Tavasszal jelent meg 99 magyar vers címmel a magyar irodalomtörténet vakfoltjaira is rámutató versválogatásod. Ha költőként tekintesz a projektre, akkor mik voltak a legfontosabb tanulságok számodra? Alapvetően olyan szerzőket és verseket kerestél, amelyek nem a kánon részei, ezért érdekes, mire jutottál, mit tudtál beépíteni a saját költői programodba, hiszen ez innen messziről komoly háttértanulmánynak is tekinthető.
Háromkötetes költőként ez, bevallom, ugyanannyira volt lelombozó feladat, mint fölemelő. Hónapokat töltesz magadnál sokkal jobbnak érzett szerzők olvasásával, akiket eközben majdnem mindenki régen elfelejtett. Persze, nem mindet, csak a többségüket. Volt egy óránk első évben az egyetemen, ahol minden alkalommal újabb, évezredek óta lehanyatlott kisebb ókori civilizáció - nyelv, ország, kultúra - történetét vettük. Az volt hasonlóan deprimáló. “Hatszáz év virágzás után eltűntek, huszonhárom agyagtábla maradt utánuk, amikből egy szót se értünk.”
Egy ilyen antológia szerkesztése közben, bár valóban szép és pláne megtisztelő feladat, megérzed, hogy “a piramis csak rossz tréfa”.
Ami tulajdonképpen evidens, csak fix napi tapasztalatnak iszonyú kellemetlen.
Kimondottan a vakfoltokkal nem akartam kezdeni semmit, feladatomnak legalábbis nem ezt tekintettem. Szerettem volna egy olyan válogatást közreadni, amit a befektetett energiáknak köszönhetően biztosan nem a saját tudásom hiányosságai alakítanak, ideális esetben pedig még az is kiderülhet belőle, hogy van egy határozott, szerintem tulajdonképpen elég jó versízlésem. Ez automatikusan azzal járt, hogy mindennek, amiről tudtam, hogy nem tudom, elkezdtem utánajárni - a jelek szerint pedig a személyes vakfoltok nagy százalékban esnek egybe az irodalomtörténet vakfoltjaival. Ez lehet, hogy logikus, én nem tudom. Az eredmény ott van a lapokon.
Hogy milyen hatással volt ez a munka rám a fenti (már-már otromba) hiúsági szempontokon túl, arra nem tudnék egyetlen választ adni, de jogos feltételezés lenne, hogy minden ilyen költészet irányú dolgomban benne van azóta és maradni is fog. Például Hervay Gizella megrendítően nagy versére vissza tudnám vezetni az új kötetem negyedét adó kvázi-rímes szövegek mindegyikét. Bár nem tudom, ez kívülről is látszik-e.
A Polaroidok után sokat kellett várni a Rókák esküvőjére. Ki kellett találnod, hogyan lehet folytatni a Polaroidok sikere után a költői megszólalásodat. Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni versein azt érezni, hogy a Polaroidok utáni nyomást, illetve a továbblépést felszabadultabban kezeled, sőt talán ez a legszemélyesebb köteted. Ezt csak olvasóként érezhetem, vagy az alkotói folyamat is más volt?
A Polaroidok poétikailag eleve ugyanolyan végletes helyzetet teremtett, mint nem poétikailag, tehát a továbblépés semmiképp sem lehetett sima. A Rókák verseiben úgy dolgoztam meg a megszólalásért, mintha sziklákat kellett volna elhengerítenem. Ez látszott is rajta. Vagy ha látszott rajta bármi, számomra belülről az ez volt. A mostani könyv kialakulása ennél valóban sokkal szervesebben, egyszerűbben jött: sokat olvastam és találtam egy irányt, ami felé el akartam indulni. Ez ráadásul a Rókák után nagyon hamar, már 2019-ben elkezdett körvonalazódni. Bár tény, hogy a teljes koncepció végül a pandémia miatti kényszerű alkotói szabadságon forrta ki magát.
Ha az a kérdés, hogy fölszabadultabb voltam-e ez alatt a folyamat alatt, mint az előző kötet írásakor, arra azt mondhatom, hogy nagyon másképp voltam magasan is és mélyen is. Nem volt a háttérben egy ilyen, az életem egészét érintő tét, mumus, csúcs és botrány, mint a Polaroidok. Az mondjuk jó volt. Bár nyilván volt helyette sok másik, de nem sorolom.
Láthatóan minden kötetedben igyekszel új irányokba ellépni, a költészet folyamatosan mozgásban van, reflektál, érezhetően nem lehet statikus, önismétlő. Az Éjszaka a konyhában versei esetében milyen utak kezdtek el izgatni?
Pilinszkynek van ez a híres hasonlata, hogy amit ír, az úgy működik, mintha húzná a kezét a sötétben(?) egy labirintus falán, és arról beszél, amit épp kitapint. Én egy ehhez hasonló metaforában valószínűleg egy eltévedt denevér lennék, ami teljesen vakon, ultrahangokkal próbál nem telibe a falnak menni. Noha kívülről az eredmény mindenképp egyfajta dinamizmus vagy változás, és igen, engem még mindig ugyanúgy riaszt a beérkezettség nyugalma.
Nem hiszek a nyugodt költőkben. Iszonyú parának tartom a beérkezett szerzőket.
Ehhez képest a mostani anyagban van talán a legegységesebb narratíva, amit valaha igyekeztem megírni. Ezek a versek befejezetlen, befejezhetetlen történetek változó élességgel megrajzolt, véletlenszerűen kiragadott pillanatai. A legszélesebb lehetséges stílusbeli spektrumon mozogva, végletek között imbolyogva folyamatosan, tudatosan. Egyszerre engedni a szöveget megengedhetetlenül közel, és tartani el messzire, de a nagyobb egészről nem árulni el semmit.
Mondjuk egyszerűbb talán felsorolni a szerzőket, akik nagy hatással voltak rám ez idő alatt: a legfontosabb Durs Grünbein Koponyaalaptantárgy kötete volt, ezt olvastam hónapokon keresztül, naponta újra és újra. Mellé jött John Ashbery és Sylvia Plath, előbbihez nekem kellett a magyar fordítás, utóbbihoz, pont ellenkezőleg, az angol eredeti. Felnőttem végre Kavafiszhoz is. Patricia Lockwood őrületei is elevenembe találtak. A magyarokat külön estig sorolhatnám, ezért csak egyetlen költőt emelnék ki: Kormos Istvánt.
A kötet verseiben a múlt folyamatosan terítéken van, mint valami megragadhatatlan, elillanó létező, amit folyamatosan újra kell alkotni, ami ezért persze örök változásban van. Miért kapott ekkora szerepet az emlékezés és a múlt ebben a kötetben?
Nézd, bizonyos értelemben valószínűleg még mindig nem vagyok túl azon a fázison, ami szerintem a tényleges írás legeleje, amikor ülsz, és úgy nézed az életed, mint egy robbanást, ami van, mert van, a végén valószínűleg megöl, kezdeni nem lehet vele amúgy semmit, gyönyörködni benne a legtöbb, és kész. Ebben létezve próbálsz értelmezni, elhelyezni, újrakeretezni, az eredményből pedig verseket csinálni. Vannak, akiknek ettől borsódzik a háta, szerintem nem nélkülözi a valódi téteket az ilyen jellegű költészet sem, de ez egy másik beszélgetés. Szóval ennek a közelítésnek az alapja értelemszerűen a múlt, ami tényleg olyan néha, mint egy elromlott légkondi: legföljebb legyezgetni tudod magad, hogy ne legyen annyira elviselhetetlen az egész, pedig magunkat legyezgetni gáz, de hát a lehetőségekben sem nagy a választék. A múlt itt van, benne vagy, abból lógsz bele a jelenbe. Muszáj kezdeni vele valamit. Még akkor is, ha ez a verseiden pont nem látszik - az enyémeken igen. De hogy ténylegesen több szerepet kapott-e ez ebben a kötetben, mint az előzőekben, azt nem tudom. Szerintem a Dalok még ennél is múlt-centrikusabb, érdekes lenne összevetni.
A kötet egyik kulcsverse az Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába, amelyben visszajön a róka képe, lehetséges újjászületésként, történetként, mítoszként. Ebből a versből érthető meg az elrugaszkodási pont, és innen válik érthetővé a kötet jelenvalósága is: a múlt töredezett, a jövő beláthatatlan, a jelenhez kell ragaszkodnunk. Érdemes ezt a verset személyes nézőpontként olvasni?
A maga nemében ez a legszemélyesebb szöveg a kötetben, a benne lévő váltások pedig - amiket a kiindulási alapként szolgáló VR-szemüveges fotó inspirált - épp ezt igyekeznek ellensúlyozni. Ugyanazt nézzük, mindig másként, és a mesésen mitikus, a történeti-heroikus, a blockbuster sci-fi, de még a sort megszakító, balladai homályt idéző tigrises szakasz is, mind az utolsó, reális közelítés vállalhatóra tupírozására tesznek valahogy kísérletet.
Ebben a tekintetben ez még árulkodóbb, mint amennyire elsőre annak látszik, mert nem szól másról, mint az emészthetőre átkeretezett emészthetetlenről.
Benne van ugyanakkor a játék is, hogy ezen a ponton a világ az lesz, amit én mondok, és ennek a szédítő illúziója végig rezonál a kötet egészén. A lehetőség újraírni mindent, ami akkor is igazi, ha teljesen hamis.
A kötetben megjelenik, milyen nehéz megszólalni, de szeretném érteni, miért nehéz a megszólalás, ha egyébként neked nagy olvasótáborod és közönséged van? A következőket olvasni különböző helyeken: "A hangom mindig örömmel túljátszotta a szerepét. / Én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen / történet tenyerével a száján", "A hang a fejemben, és aki hallgatja. / Egyik sem én. / Most nagyon tudnék mesélni akármit, / bár az egyetlen szavam a takaró", "A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam abban, hogy minden szavam / lecseréltem egy ugyanolyanra", "Azt hiszik, mindent én mondtam, / holott csak leírtam."
Ennek a problematikának semmi dolga se olvasótáborral, se közönséggel. Vagy amennyiben igen, úgy azok is csak annak a napi szintű tapasztalatnak részei, hogy senkivel nem beszélünk egy nyelvet, bár nagyon próbálkozunk. Az én életem hangsúlyosan arra épül, hogy vannak mondatok, amiket egyszer valamikor leírtam, és ezek követni fognak, amíg élek, ráadásul a világ radikálisan megítél engem ennek alapján. Holott, és itt a baj, minden mondat homokra épült ház, ez világos, ha nem a wittgensteini értelemben vett nyelvjáték tapasztalatainak nyomán, akkor amiatt, mert mind próbáltuk már elmagyarázni a hetven körüli rokonainknak a TikTokot. És ezt az egészet tovább bonyolítja, hogy aki ezzel tölti az életét, legtöbbször szívesen teszi ezt, amitől aztán még furább az egész.
Mindegy. Az a természetes, hogy idővel megváltozik a mondatokhoz, a mondataidhoz való viszonyod. Én most ebben vagyok. Eltelik néhány év, te ott állsz, biztosabb nem lett semmi, folytatni nem könnyű, visszanézni nem egyszerű, még akkor se, ha szereted ezt az egészet és jól érzed magad abban, amit csinálsz. Nádas Péter nem véletlenül szentel az Emlékiratok írásának kezdeteiről szóló esszé végén a tisztességes mondatoknak egy hosszabb részt. Azokkal kezdődik minden, azokkal is ér véget, a többi kozmetika.
Egy helyen azt írod, "Amit szó szerint mondok, / azonnal elkezd mást jelenteni", egy másik helyen pedig ezt: "Ne szavakat mondj, / hanem azt mondd, hogy mi ez." Érezhetően visszaköszön a kötetedben post-truth korszak élménye, amiben nemcsak nehéz nevén nevezni a dolgokat, de a tapasztalata beépült a kommunikációnkba. A versek általánosságban a lehető legpontosabban és a legárnyaltabban akarják elmondani azt, amit nem lehet. Hogyan lehet megszólalni, amikor minden a jelentését veszíti, sőt új jelentést kap?
Philip K. Dick bonmot-ja szerint “valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha nem hiszel benne”. Erre gondolni különösen olyankor nyomasztó, ha körülötted évek óta az egész társaság azt szajkózza, ő miben hisz és miért. A világ éppen tönkremegy, miközben valamiért mindenki minimum a 80-as évek óta meg akarja valamitől menteni, csak pont attól nem sikerül, amitől meg kéne. A jobban tudás vágya tombol, csak történni nem történik legtöbbször(!) semmi. A post-truth szerintem egyszerűen a végső, leglátványosabb jele annak, hogy amit mondtak, sosem jelentette azt, amit mondtak. Vagy T/1-ben, mert ez mindenkire igaz. Ezzel elviekben nem is lenne direkt baj, ha nem fenyegetne most épp az egész civilizáció végével.
A szabadságot csokor lufiként írod le egy versben, ami azzal zárul, hogy az esti film képkockáin gyújtogatás látható. Egy másik helyen azt írod "Szó volt róla, hogy egyesek / a nagyerdőt gyújtanák fel, / mások a kukákra esküdtek". A verseidre szerintem jellemző melankóliába mintha megérkezne a düh, de tehetetlenül és reménytelenül. A bizonyos ügyek miatti közös fellépés láthatóan nem megy a társadalomnak, de költőként is nehéz ezt elbeszélni? Lehet a költészet tehetetlen?
Régen, jellemzően a leggázabb helyzetekben, amikbe életem során kerültem, mindig azt gondoltam, versekkel bármit el lehet érni, mert a költők az univerzum titkos királyai. Ezt tulajdonképpen ma is így gondolom.
Az Éjszaka a konyhában verseiben kiérezni egyfajta megérkezést, megnyugvást, felnövést. Ezt az olvasatom erősíti az, hogy a személyes hangú költeményeken keresztül is kirajzolódik valamiféle nemzedéki érzés: "Megérezni, hogy felnőttünk. / Mint az óceánjárók ládáiban vegyszerekkel, sötétben érlelt banán". A többes szám generációs élményt is sejtet?
“Egyes szám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam; azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar.” Erről ez a híres ugrik be, mellé pedig rögtön az, hogy sosem tudom, ez Esterházy vagy Handke. Én a többesszámon szinte kizárólag önmagam szoktam érteni, és lehet, hogy csakis azért használom, hogy ne legyek ezekben a mondatokban annyira nevetségesen egyedül.
Generációs érzésem amúgy sincs. De nem úgy nincs, hogy ne éreznék magam körül egy réteget, ne látnám, hallanám őket, akikkel életkori alapon egy kalap alá vehető lennék, hanem úgy nincs, hogy mindig az derül ki számomra, hogy buborékban élek, a tapasztalataim partikulárisak, a kép a fejemben torzít.
Ráadásul engem mindig eléggé irritál, amikor emberek önjelöltségi alapon elkezdenek olyanok nevében beszélni, akik erre nem kérték őket.
Sötétben, vegyszerek segítségével érni egyébként valóban széles körű, közös tapasztalat, viszont biztosan nem egyetlen generációé.
"Nagy idők, nagy semmik" - állítod, mintha ezzel is arra a generációs élményre utalnál, hogy nincs hova visszatekinteni. Ez nyilván a kötet más területeivel, a múlttal, a történettel és az elbeszélhetőséggel is összekapcsolódik. Most nem a nagy semmik, hanem a nagy valamik érdekelnének: hova, kire, mire szeretsz visszatekinteni az irodalomban például?
Visszatekinteni már éppen van hová, legalábbis a táv mindenképp adott, csak engem ez ugyanúgy riaszt, mint a fent emlegetett beérkezettség, egy kicsit nem figyelsz oda, és pikk-pakk, máris a saját szobrodhoz hordod a koszorút. Szóval nem tudom. Huszonévesen pár évig alkalmam volt minden héten Kemény Istvánék konyhájában ülni egy estét, ez életem végéig meghatározó élmény lesz. Olyan is történt, hogy fellépő voltam a legelső Pilvakeren, ahol szó szerint berobbant a köztudatba a magyar slam poetry mozgalom. Az évek alatt találkozhattam személyesen Kertész Imrével, Somlyó Györggyel, Borbély Szilárddal, futólag Esterházy Péterrel. Ilyenek jutnak eszembe.
Kántor Péterrel tizenkilenc éves koromban ismerkedtem össze egy könyvvásáron Szentendrén. Kérdezte, van-e már kötetem, mondtam neki, dehogy, az még bőven ráér, erre ő azt felelte, rá, persze, de azért mekkora mázli, hogy Petőfi nem így állt hozzá. Utána egy pár évig elég jó beszélő viszonyban voltunk.
Eddig verseidben olyan éles közérzetiséggel nem találkoztam, mint a H című versedben, amellyel a hazát szólítod meg: megtanultad, mennyivel jobb lenne lenni máshol, de a nyelvért megérte így is, írod. Elfogytak az egyszerűen szerethető helyek, a szabályok értelmetlenek. Kemény István és Térey János hazaversei ugrottak be, akik verseken keresztül igyekeztek megfogalmazni érzéseiket és kritikájukat a nemzetről való gondolkodásról. Mennyire volt fontos a hazához fűződő kritikai viszony lírai hagyománya? Mennyire lehet és érdemes ezektől elszakadni?
Tagadhatatlan, hogy a H-val szerettem volna felzárkózni az említett két szöveghez (is), viszont az is van, hogy épp az ezektől való eltávolodásom volt az egyik oka, hogy egyáltalán írni akartam egy ilyen jellegű, tematikájú, hangvételű verset. Én se a Búcsúlevél leplezetlen, szeretetteli szomorúságát, se a Magyar közöny drámai hangsúlyokkal teli, lentről felfelé beszélését nem tudom érezni már. Én ebben a történelmi pillanatban a tönkretett valódi lehetőség helyett pofátlanul rámsózott gagyit érzem, ennek a tragikumát és egyben e tragikum tökéletes tétnélküliségét. Nagyon adta magát, hogy több tucat ilyen témájú (kevés kivétellel elég rossz minőségű) slam poetry szövegem után megpróbáljak a fenti, komolyabb diskurzushoz is hozzátenni, noha ez merőben öncélú elhatározás volt, mert a hazához fűződő kritikai líra egyértelműen a hazát magát érdekli legkevésbé.
"Remélni szabálytalanság" - a fogyasztói társadalom, de a rendszerváltást követő életünk is a vágyról, a reményről, a lehet jobbról szól. Ha "Remélni szabálytalanság", akkor hogy lehet elképzelni a jövőt? Főleg, ha hozzáolvassuk, amit különböző helyeken a boldogtalanságról írtál: "Ez nem boldogság, / ez egy kép", vagy: "A boldogtalanság nem / evolúciós hátrány. Ha az lenne, / már kiveszett volna."
Erre a kérdésre akárhogy próbálok válaszolni, mindig a világ végénél lyukadok ki. De miért?
Független filmekre jellemző színes és erős jelenetek, szinte novellisztikus történetek bontakoznak ki a versekben, amelyekben problematizálod a történet alapjait: "a történet egyetlen funkciója / hogy általa létezünk", "Mesék, amikből mindig pont / semmi nem igaz, hiába látod őket megtörténni", "Ha a szereplők egyszerűen / megszökhetnének a történet keretei közül", mintha a történet börtön lenne. Mi a versben a történet szerepe számodra?
A történet alibi, hogy legyen egy helyzet, egy-két beszélő, egy táj, egy terep, amiben megtörténhet a szöveg. Ez néha szó szerint így van. Szeretem ezeket a “független filmes”, erős, jellegzetes jeleneteket, ezekre jó építkezni, ezekből lehet valahova jutni. Másrészt a történet tényleg börtön, bár ez iszonyú bombasztikus így, szóval talán inkább ketrec. A fenti, reménnyel kapcsolatos kérdésre az volt az egyik válaszom, hogy “pillanatnyilag reményre vagyunk kényszerítve”, mármint a klímakrízis miatt, de aztán kihúztam, mert ez nem új, ez valószínűleg mindig is így volt. És ugyanígy: történetekre vagyunk kényszerítve, nem tudunk másképp létezni. Ez viszont amennyire fogódzkodót is ad, időnként annyira kibírhatatlan.
Én naponta érzem, hogy kapálózva igyekszem kiszabadulni a kényszerpályák és kényszernarratívák hálójából, amibe mégis folyton visszaesek. Nem mellesleg elértem a harmincas éveim második felét, ezt egyszerre látom kegyelemnek és botránynak (noha egyébként ritkán gondolkodom az életemről ilyen Pilinszkyt idéző kategóriákban). Szóval önmagában felháborító, hogy elkezdődtem, és pláne, hogy véget fogok érni - mekkora klisé.
De bocsánat, a viccet félretéve: élni nem muszáj, repülni muszáj.
A köteten végivonuló önreflexiók közül egyet kiemelnék: "A személyiségnek nevezett hasznos fikció / munkába áll" - érezted azt bármikor a pályafutásod során, hogy Simon Márton magánembernek nehéz kezelnie az olvasók által létrehozott Simon Márton költőt, slammert? Az elvárások okoznak alkotói bénultságot?
Ha néha igen, akkor megpróbálok mihamarabb átvergődni rajta, esetleg kimondottan azzal, hogy direkt a vélt vagy valós elvárások ellenében dolgozom. Simon Márton magánemberként elég sokat köszönhet Simon Márton költőnek, akit viszont én alakítok, az én tudásom, az én tapasztalataim, szándékaim, ügyetlenségeim, vakfoltjaim, hasfájásaim, félelmeim, ambícióim, rossz memóriám, elbaszott fantáziám, nyitott ízlésem, időnként szélsőséges hangulatom, kínos tévedéseim, üres teleim, idegen bolygókon töltött nyaralásaim, levakarhatatlan traumáim, szerhasználati túlkapásaim, nettó bambulásaim, szerelmeim, történetem, halálom, életem.
