„Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni” – írja Medve az Iskola határonban, amelyben nemcsak a narratív és idősíkok fonódnak össze kibogozhatatlanul, de elkerülhetetlenül eljön az a pont is, amikor minden egyes diáknak el kell döntenie, hogy beolvad-e az uniformizált csukaszürke masszába, vagy inkább a maga útját járja – még akkor is, ha a kőszegi katonai reáliskolában ezzel pokollá teszi a saját mindennapjait. A kőszegi iskola cőgerjeinek nemhogy tízezer lelkük, még egy is alig van, hiszen a nagyobb diáktársak és a tiszti tanárok látszólag és tevőlegesen mindent megtesznek azért, hogy kiöljék belőlük a maradék bajtársiasságot, empátiát és odafigyelést. A gyengének, az érzelmesnek itt nincs helye, a hibát pedig azonnal és kíméletlenül megtorolják minden szinten.
Az Iskola a határon nagy utat járt be, mire 1959-ben megjelenhetett. Ottlik Géza már 1948-ban elkészült a regény első kéziratával, de azt visszavette; ahogy Lengyel Péternek mondta: „Túl vázlatos volt, nem jó. (…)
Tíz év múlva aztán kénytelen voltam összesűríteni egy regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna meg”
– fogalmazott utóbb kritikusan az író. Hogy pontosan mi előzte meg a súlyos döntést, azt szintén a Prózában idézte fel: Schöpflin Aladár a Franklin Társulat irodalmi titkára volt akkoriban, aktívan egyengette a fiatal Ottlik útját, és alapvetően ő lett az oka annak is, hogy az Iskola a határon nem a negyvenes évek végén jelent meg nyomtatásban. Hiába dicsérte ugyanis Schöpflin a kiadó munkatársainak a készülő regényt, Ottlik megérzett valamit ki nem mondott kritikájából:
„Öregségében, testi hanyatlásában is kritikai lángelme maradt. Ha fűnek-fának, fontos helyeken agyondicsérte a kéziratomat, az a jóságából, az irántam való szeretetéből fakadt. De hogy nekem az - egyébként őszinte - két egytagú szón kívül mást is mondott - a szemöldöke, valamije, a tenyere a kezem fején -: ebben a hozzám való még igazabb szeretete, a magyar irodalomhoz való legnagyobb keménységi fokú hűsége, lelke gyémántszerkezete vezérelte. Szerencsére értettem a közlési rejtjeleit. Harminchét éves voltam, és még nem jelent meg könyvem. Ebben az állapotban az író a lelkét is eladná az ördögnek, legalábbis én így voltam vele, hogy végre kinyomtassák a regényét. Az akkori cenzúraféle, talán Könyvhivatalnak hívták, jóváhagyta, ráütötte pecsétjét a kéziratomra.
Mégis visszavettem, már a nyomdából szinte.
Más súlyos okom is volt rá, de a Schöpflinnel töltött délután döntött; abban pedig, hogy tíz év múlva újraírtam, már egyedül az ő keze volt.”
A mű végül az ötvenes évek legvégén jelent meg, és hogy a kezdet kezdetén szerény visszhangot váltott volna ki a regény, azt a sajtómegjelenések csak részben támasztják alá. Az tény, hogy a megjelenés évében, azaz 1959-ben főleg rövid ismertetők jelentek meg a könyvről, amelyek valószínűleg a Magvető akkori fülszövegére támaszkodhattak. Ezek közül mutatunk most párat, amelyek nagy vonalakban, különösebb konkrétum nélkül vázolják csak fel a cselekmény magját, és szinte kivétel nélkül ideológiai alapon értékelik a kötetet:
„Az Iskola a határszélen (sic!): kadétiskola, ahol Horthy hadseregének jövendő tisztjeit nevelik. Ottlik Géza kitűnően ábrázolja a légkört, amely a legérzékenyebb korban törte össze fiatal emberek gerincét, irtotta ki belőlük az emberiesség leghalványabb csiráit. Az iskola testi és lelki terrorjának kitűnő ábrázolása egyben azt is lehetővé tette az író számára, hogy mintegy a 20-as évek Horthy Magyarországának szimbólumává is „emelje” ezt a kadétiskolát. És ha a társadalmi háttér ábrázolása helyenként vázlatos is, az említett szimbólum: találó is, hiteles is.” (Film Színház Muzsika, 1959. december 11.)
„A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadetiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldték, hogy az embertelen fegyelemre való nevelés után maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká váljanak.” (Népszava, 1959. november 8.)
„Szabályos diákregény, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal. Ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik. A kadétiskola komor, baljós épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma.” (Lobogó, 1959. november 25.)
1959-ben az egyetlen hosszabb értékelés Lengyel Balázs tollából született. A Veszprémi Napló 1959. december 25-i számában az Egy regény születése című cikkében Lengyel arról írt, hogy az Iskola a határon „nem akármiféle”, hanem „egy lassan érlelő, túlzottan is lelkiismeretes elbeszélő tehetségnek évekig írt, afféle összefoglaló fél-életműve”. Lengyel kiemelte Ottlik műfordítói munkásságát, novelláit és nem feledkezett meg az 1957-ben megjelent Hajnali háztetőkről sem, amivel szerinte nemcsak hírnevet szerzett, de egyúttal várakozást gerjesztett a további művei iránt. „Az Iskola a határon ennek a várakozásnak a beváltása, a nagy tehetséghez méltó mű”. Lengyel Balázs szerint a regény a társadalombírálat mellett mély etikus mondanivalóval is bír, és arról beszél, „hogy lehet emberséges emberré fejlődni az abszolút kiszolgáltatottságban”, hogy lehet ellenállni és „el nem torzulni sem az ellenállásban, sem a mindig kísértő alkalmazkodásban”.
„Tömör és könnyed szerkezet, akár egy repülőgépváz,
példátlan anyaggazdagság, s kivételes lélektani mélység jellemzi a regényt” – összegezte Lengyel, aki az akkori időszak megjelenései közül Szabó Magda Freskójával, Mándy Iván novelláival és Pilinszky János verseivel sorolta egy ligába a művet.
Az Iskola a határont Ottlik Géza katonaiskolás évei ihlették, ő maga 1923 és 1926 között volt a kőszegi katonai alreáliskola diákja (Zöglingje). A regény viszont nem a diákévekkel indít, hanem egy uszodai látogatással: a narrátor Bébé és Szeredy Dani a budapesti Lukács fürdőben beszélgetnek 1957-ben (Grecsó Krisztán a Mellettem elférszben ezt a jelenetet idézte meg, csak épp a Dagályban), és már a nyitójelenetből kiderül, hogy a kőszegi évek láthatatlan, ugyanakkor széttörhetetlen kapocsként kötik össze a két férfit: „Nehéz ezt megmagyarázni idegennek. A dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét. Sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt. A világ hülye valószínűtlenségét”. A regény harmadik kulcsfigurája Medve, aki kéziratát (iskolai naplóját) az ötvenes években küldi el Bébének, és meghagyja neki, hogy csináljon vele, amit akar. Bébé pedig emlékezik, a kőszegi és a későbbi, háborús évekre, reflektál Medve kéziratára, próbálja kibogozni a múlt homályából, hogy ki hogyan élte meg Merényiék szemétkedését és Schulze szadizmusát, és pontosan mi is történt a megaláztatások és idomulások jellemformáló éveiben a kőszegi iskola falai között.
Bár a nagyobb lélegzetű kritikákig valóban 1960-ig várni kellett, de hogy a regénynek híre ment, jól mutatja, hogy az akkori lapok már a készülő francia kiadásról cikkeztek. Mindenesetre 1960 januárjában a Magyar Nemzet kritikusa a könyvről írva megjegyezte, hogy annak főszereplője nemcsak maga a korszak és persze az iskola, hanem „a szent törvénykönyvvé emelt módszer, amellyel a Horthy-rend felnevelte a tiszti kasztot, az úri vagabundokat és mindenre elszánt pretorianusokat, a rabláncon tartott diákokból a jövendő rab tartóit”. Ottlik a kritikus szerint „nem harsogva közli ítéletét, még nem is hűvösen. (…) Nyelve klasszikusokkal rokon: úgy tud mély lenni, hogy könnyen ír, vagy látszólag könnyedén. (…) mondatfűzése kristálytiszta, nyelve egyszerű, s mondanivalója mégis mennyire bonyolult!” A regény hibájaként a bevezetés és a befejezés egyenetlenségét rótta fel a kritikus, aki jól meglett volna Szeredy szerelmi élete nélkül is: „úgy érezzük, fölösleges, terhes, s a tiszta mondanivalót csak akasztja kibontakozásában”. A Népművelés 1960. január elsejei számában megjelent kritika szintén a szerelmi szálat kifogásolta, és míg az Iskola a határont „kitűnően kimunkált, eredeti regényként” jellemezte, a Szeredy-féle szerelmi vonalat elintézte annyival, hogy az nem több egy regényvázlatnál.
Az akkori recenziók visszatérő motívuma volt, hogy kizárólag a Horthy-rendszer kritikájaként olvasták és értékelték a művet. A Népművelés kritikusa is a fasiszta módszerrel történő nevelést emelte ki, akárcsak a Népszabadság újságírója, aki szerint a tiszti nevelésnek, ennek a „veszélyes és kifinomult lelki rabul ejtésnek – kimondatlanul is a fasizmus lélektanának – ábrázolásával Ottlik Géza szinte úttörő munkát végzett” (Népszabadság, 1960. június 14.). Dicsérő cikkében a kritikus ugyanakkor odaszúrt és felhánytorgatta Ottliknak, hogy „a lélektani ábrázolás fénycsóvája nagyon is keskeny”, és a tiszti világ, „a horthysta drill társadalmi és világnézeti eredői kívül maradnak az ábrázoláson”.
Az ideológiai húrok pengetésétől merőben eltér a Kortárs 1960/3. számában megjelent kritika, amelyben Tóth Dezső a következőképpen jellemezte az Iskola a határont:
„A kiábrándulás és beletörődés regénye ez, az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza, a tiltakozó, gyötrődő, de végül is magát megadó lélek deformálódásának művészi konstatálása.”
A kritikus kiemelte az iskolai mindennapok részletes és pontos ábrázolását, a drámai jelenetek sorát, az írói szenvtelenséget; úgy fogalmazott: „nem gyerekekről, hanem felnőttekről szól végső soron, karaktereket értet meg ez a diákregény”. A kritikus ugyanakkor kifogásolta, hogy Ottlik íróként nem távolította el magát a regény egyik kulcsnarrátorától, Bébétől, ahogy azt is, hogy az elbeszélésből áradó rezignáltság „az egész regény világnézeti sugallatává is növekszik”.
„Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57 x 77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t. így keletkezett. E. P.” (Mozgó Világ, 1982 / 5. szám)
Az Iskola a határon az eltelt évtizedekben generációk fontos olvasmánya lett, valóságos kultusz alakult ki körülötte, amit tovább táplált, hogy Esterházy Péter a szerző hetvenedik születésnapjára egyetlen lapra leírta a regényt (a Könyves Magazin Esterházy-különszámában kiszedhető poszterként meg is találjátok ezt a képet, és cikket is olvashattok róla). Kulka János a kétezres évek elején felolvasta a kötetet; ha valaki egyhuzamban szeretné végighallgatni, jól teszi, ha tizenöt órára szabaddá teszi magát.
De ahogy Ottlik is írta: az idő – a regényben a három év –
nem telik, hanem van:
„minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen”.
