„Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot” – az Aranykori töredékkel kezdődik a Pilinszky és Róma kapcsolatát bemutató kisfilm, a verset Vecsei H. Miklós olvassa fel a Római Magyar Akadémia loggiáján, ahonnan valóban jól látszik a város. Pilinszky János 1947. december 20-án érkezett meg Rómába Toldalagi Pállal együtt, és ott, az Akadémián volt az otthonuk az ösztöndíjuk alatti pár hónapban. Ahogy azt Juhász Anna a filmben elmondja, az út megihlette őket, számos alkotóval találkoztak és töltöttek együtt időt, például együtt fedezték fel Rómát Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázzsal, Károlyi Amyvel, Weöres Sándorral, Toldalagi Pállal, Kerényi Károllyal, Ferenczy Bénivel, Reigl Judittal és Hantai Simonnal.
A filmben Lanczkor Gábor költő, Bánki Éva író, Pál Dániel Levente költő és Vecsei H. Miklós színművész Juhász Annával együtt járják be Pilinszky Rómáját. Végigmennek azokon a helyszíneken, ahol a költő is járt, és közben felidézik Rómához kapcsolódó verseit, élményeit. Látjuk például a helyet a Largo di Torre Argentinán, ahová a legtöbbször ült be kávézni, megnézhetjük azt a lovagtermet a Római Magyar Akadémián, ahol minden bizonnyal élt 1947 decemberében és januárjában (és ahol az alapvető élménye volt, hogy fázik), szóba kerül Michelangelo Pietája, amely megihlette őt, de nem marad ki a tenger sem, amely szintén mély benyomást tett rá.
Versein, levelezésén keresztül megtudhatjuk, hogyan élte meg ezt a római utat. A filmben szereplőkkel együtt megpróbáljuk elképzelni, milyen lehetett a második világháború utáni Róma és milyen lehetett a fronttapasztalatok után megérkezni oda. Mert Pilinszky visszajött a földi pokolból és az ösztöndíj révén kiszabadulhatott, de egy háború által megviselt városba került. Nagyon fiatal, mindössze huszonhat éves volt ekkor. A filmből az is kiderül, hogy nem mindig érezte jól magát Rómában, az élménye kettős volt: a közeg egyszerre inspirálta és tette szorongóvá őt. Vecsei Miklós elmondja, előfordult, hogy hosszabb időre bezárkózott, egyedül akart lenni, szemlélődött, máskor viszont alig lehetett visszarángatni az éjszakából. A visszaemlékezők is úgy írták le, hogy olykor olyan volt, mint egy csendes angyal, máskor viszont jó humorú, sokat anekdotázó, vitatkozó embernek tűnt. Édesanyjával sokat levelezett, amíg kint tartózkodott, és végül azért is szakította meg a római útját, mert nagyon hiányzott neki.
A film a vízparton, a hullámzó tengernél ér véget, amely a szenvedélyhez, a szerelemhez, a végtelenség tapasztalatához és édesanyja halálához is kötődött Pilinszky számára, és amelyről több versében is írt. Ahogy az Pál Dániel Levente elmondja, édesanyja utolsó szava a tenger volt, és a költő emléket is állított neki A tenger című versében:
Pilinszky János: A tenger
Pilinszky János: A tenger
A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.
S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.
Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.
