Amikor 2022-ben Paul Lendvai "élő legendaként" megkapta a Concordia-díjat az osztrák parlamentben, még nem töltötte be a 92. évét. Bő egy évvel később Budapesten mesélt kicsit az életéről, többet az osztrák politikatörténet elmúlt évtizedeinek meghatározó alakjairól, pontosabban arról, ahogyan ő látja őket. Lendvai nemzetközileg elismert újságíró, aki az 1956-os forradalom leverését követően menekült el Magyarországról, addigra túlélte a vészkorszak zsidóüldözését, jogot tanult, majd mivel szociáldemokrataként világnézetileg megbízhatatlannak ítélték, megjárta Rákosiék börtönét is. Bécsben vált az egyik legfontosabb Kelet-Európa-elemzővé, 1959-ben megkapta az osztrák állampolgárságot is. Dolgozott a Die Pressének, jelentek meg cikkei a Financial Timesban, volt az ORF kelet-európai szerkesztőségének főszerkesztője, és az ezredforduló után politikaelemző műsort is vezetett a régióról.
Az önmagában impresszív életutat Gergely Márton foglalta össze indításként azzal, hogy a könyvből felolvasta a Paul Lendvai életében meghatározó fordulópontokról szóló részt. Mivel csak egy évvel azután érkezett Ausztriába, hogy az ország az osztrák államszerződéssel 1955-ben elnyerte a szuverenitását, felmerült, hogy ez vajon mennyiben segítette Lendvai beilleszkedését. A szerző elmesélte, hogy az alapélménye erről az időszakról az osztrákok segítőkészsége, amiben persze az is benne volt, hogy
szerencsésnek érezték magukat, hogy nem egy határral keletebbre élnek.
Azt, hogy a Magyarországról érkező menekülteket gyorsan befogadták a nyugati országok, Lendvai szerint motiválta a Nyugat rossz lelkiismerete is a forradalom miatt. Ő 27 éves volt, amikor Ausztriába érkezett, majd egy ideig tervezte, hogy a családi kapcsolatai révén Kanadába megy, valamint egy amerikai attasé feltette az Egyesült Államok listájára is. A párttagsága miatt viszont egymás után mindkét állam elutasította kérelmét, ám mire ez a procedúra véget ért, ő már kialakított magának egy életet Bécsben, amiben jól érezte magát.
Mivel a zsidósághoz való viszony és a holokauszt emlékezete jelentős vezérfonala a kötetnek, hosszasabban beszéltek az emlékezetpolitika, illetve -kultúra különbségeiről Ausztriában és Magyarországon. Lendvai szerint össze sem lehet hasonlítani a kettőt, hiszen náluk már Vranitzky kancellár szorgalmazta a kilencvenes évek elején, hogy nézzenek szembe a múlttal és a cinkosságukkal. “Engem nem Ausztrában akartak megölni, hanem Magyarországon” ‒ mondta Lendvai, és elismerte, hogy nem objektív szemlélő, hiszen míg az osztrák terekhez csupa jó emlék köti, a budapesti utcákon járva az jut eszébe, hogy itt akarták megölni, ott rúgták ki az állásából stb.
A témához szorosan kapcsolódott a mai osztrák antiszemitizmus kérdése, ami Lendvai szerint azért is komplikált szituáció, mert nagy azoknak a bevándorlóknak a száma, akik a zsidóság és/vagy Izrael gyűlöletével érkeznek. Ami miatt viszont fel van háborodva, az az, hogy neonáci bűneseteknél gyakran csak feltételesen ítélnek el embereket.
Arról, hogy vajon Ausztria tanulhat-e tőlünk valamit a múltfeldolgozásról, Lendvai kifejtette, hogy a magyar hozzáállás nagyon függ az aktuális rezsimektől. Orbán Viktor például a jelenlegi izraeli miniszterelnök “legjobb haverja”, aki a Soros elleni kampányban is segített neki ‒ Lendvai szerint ez maga a politikai cinizmus.
A szerző szerint nagy különbség Ausztria és Magyarország között az is, hogy az osztrák sajtóban évente megjelennek jelentések többek között az ottani antiszemitizmus állapotáról is. Magyarországon viszont ilyen nincs, nem jelenik meg a sajtóban.
“Itt a hazugságnak is van egy monopóliuma, nem csak a hatalomnak.”
A beszélgetés során Lendvai többször visszatért arra, hogy Ausztriában mindenről beszámol a sajtó, ezért az állampolgárok tudják hogy “mi van”. Ehhez kapcsolódva Ausztria szerinte azt tanulhatja tőlünk, hogy nem szabad azt tenni a sajtóval, amit Magyarország. Később a média kapcsán hozzátette azt is, hogy a politikusok soha nem szeretettel lépnek kapcsolatba az újságírókkal, de egy demokráciában így is megteszik azt.
A beszélgetés innentől ráfordult az osztrák politikusok elemzésére, pontosabban Lendvai pár mondatban elmondta, mit gondol róluk és újságíróként milyen kapcsolata volt velük. Szóba került Herbert Kickl, a szélsőjobboldali Szabadságpárt vezetője, Sebastian Kurz volt kancellár és a potenciális kormányzati korrupciót illusztráló Ibiza-videó, Jörg Haider, Wolfgang Schüssel, a zöldek és két női politikus stb. ‒ ők mind feltűnnek a kötetben is.
Kickl kapcsán Lendvai elmondta, hogy a politikus hivatalosan elítélte, hogy Orbán elengedte az embercsempészeket. És miközben a Budapesten rendezett amerikai konzervatív, de leginkább trumpista CPAC-en a magyar miniszterelnök arról beszélt, hogy a konzervatívok már elfoglalták Budapestet, Varsót, Rómát, Jeruzsálemet és Bécs sem reménytelen, Lendvai meglátása szerint Orbán elmérte, hogy az osztrák konzervatívok mennyire lesznek dühösek az embercsempészek miatt.
Kurzot Lendvai egy politikai mesterszínésznek látja, aki “mindig ugyanazt a szkriptet mondja el”, de “nincs lelki, érzelmi kapcsolata az emberekkel”. Személyében tükrözi azt a mechanizmust, hogy
“Ausztriában néha valami úgy kezdődik, mint egy operett, és tragédia lesz belőle”.
Kurz pedig ilyen operettfigura volt, aki az ország tragédiája lett az orosz kapcsolatai és függései miatt.
Minthogy mindketten nagyon fiatalon bekerültek a nagypolitikába és fiatalon magasra is törtek (a legfiatalabb magyar miniszterelnök, illetve osztrák külügyminiszter, majd kancellár voltak a hazájukban), adta magát Kurz és Orbán összehasonlítása. Lendvai viszont úgy látja, hogy ők ketten nagyon más utat jártak be. Kurz fiatalsága szerinte azt is jelenti, hogy még nem alakultak ki az elvei, mire beteljesült a hatalomvágya, és nem szenvedett választási vereséget. Orbán veszélyessége viszont Lendvai szerint éppen abból fakad, hogy tanult a vereségeiből, mégpedig azt, amit hangoztatott is, hogy “csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon”. Egyébként Orbán vonzereje az osztrák konzervatívok számára Lendvai szerint
“az erős ember iránti csodálat és a politikai butaság különös keveréke”.
Sokáig a migrációval kapcsolatban is nagyszerű szövetségesnek tartották, ezt rontotta el Orbán az embercsempészek elengedésével.
A beszélgetés azzal zárult, hogy miközben Ausztria az EU egyik legstabilabb demokráciája, az elmúlt évek válságai vajon nem rendítik-e meg a belé vetett hitet. Lendvai szerint sokat számít, hogy a digitalizációval, a közösségi médiával a tehetségtelenség is jobban és gyorsabban látható. Emellett viszont Ausztriában még mindig megvan a szakszervezetek híres mértéktartása és a sajtó szabadsága is. Lendvai szerint egy szabad országban semmi sem marad titok.
