Hét év után újra verseskötettel jelentkezett Röhrig Géza. A semmike-dalok versei egy, már a szerzőtől megszokott nyelven szólalnak meg, előtérbe helyezve a kiszolgáltatottság, otthon, mindennapi élet és szülők kérdéseit, miközben nem felejtenek el humorosak vagy éppen megindítóak lenni. A kötetet június 4-én mutatták be a Turbinában, a szerzővel Gács Anna beszélgetett.
A bemutatón sok minden kiderült magáról a központi figuráról, semmikéről, de mellette szó esett Röhrig készülő regényéről, arról, mennyire nem találja a helyét az irodalomban, és azt is megtudhattuk, milyen az igazán nagy vers (a kötetet a jövőheti könyvhét alkalmából is ajánlottuk).
„Arra szocializált az élet, hogy nem én ülök a volánnál”
A beszélgetés elején adta magát a kérdés, hogy mégis ki is a címben szereplő alak? Gács Anna megjegyezte, hogy Röhrig korábbi köteteihez képest mintha ez egy sokkal egységesebb gesztus lenne, hiszen semmike lehet akárki, allegorikus alak, de maga a társadalom kivetülése is. A szerző szerint mindegyik olvasat releváns lehet, ameddig azt nem a szerző, hanem az olvasói élmény vezérli.
Röhrig beavatta a közönséget, hogy a kötet főleg abból a nyomásból született, hogy még korábban ígért egy regényt a Jelenkornak, viszont ezt hosszú idő után sem tudta véglegesíteni.
Így a már kevés meglévő versből a szerkesztőjével, Nagy Boglárkával kitalálták, hogy minden vers kezdődjön semmikével. Aztán szinte egy csapásra életre kelt a karakter. Később pedig igazi kötődés alakult ki benne a karakter felé, sőt a kötet leadása óta is több semmike-vers íródott már.
„Semmike az olyan, mint egy sakktábla” – mondta enigmatikusan a szerző, majd kifejtette, hogy a versekben néha 20, néha 60 éves ez a karakter, és így leginkább a különböző lépésekre hasonlít a sakkból.
Az elején felolvasott versekből (amikből néhányat nálunk is elolvashatsz) egy kissé letargikus figura rajzolódott ki, amire Gács rá is mutatott: mintha semmike a remény hiánya lenne. A költő ezzel részben egyetértett. Sok vers van a kötetben, ami a boldogságról szól, de ő személy szerint a remény helyett a munkában és szorgalomban hisz, és ezt a karakterben is meg akarta rajzolni:
Arra szocializált az élet, hogy nem én ülök a volánnál”.
A nagy vers az olvasóról szól
A remény témája miatt felmerült, hogy hogyan is működik a távolság a karakter és a szerző között, ahogyan minden irodalmi megnyilvánulásnál, úgy itt is kérdés, hogy mennyire van benne a szerző a saját kötetében. A költő szerint, ahogyan korábbi Angyalvakond című köteténél, úgy itt is képviseleti költészetről van szó. Ezzel kapcsolatban a gyerekkorából is felidézett pár történetet, ami főleg a gyerekotthonokhoz kapcsolódott. A szerző nem ismeri saját szüleit, így sokáig gyerekotthonban élt, ebből fakad számára a költői megszólalás is:
Engem arra delegált az élet, hogy bizonyos dolgokról beszámoljak”.
Ezért is érzi azt, hogy a megszólalása nem mindig a sajátja, hanem másoknak ad hangot vagy éppen szerepet a köteteiben, miközben tisztában van azzal, hogy egy író mindig csak a saját élményeiből tud dolgozni. Felidézte azt is, hogy a 90-es években igen meggyűlt ezzel a baja. Az 1980-90-es évek lírafordulata, amit főleg Petri György és Tandori Dezső költészete dominált, távol állt Röhrigtől, és így kb. 10 évig nem is nagyon találta a helyét az irodalomban. A rendszerváltás után viszont ez megváltozott, és újra olvasottá vált az általa is képviselt vallomásos költészet.
Ezzel kapcsolatban pedig gondolatait is kifejtette a költészet és olvasó kapcsolatáról, hiszen a vallomásos költészet mintha közelebb vinné a befogadót valami elemi tudáshoz. Szerinte a vers mindig is az olvasóról szól, és egy igazán nagy vers azt mutatja meg, hogy mi zajlik az olvasóban:
A jó vers az, amiből megtudják, milyen József Attilának vagy Röhrig Gézának lenni. A nagy vers az, amikor megtudod, hogy milyen neked lenni”.
Az a bizonyos készülő regény
Az est folyamán többször is felmerült egy bizonyos készülőben lévő regény, amit még 2024-ben jelentett be a Jelenkor kiadó, jelenleg pedig az író elmondása alapján 800 oldalnál jár és 14 éves kora óta írja.
Gács Anna unszolásának hála egy kis ízelítőt is megosztott ebből a regényből, bár csak egy anekdota formájában.
A regényben szerepel egy Ezredes nevű fiú, aki gyerekotthonban él és onnan kapta a nevét, hogy csak az „ezredét” lehet elhinni annak, amit mond. A történet szerint a kisgyerek éppen arról mesél, hogyan került az intézetbe és a gyilkosságért elítélt apja valójában hogyan is halt meg. Az édesapja mozdonyvezető volt, aki egy balesetet akart elkerülni azzal, hogy a síneken játszó gyereket megmentette:
„Kiugrott a vonatból és gyorsabban szaladt, mint a lassuló mozdony. Életében nem szaladt még ilyen gyorsan, a tüdejét kiköpve rohant, megelőzte, egy-két méterre sikerült neki megelőzni a mozdonyt, és egy óriási vadmacska ugrással még éppen ki tudta lőni a kislányt a sínek közül, de arra már nem volt ideje, hogy ő is fölálljon és ezért a saját vonata ütötte el” – mesélte a szerző, mintha csak a regényt olvasta volna fel.
Sajnos több nem derült ki a regényről, de arról biztosított mindenkit Röhrig, hogy szorgosan dolgozik rajta.
„Én szűz vagyok, és nem akarok pornót nézni”
A beszélgetés végén arra terelődött a szó, hogy miért is alkalmazza olyan gyakran a költő a ballada és a dal formákat a verseiben. Gács kérdésére egy igen részletes válasz érkezett. Röhrig számára ez egyszerre kapcsolódik össze azzal, hogy ő főleg Bari Károlytól leste el a versírást, akivel első kötetén közösen is dolgoztak. A kettejük kapcsolata nagyban formálta azt, hogy miként is gondol a versírásra. Ennek meghatározó része, hogy amint Bari, úgy ő is inkább a kevesebb verset és a rövid sorokat szereti, nem akarja túlbeszélni a szövegeit.
Egy anekdotával vezette fel a barátságukat. Bari alapvetően ellenálló típus volt, 1972-ben egy verséért börtönbe is zárták, ehhez a beállítottsághoz pedig nagyon tudott kapcsolódni Röhrig:
„Kíváncsi voltam erre az emberre, és fölmentem hozzá.
Rögtön olyan kémiánk lett, hogy ott ültem 4-5 órát, majd utána boldogan vállalta a kéziratomat, anélkül hogy egy sort is olvasott volna belőle”.
De a kezdeti örömök után nem nagyon érezte, hogy be tud rendezkedni az irodalmi közegbe. Úgy érezte a ’90-es években, hogy az irodalmi közeg nem neki való, és nem is kell jobban értenie, hogy olvasni tudjon, ezt pedig egy frappáns mondattal jellemezte is:
„Én szűz vagyok, és nem akarok pornót nézni.”
Ez az ellenérzése a mai napig megvan, úgy látja, az irodalom nagyon egyneművé vált, és szinte csak értelmiségiek írnak már, mintha hiányozna egy olyan közeg, amiben magát is szívesen látná.
„Van egy ilyen irodalomszociológiai tendencia, hogy egyre értelmiségibbek az írók. Egyre inkább tojásfejűek, egyre inkább kerülnek ki a társadalomnak ugyanabból a rétegéből. (…)
Ilyen úrigyerekek foglalták el a fedélzetet”.
Fotók: Oláh Gergely Máté / Jelenkor Kiadó.
