“Brook fennen hangoztatja, hogy színházhoz nincs szükség látványos díszletekre, elegendő az »üres tér«. Az igazság az, hogy ő maga rendkívüli raffinériával alakítja ki színpadának »üres tereit«. Az üresség, az eszköztelenség artisztikus hatásának létrehozása úgy, hogy az még meg is feleljen a bemutatott mű tartalmi, esztétikai igényeinek - többek között ebben is megmutatkozik Brook rendezői zsenialitása” - írta Brookról 1980-ban Mihályi Gábor a Nagyvilágban, miután volt szerencséje megnézni a rendező két darabját Párizsban. Eddigre Brook már megkérdőjelezhetetlen tehetségű színházi tekintély volt.
A Londonban, egy litván zsidó családban született “guru”, ahogy Mihályi hivatkozik rá, első előadását 17 évesen rendezte, és fiatalon emelkedett a legnagyobb brit rendezők sorába. Ő mutatta be Londonban Jean Cocteau és Jean-Paul Sartre műveit, majd 1947-50 közt a Covent Garden opera főrendezője volt, Richard Strauss Salome című operájához 1949-ben Salvador Dalí tervezett neki díszleteket és jelmezeket.
A Royal Shakespeare Company igazgatójaként a hatvanas évektől számos Shakespeare-drámát újraértelmezve vitt sikerre. Az Artaud-féle kegyetlen színház elvei szerint színpadra állította Jean Genet A paravánok című művét, valamint Peter Weiss nagyhatású darabját, a Marat/Sade-ot. Ez utóbbi szokatlan stílusa sokkolta a világot, ugyanakkor nemzetközi elismerést szerzett Brook számára.
“Foghatok bármely üres teret és nevezhetem csupasz színpadnak. Egy ember végigsétál ezen az üres téren, miközben valaki más nézi, ennyire van szükség”
- írta Brook 1968-as Az üres tér című színházelméleti művében, amely magyarul is megjelent. A kötet leginkább vallomás volt arról, hogyan látta akkor a kortárs színház helyzetét, hogyan dolgozott és küzdött a kor teremtette problémákkal. Foglalkoztatta a közönség, tágabb értelemben a társadalom és a színház kapcsolatának megújítása, és ez kiterjedt arra is, amikor a színházi műhelymunka folyamatát elemezte. Árulkodó ars poetica, hogy a kötetben azt írta: a rendező az előadás legfőbb teremtő ereje. 1973-ban The Empty Space címmel Gerald Feil rendezett dokumentumfilmet Brookról és társulatáról - aminek akkor például Helen Mirren is a tagja volt:
Hatott rá Jerzy Grotowski lengyel, valamint Julian Beck amerikai rendező, majd negyven évig tartó brit sikerszéria után, amelyek során Laurence Olivier-től Orson Wellesig a legnagyobb színészeket rendezte, Peter Brook azt vallotta, hogy "kimerítette a konvencionális színház lehetőségeit". Elköltözött Franciaországba, ahol kísérleti színházcsinálásba fogott.
Párizsban Nemzetközi Színházkutató Központot létesített, majd 1974-ben nyitotta meg színházát a Bouffes du Nord épületében, ahol különböző kultúrákból érkezett színészekkel monumentális, egzotikus hatású előadásokat rendezett. Az autentikus és hiteles színjátszás jegyében Afrikában, Iránban, az Egyesült Államokban is folyatott kísérleti munkákat, amelyekben a színész és a néző kapcsolatának megújítása érdekelte.
A legismertebb mesterműve a Mahábhárata, az indiai eposz kilencórás színpadi változata, amelyet 1985-ben rendezett meg. A Színház írt a tíz évig készült darabról, és kiemelte, hogy Brook világmetaforaként értelmezte a mintegy 12 ezer oldalas ősi indiai művet. A monumentális trilógiaként bemutatott darabban – a Brooktól megszokott módon – a nézőtér a játéktér közvetlen folytatása volt, a szereplők pedig változatos harcmodort mutattak be (a nádparavánoktól a hosszú rudakon át nehéz kardokat és pajzsokat is használtak). “A játékstílust stilizált naturalizmusnak nevezném legszívesebben. A koreográfia olyan pontos zsinórmértéket követ, mint a távol-keleti színjátszásban, de szó sincs imitációról: erőből szúrnak és ütnek, csak pontos védekezéssel lehet elhárítani a támadást” – írta Koltai Tamás beszámolójában, és hozzátette, hogy a csatajeleneteket olyan hosszú “snittekben” komponálták meg, amihez hasonlót csak filmen látott. Kiemelte még a világítás és a fényhatások mesteri kezelését, valamint méltatta a soknemzetiségű szereplőgárdát, amely az emberiség metaforája is volt.
Emellett Brook fontosabb munkái között tartják számon Seneca Oedipusát is, amit az ősi barbár teatralitás újrateremtésére használ fel, valamint megrendezte az Athéni Timont, az Übü királyt, az Antonius és Kleopátrát. Filmet is készített, például A legyek urát és a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolását.
A 2010-ben Budapesten is bemutatott Varázsfuvola-adaptációjával Brook 36 év után leköszönt a párizsi Bouffes du Nord színházigazgatói posztjáról, ám rövid, látszólag könnyed és egyszerű előadásait továbbra is ezen a játszóhelyen mutatta be, amelyet egy külvárosi, lepusztult és elhagyatott egykori színházépületből ő tett Franciaország egyik leghíresebb színházává.
A budapesti Trafóban is bemutatott Csatamező című produkció után, amely a Mahábhárata záró epizódjából készült, sokan azt gondolták, hogy a brit mester végleg visszavonul. Az emberi létezés alapkérdései, a háború, a halál, az igazságszolgáltatás témái azonban továbbra is foglalkoztatták, élete végén elsősorban saját maga által átélt történeteket vitt színre hosszú évtizedek óta állandó munkatársa, Marie-Hélene Estienne közreműködésével.
A brit becsületrend, az Order of the Companions of Honor tagjaként Peter Brook új horizontokat nyitott a kortárs dramaturgiában, elősegítette a különböző kultúrák, Európa, Afrika és Ázsia kultúrája közötti eszmecserét.
(Forrás: MTI, Nagyvilág, Színház, Literatura)
![„Anya egy szörnyeteg volt, de az én szörnyetegem” [A nő hétszer]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/46655/fe_580_320_a_no_hetszer_winterson_2.png)
