Röhrig: A múlt azért fontos, hogy megszabaduljunk tőle

Röhrig: A múlt azért fontos, hogy megszabaduljunk tőle

Valuska László | 2016. április 05. |

rg-0249.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Egy éve ilyenkor alig valaki ismerte Röhrig Gézát, pedig már több mint 20 éve jelent meg az első verseskötete, a hamvasztókönyv. A kötet azt a traumát dolgozza fel, amivel a költő Auschwitzban szembesült. Röhrig már hazafelé tartott egyéves lengyel útjáról, de az indulás előtt adott egy napot az emlékhelynek, ami végül nem eresztette: egy egész hónapra odaláncolta magához. Ez nem meglepő, a Saul fia főszereplőjeként ismertté vált költő olyan mélységekig képes lehatolni, amire sokan nem vagyunk képesek (A verseskötete a hét könyve lett nálunk, kritikánk itt olvasható - a szerk.).

Könyves magazin 2016/1

Libri-Shopline, 2016, 72 oldal Ft

 

Anyjával soha nem találkozott, apja négyéves korában hunyt el egy orvosi műhiba miatt. Állami gondozásba került, ahonnan 12 éves korában fogadták örökbe Rosenthalék. A nem mindennapos életút egy pontján, amibe például a nyolcvanas évek pesti undergroundjának egyik színfoltja, a Huckleberry zenekar is belefért, 20 dollárral és egy hátizsákkal megérkezett Brooklynba, ahová a volt neje költözött közös gyermekeikkel. A következő nagy ugrással már a Saul fia második castingján vagyunk: Röhriget eredetileg egy kisebb szerepre hívták be, de olyan meggyőző volt, hogy Saulnak is megnézték. Azt a feladatot kapta, mesélje el egy sonderkommandós egy napját. Monológja olyan ütősre sikerült, hogy voltak, akik sírva fakadtak rajta. Röhrig ekkor már olvasta angolul Gidon Greif nyolc sonderkommandóssal készített Könnyek nélkül zokogtunk című interjúkötetét, amely szigorú részletességgel tárgyalja a gázkamrák kegyetlenségeit. Nemes Jeles László ezek után adta neki a főszerepet. A film Cannes-ban nagydíjat kapott, majd a sikerszéria folytatódott a világ legtöbb fontos fesztiválján: Arany Glóbuszt és Oscar-díjat nyert, Amerikában elérte az egymillió dolláros bevételt, Franciaországban 200 ezer, Magyarországon eddig 230 ezer ember látta.

Új, az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című balladisztikus kötetében egy hiperérzékeny, súlyos történeteket és elfojtásokat magával cipelő költőt ismerhetünk meg, akinek a “születésnapjára csak a születésnapja” ment el. A megrázó anya-versek mellett leginkább a szélsőséges élethelyzetben lévők foglalkoztatják, ír bányászokról, kurvákról, hajléktalanokról, keresi a reményt reménytelenül.

Fizess elő a Könyves magazinra! Megkapod az eddigi számokat, Zsidai Roy könyvét, a postaládádba érkeznek az új számok. (x)

Csakis akkor tartod magad költőnek, amikor verset írsz, mondtad ősszel a Margó Irodalmi Fesztiválon. Ország-világ a Saul fiával ismert meg, viszonylag kevesen tudják, hogy húsz éve jelennek meg versesköteteid. Mit jelent számodra költőnek lenni?

Taszít a művész mint identitás. Az önpusztító, egzaltált attitűd éppúgy, mint a ma dívó tweedzakós egyetemi tanár típus. Civil szeretnék maradni. A Saullal persze most felborult kissé a helyzet, még sosem kaptam 184 emailt egy éjjel. Ennyi jött ma reggel. Ez azonban nyilván lecsihad majd. Ami a költői programomat illeti, az pofonegyszerű, megegyezik bármely melltartóéval: azért vagyok, hogy a hatalmaskodókat visszaszorítsam, a csüggedteket pedig fölemeljem. Ezt bírtam ide kitalálni poénnak.

Jó lesz! Különutasként vagy elkönyvelve. Miért irtózol így a fősodortól?

Hozok magammal egy talán túlzott gyanút is az elitekkel szemben.

Mire vezeted ezt vissza?

Az ágésok (állami gondozottak – szerk.) nem tisztelik a ki nem vívott tekintélyt.

Az új kötet sokakhoz eljut majd. Nem félsz attól, hogy azt mondják, verseid újkeletű sikere csupán a Saul miatti berobbanásod következménye?

Nem. Amikor a könyvet kinyitja valaki, nem leszek ott se én, se a Saul. Egyedül a vers és az ő olvasója néznek majd farkasszemet.

Miért kapta a kötet ezt a címet: az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit? Mit jelent ez a számodra?

Ez egy sokunk számára ismert létállapot. Azoké, akik nem kaptak stafétabotot senkitől, így nekik mindent elölről kell most kezdeniük. Az ő gyermekeik remélhetőleg már nem a cipőjükben hordják majd a gyökereiket.

A kötet a bio című darabbal indul („anyám hasbaszúrták / ifjan beleőszült / mázlim volt megúsztam / egy héttel azelőtt szült”), mintha bemutatnád magad az olvasónak. Honnan ez a méregerős alanyiság?

Aki olyan hosszan és annyira távol él a hazájától, mint én, abban óhatatlanul is felértékelődnek a kezdetek. Gondolj bele, jövőre leszek ötven. Ebből huszonkét évet külföldön töltöttem. Ráadásul nemrég ikreink születtek a feleségemmel, egy gyönyörű kisfiú és egy még gyönyörűbb kislány. Ez valahogy újra megélette velem a kiskoromat. Egy ideje már amúgy is az érdekelt, van-e teljesen reménytelen ember. Van-e olyan kegyetlen vagy épp ingerszegény helyzetből fakadó hátrány, amit aztán már képtelen behozni a lélek?

Szüleidet 4 éves korodra elvesztetted, állami gondozásba kerültél, 12 évesen örökbe fogadtak, punkzenekarod volt, ott voltál a Fideszben, amikor az megalakult, rabbinak tanultál, megházasodtál, elváltatok, New Yorkba költöztél, börtönbe csuktak, gimnáziumi tanár lettél, újraházasodtál, ikreid születtek, felkértek a Saul fia főszerepére. Ez legalább egy háromórás akciófilm. Folyamatosan húzod a lapokat, van, hogy nyersz, de sokszor nem. A reménytelenség témáját kutatva a saját sorsodat is meg akarod érteni?

Számomra ez egy teológiai kérdés. Isten a képmására teremtette az embert. Ám a kabbalistáknál létezik ennek a passzusnak egy jóval radikálisabb olvasata is, mely szerint nemcsak a képére teremtette, de valóban minden emberben van is egy pindurka magából az Örökkévalóból. Ez hallatlan nagy különbség. Tartalmazhat-e Istent az ember, a szó konkrét, s nem átvitt értelmében? A haszidok szerint lelkünk magja folyamatos része Isten legkülsőbb sugarának. Ha ezt elfogadjuk, ha közvetlen érintkezünk a Teremtővel, mint az a bizonyos két ujj a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, melyet a festék egy repedése oly szépen összeköt, akkor nincs és nem is lehet reménytelen ember.   

Te elfogadod ezt?

Én nagyon szeretném elfogadni ezt.

Új kötetedben kevés a remény. Mintha az anya-versekben a saját, a hajléktalanokról, a kurvákról, a kerekesszékesről szóló portréversekben pedig a mások történetei felől közelítenél ugyanahhoz a problémához.

Nem akartam reménytelenséget árasztani. Ellenkezőleg, azt kívántam felmutatni, hogy nem törvényszerű az, hogy valakit megegyen a helyzete. A szegénység például nem jár föltétlen piszokkal. Vagy haraggal. A gyerekek őszinték. New Yorkba érkezésem után a fiam és lányom évekig hetente elmagyarázták nekem mekkora lúzer vagyok. Röhögtem, hisz soha egy percig nem éreztem magam lúzernek. Az önérzeten, azon a képen múlik minden, amit magunkról ápolunk. Ezért is tetszik úgy a haszidok felfogása a lélekről. Másképp érzi magát az ember, ha egy pindurka végtelent hordoz a feje fölött. Azért mondom, hogy a feje fölött, mert a kabbala szerint a test van a lélekben, és nem a lélek a testben. A Zóhár nyelvén: a test a lélek cipője.

Gondolom ma már ők sem tartanak lúzernek.

A fiammal a bár micvója előtt Jákobról tanultunk. Arról magyaráztam épp, hogy a bizonytalanságnál nincsen rosszabb. Mikor Józsefet eladják a testvérei rabszolgának, apjuknak azt hazudják, hogy Józsefet egy vadállat tépte szét. Mutogatják is neki nagyban a művéres tunikát. Jákob azonban azt kérdezi a midrásban, jó, de hol a csontja? Egyetlen csontocskája sem maradt? Innen sejti, hogy él még a fia. Ezért nem tudott benne a fájdalom enyhülni. Mert ez a legrosszabb, mondom, amikor van is valaki meg nincs is. Papa, nézz rám ekkor a fiam, thanks for leaving Hungary for us. (Papa, kösz, hogy elhagytad értünk Magyarországot – szerk.) Az ilyen pillanatokért érdemes megszületni.

rg_konyves-0236.jpg

Sok interjút adtál mostanában. Változott közben, hogyan mesélsz magadról, az életedről?

Ez egy dialektikus viszony. Halbwachs szerint emlékezéskor a jelen legalább annyira dolgozik a múlton, mint a múlt a jelenen. A jelen kihívásainak megfelelően hívjuk elő a múltból azt, amire itt és most a leginkább szükségünk van. Az én esetemben ez például azt jelenti, hogy a szüleimen állandóan hol nincsítenem, hol vanítanom muszáj. Nehéz kicentiznem a helyes arányt. Apám esetében különösen. Őt úgy kell elképzelni, mint egy 10000 darabos puzzle-t, amiből bennem maradt, mondjuk, ötven. Ezeket próbálom egymáshoz képest elhelyezni.

A versek az emlékek létrehozása miatt fontosak?

Nem a létrehozásuk, hanem a megtalálásuk miatt. A múlt azért fontos, hogy megszabaduljunk tőle. A Zóhár fölteszi a kérdést: a négy elem közül miért mindig a tűzben jelenik meg az Úr? A tüzet választja az égő csipkebokornál, a tízparancsolat kihirdetésekor, a Szentély oltárára úgyszintén tűz formájában ereszkedik le. Miért a tűz, miben különbözik a tűz a víztől, a levegőtől, vagy a földtől? A tűz, válaszolnak a mesterek, szemben a többi elemmel, sosincs önmagában, valaminek mindig égnie kell ahhoz, hogy tűz legyen. Ezért a tűz minden pillanatban új: állandóan mozog, lángjai nem ugyanazok a lángok, mint egy másodperccel ezelőtt. Az imitatio Dei parancsának értelmében, nekünk is folyton meg kell újulnunk, nem ragadhatunk le a tegnapnál.   

Mondod ezt te, aki jóformán kizárólag a gyerekkorodból dolgozol.

Talált, süllyedt. De a sebeinket nem mi választjuk. Ez egy spirál. Az ember egyre magasabb szinteken szabadul meg ugyanattól.

Előfordult már, hogy a hited ellentmondásba került az ihlettel?

Elő, de ritkán. Én szinte sosem használok trágár szavakat. Írásban időnként mégis muszáj ezt megtennem. Akkor nyugodtam meg csupán e tekintetben, amikor föltűnt, hogy a Jóisten megkérdezi Mózestől, máze bejadecha, mi van a kezedben? Épp a világ teremtője ne tudná mi van a szolgája kezében? Nem erről van szó. A bot kígyóvá lett, mivel Mózes pont a pásztorbotját tartotta a kezében. Ha mást fogott volna, mással tett volna csodát az Örökkévaló. Azzal dolgozott, s így jó, ha mi is azzal dolgozunk, ami a kezünk ügyébe esik, ami nekünk személyesen megadatott. Körülöttem anno sokan káromkodtak, így aztán a szövegekben itt-ott én is kénytelen vagyok egy-két randább szót bevetni.

Mit lehet tudni a Halott kenyér című regényedről? Miről fog szólni? A próza is utat tör magának a versek mellett?

Az első a költészet. Mindig tudtam azonban, hogy bizonyos dolgokat prózában kell megírnom. Ez már kiskamaszon világos volt számomra. Ekkortájt történt, hogy rányitottunk három villanyszerelőre, amint épp egy értelmi fogyatékos lánnyal szexeltek, aki szegény ezt viháncolva élvezte. Szörnyű volt, mégsem szóltunk senkinek. Tudtuk, ha megtesszük, abból csak nekünk lesz bajunk. Elkeseredettségemben fogtam magam, bementem a hálóba és leírtam az egészet. Még remegett a kezem a látottaktól. Így és ekkor kezdődött ez a regény. Aztán a huszas éveim végén, amikor először lett saját szobám és komputerem, bepötyögtem a gépbe ezeket a régóta vezetett, spontán följegyzéseket. Nem érdekelt akkor még a mű szerkezete, csak az, hogy végre együtt legyen az anyag, ami addig mindenféle füzetekben hevert szanaszét. Ez nekem lelkiismereti ügyem.

Mert olyanokról szól, akikről nem tud a magasirodalom?

Az túlzás, hogy nem tud, mert ott van például Tar Sándor, akinek a figurái nagyon ismerősek számomra. Vagy ott van Hajnóczy. Ő is tűélesen látott. Fogalmazzunk tehát inkább úgy, hogy kevesebbet tud róluk a magasirodalom. A világnak e sötét, abszurd sarkáról mond el majd valamit a regény. Magyarország harmincezer zacisáról.

A testvéreid veled voltak az intézetben?

Nem, bár kezdetben velem egyszerre volt intis a bátyám is és a nővérem is. Föl nem foghatom miért nem lehettünk egy helyen. Naivan még mindig azt hiszem, egy jó könyv tán fel tudja hívni az ilyesféle képtelenségekre a figyelmet. Nem vagyok egyébként tipikus állami gondozott, se a bekerülésem, se a kikerülésem nem jellemző. Engem ugyanis nem veszélyeztető környezetből emeltek ki, apu halála miatt kerültem be. Az ő kollegái végig tartották is velem a kapcsolatot, Jenő bácsi, a brigádvezető minden vasárnap este fölhívott telefonon. Őrület, hogy egy ilyen semmi kis beszélgetés mennyit tud jelenteni.

1994-ben jelent meg az első köteted, a hamvasztókönyv. Abban is ezt a célt tűzted ki magad elé. Hangot adni azoknak, akik nem tudnak szólni.

A Saul előtt újraolvastam a hamvasztókönyvet. Lehet és kell is majd dolgozni még rajta, ám egy percig se bánom, hogy ezzel a kötettel indultam. 1994-ben sem volt és ma sincs élő kapcsolatom írókkal. Azon agyaltam hát, ki mutassa be majd a kötetet. Végül gondoltam egy nagyot és becsöngettem a kedvenc költőmhöz. Az, hogy Bari Károly írt az első kötetemről többet jelent nekem, mint bármi.

Mi fogott meg az ő költészetében?

A költészete. Olvastad A némaság könyvét? Én kívülről fújom. Fekete szárnyaikat forgószelek köszörűkövein élesítő varjak – létezik ennél szebb? Torkom bunkeréből cigarettafüst-pokrócba burkolódzott szavak lopakodnak elő, s emlékek távcsövén figyelik a tenger kék mozgólépcsőjén sunnyogó aranypatkányt: a Napot. Az elrobogó záporok ezüstvonatai után szivárványsorompókat húz föl most az ég. Őszintén, hol vagyunk mi ehhez képest?

Van egyáltalán olyan, amiből nem lehet irodalom?

Van. A magánélet szentsége miatt pár dolgot sosem írhat meg az ember.

Lett bármilyen hatása a Saul fiának arra, amit írsz?

A film alaposan megdolgozott. Ez igazából még csak most kezd majd előjönni bennem. Az új kötetet Dariónak, az egyetlen még élő sonderkommandósnak ajánlottam. Vele egyébként heti rendszerességgel beszélek. Fölhívom, mint a Jenő bácsi annak idején engem. Az utolsó tanú címmel elkezdtem neki írni egy esszét is. A Saul nélkül ebbe se fogtam volna bele.

A cikk eredetileg a Könyves magazinban jelent meg.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.