoz létre?
Ezt inkább egy filmhez hasonlítanám. Egy világ jelenik meg benne, és ezt a világot úgy fedezhetjük fel, ahogy egy festményt szokás. Egy festményt sem nézel örökké, hanem pár percet töltesz előtte.
Olyan, mint egy lassú folyású film.
Megpróbáltam úgy megírni a szövegeket, hogy kiegészítsék a képeket, egyik sem teljes a másik nélkül. Egyrészt ott a látvány, másrészt pedig a szöveg, amelyet olvasni kell. Mindig is úgy éreztem, ez az én verzióm a filmkészítésre.
A könyveiben rengeteg dolgot megismerhetünk a gyerekkoráról, apróbb részleteket a mindennapokból. Érezhetően szívesen hozza játékba ezeket a munkáiban. Hogyan töltötte a szabadidejét, milyen játékokkal játszott, milyenek voltak a mindennapjai?
Nagy szenvedélyem a vadvilág és a madarak voltak. Úgyhogy alapvetően minden, amit csináltam, erre épült. Emellett persze szerettem rajzfilmeket nézni, hallgatni a kazettáimat a 80-as évek zenéivel, meg ilyesmi, de azt hiszem, ami mindig is az igazi szenvedélyem volt, azok a madarak. Kilencéves korom előtt a dinoszauruszok érdekeltek, sokat játszottam egyedül, mert az iskolából hazaérve 3-4 órán keresztül egyedül voltam a nagy házban, mielőtt a szüleim hazaértek volna. Egyedül voltam, de nem magányosan. Voltak barátaim, de nagy csapatban nem igazán szerettem játszani, inkább mindig csak egy valakivel. A kedvencem az volt, ha beleképzeltük magunkat egy helyzetbe. Ez nagyon hasonlított a könyvekben látható dolgokhoz: odakint robotok és dinoszauruszok hevernek mindenfelé, rengeteg otthagyott holmi az erdőben.
A könyveiben megtalálhatóak mindezek a retrospektív elemek, amelyben a gyerekkorát idézi meg, de a futurisztikus dolgok is. Miért kezdte összegyúrni a kettőt?
Mindenképp a múltat akartam megfesteni, viszont nem csupán reprodukálni szerettem volna a gyerekkoromat, hanem játszani akartam vele és a különböző múltbéli elképzelésekkel. A gépek és a robotok a múlt finomított változatai. Szeretem a színeket, elsődleges kérdés volt, milyen színűek legyenek. Ezeket formázhatod és felfedezheted őket ahelyett, hogy csak lefestenéd a létezőt. A részletek a rabszolgájává kell lenned.
A tájak, a robotok és a történetei a valóságtól nem teljesen elrugaszkodott alkotások. Olvasóként megtalálhatjuk bennük saját gyermekkorunk elemeit, egy-egy tárgyat, apró nyomokat, mégis futurisztikusak.
A munkám azt feltételezi, hogy a közönség megtapasztalta a múltat, mely az egésznek az alapja. A sci-fi mindig is kicsit retrofuturisztikus volt. Például ott van a Szárnyas fejvadász vagy az E.T. Mindkettő bizonyos szempontból nosztalgikus. Spielberg elvált szülők gyermekeként gyerekkora nosztalgiáját jelenítette meg ez utóbbiban. A science fictionben mindig benne van a nosztalgiának egy eleme. Szerintem a tervezők, képzőművészek és rendezők főként az érzéseikre hagyatkoznak az intellektusuk helyett.
Sokkal ösztönösebb a memóriádban lévő érzésekre, álmokra és látomásokra hallgatni, melyek legbelül gyökereznek,
mert így az alkotás könnyedén nosztalgikus és retro-futurisztikus lesz, hiszen megpróbálják kikalkulálni, milyen lesz a jövő, milyen lesz a jövő.
Azt olvastam, hogy a Mesék a hurokból azért íródott meg, mert a képekhez kapcsolódóan a rajongók történeteket kezdtek küldözgetni. Ezek a történetek mennyire álltak közel az elképzeléseihez?
A történetek egymástól is nagyon különböztek, és ráébredtem, hogy nagy-nagy különbség van a között, amit én gondoltam a képeken történtekről, és amit az olvasók beleláttak a képekbe. Az emberek túlságosan disztópikusnak fogták fel az elemeket. Ezért úgy döntöttem, érdemes beletennem az én történeteimet a könyvbe.
A Mesék a hurokból alapvetően nem magáról a hurokról szól, hanem az érzésekről, a körülményekről, amelyek az emberek mindennapjaiban megjelennek. Mi volt az, amelyet szándékoltan beleírt a történetekbe a saját gyermekkorából, érzéseiből?
Sok karakter és esemény azon az időszakon alapszik, amikor felnőttem. Természetesen sokat változtattam rajtuk. Azokat a figurákat és azt az általános hangulatot próbáltam megtalálni, ami a hurok körülieket jellemezte. Próbáltam részekre bontani ezeket a darabkákat, emlékeket, és egy helyre összeszedni őket. Nem valami felszínes dolgot szerettem volna létrehozni, mint egy thriller vagy egy krimi.
Megállja a helyét az a feltételezés, hogy két egészen különböző csoportból kerülnek ki az olvasói, akik adakoztak a közösségi finanszírozásban is, és akik tulajdonképpen felemelték önt?
Igen, egészen biztos, hogy vannak olyan emberek, akik kizárólag a sci-fi vonatkozásában szeretik a képeimet. Rengeteg tervezői anyagot néztem meg, amely inspirált a képeim megalkotásában. A Mesék a hurokból robotjainak kinézetében ez nagy szerepet játszott, és még csak nem is alkalmaztam képzőművészeti technikákat. Az embereknek ez tetszik. Persze vannak olyanok, akik inkább a hangulatot szeretik és az efféle írásokat. Igen, azt hiszem, ez így van.
“Affinitásom a kései hatvanas, korai hetvenes évek esztétikájához van. A popkultúrát illetően a 80-as évekért vagyok oda, akárcsak a ruhában, divatban” - nyilatkozta. Könyveiben jellemzően a múltba tekint vissza, közben önt a jövő foglalkoztatja.
Azt hiszem, egyre nehezebb értelmet találni a jelenben. Ennélfogva az is nehéz, hogy megjósoljuk a jövőt. Felnőttként és szakmabeliként határozottan érzem a nyomást, hogy része vagyok a kultúrának, emiatt nehéz ugyanazzal a szemmel nézni ezt az egészet, mint amikor gyerek voltam. Volt valami varázslatos azokban a dolgokban, amelyeket mások csináltak, legyen az film vagy könyv, bele sem gondoltunk, hogy az valami olyan, amelyben a másik embernek a munkája van benne - ott voltak előtted készen. Most azonban majdnem 10 év könyvírással a hátam mögött, úgy, hogy közben a filmezésbe is beleláttam, azt mondom, tudom, hogy készül a kolbász. Jó látni, ahogy egy új film kijön és van egy általános elképzelésem arról, hogyan készült. Így azért némileg veszít az egész a varázsából.
Az 50-es években a svéd állam elrendelte, hogy építsék meg a hurkot: a könyvből a technológia sikerét vagy bukását látjuk. Mindenhatóak vagyunk, amivel nemcsak félelmetes tempóban fejlődünk, de el is pusztítjuk magunkat. Hogyan látja a technológia és az ember viszonyát?
Nem használjuk elég óvatosan a technológiát. Ez egyfajta kapocs a sci-fiben, azt hiszem a hurkot a részecskegyorsító-kutatás eszközeként a tökéletes példának akartam használni arra, hogy bármi megtörténhet, mert ez egy kísérleti dolog, ahol minden lehetséges. Az pedig szórakoztató részlet volt, hogy a gyerekek furcsa tárgyakat találnak az erdőben.
Soha nem úgy láttam a hurkot, ami rombolna.
Azzal a gondolattal játszottam, hogy megnyílik egy portál, egy fekete lyuk, amely egy nagyobb katasztrófát idéz elő, de ezt hamar el is vetettem, mert úgy éreztem nem passzol a hangnemhez, de különben az Elektronikus államban sokkal több ilyen található meg. A technológiát a kapitalista társadalomban használták, és fogyasztói termék lett. Az Elektronikus államban ez fogott meg nagyon. A technológia a túlélés eszköze kell legyen, ugyanakkor meg is ölhet minket. Mint a nukleáris energia. Szó szerint lerombolhatja az egész bolygót.
A fenti kérdésből következik, hogy a természet sem marad érintetlen, a vas átalakítja a környezetet, a vidéki tájkép része lesz. A sci-fi nemcsak azzal foglalkozik, hogy mi van velünk, hanem azzal is, milyen kihívásokkal kell szembenéznünk. A Hurokban megismert posztindusztriális világ azt mutatja meg, hogy a kapitalizmus és az indusztriális világ után mi lesz. Ön mit vár a klímaváltozás kihívásától?
Ami számomra ijesztő, az a demokrácia és a szabadság kérdései. Ez egy kártyavár, amelynek tetején a társadalom, a szabadság és a jólét áll. Az alap viszont a természet és az ökoszisztéma, és ha a legalul lévő kártyákat megbolygatjuk, az egész összedől. Az emberek azt hiszik, hogy a homo sapiens a természet feljebbvalója, és ha szörnyűség történik, majd helyrehozza azt. De még csak katasztrófa se kell ahhoz, hogy megjavítsuk, anélkül kellene. Ha a pénzügyi rendszerünk összeomlana, nem lennénk képesek a természet helyreállítására. Nem cselezhetjük ki a klímaváltozást sem, amíg olyan dolgok léteznek, mint a Facebook, ami egy szétdarabolódott népességet eredményezett. Mindenkinek különböző elképzelése van a valóságról. Szerintem politikai egység szükséges a problémák megoldására.
Mindig is erős érzéseim voltak a természet iránt. Az, hogy emberként kapcsolatunk van a természettel, egy rendkívüli privilégium.
De a természet nem törődik velünk.
Azok a dolgok, melyek jólétet biztosítanak, bár nehéz észben tartani, honnan erednek és mitől függnek, könnyen elveszíthetők.
A Mesék a hurokból című könyvben a technológia kora után vagyunk, de az emberi kapcsolatokat nem tette tönkre a digitális kultúra és a technológia: nem telefonoznak az emberek, személyesen fedeznek fel problémákat és helyeket, nem virtuálisan élik az életüket. Számomra ez a legnosztalgikusabb. A családi vagy emberi kapcsolatokat hogyan befolyásolja a technológia?
Használhatjuk rosszul a technológiát. A gyerekek ma is nagyon közösségi lények, de nem abban az értelemben, ahogy mi voltunk. Együtt játszanak, de fizikailag nem ülnek egymás mellett. Ennek bizonyára van negatív hatása, de pozitív is, amelyet még nem ismerünk. Én is játszottam tinédzserként, a szabadban kicsit több időt töltöttem. Városban éltünk, de emlékszem, hogy a vidéken lakó barátaimnál voltunk, és a szülők szó szerint kiebrudaltak minket a levegőre legalább egy órára. Nem vagyok benne biztos, hogy a szülők ezt ma is megteszik. Nem felejtem el, hogy bekebelezett a virtuális világ. De ma ez a virtuális világ sokkal részletesebb, kidolgozottabb, több tartalom van benne, és számos lehetőség van a társadalmi helyzetek felismerésére. Mi, felnőttek előbb látjuk meg a veszélyeket, mint a lehetőségeket. Ez egy ismeretlen terület, és felnőttként meg kell értenünk, mielőtt ítélkeznénk.
