Esterházy Péter Ottlik-átirata 1982-ből
33 év telt el azóta, hogy Esterházy Péter egy 57X77 centiméteres fehér papírra lemásolta az Iskola a határon mind a 439 (esetleg 446) oldalát. Az apropó Ottlik Géza 70. születésnapja volt. Ottlik nyolc évvel élte túl a magyar irodalom-, sőt kultúrtörténet legcsodálatosabb születésnapi ajándékát, 25 évvel a halála után pedig hét szerző idézte meg EP gesztusát a Margó különkiadásán a Budapesti Bábszínházban. Hommage á Ottlik, hommage á Esterházy, 29x42 centiméteren.
Parti Nagy Lajos, Kemény István, Cserna-Szabó András, Garaczi László, Péntek Orsolya, Péterfy Gergely és Németh Gábor azt a feladatot kapták, hogy válasszanak egy-egy Ottlik-szöveget, másolják papírra, és a másolás közben születő gondolataikból alkossanak új szöveget. EP-nek 250 óra kellett a nagy műhöz, a Heteknek néhány óra, vagy alig 3 másodperc. Az átiratok között képvers, EKG-görbe és kortárs koncept art is akad, év végén kalapács alá kerülnek, láttukon csak az online lingó legkifejezőbb négy betűjét lehet mantrázni magunkban: KELL.
Miután mindenki más elhallgatott, EP tűnt volna fel a színpadon, a nézőtérről jött volna vagy takarásból, Ottlikról beszélt volna, a 250. óráról, esetleg tweedhangon elrebegett volna egy l.f.s.-t, csak az a francos zárójel, a kettős hiányt jelképező üres festővászon, az ne lett volna soha. Vagy legalább most ne lenne. Winkler Nóra egy iskolai székről kérdezgeti a Heteket, Ottlik a kivetítőről bámulja a közönséget, mint mester, nagypapa és legjobb barát.
Fotó: Neményi Márton
A Parti Nagy-átirat: Mikor Parti Nagy Lajost felkérték a feladatra, az volt az első gondolata, hogy vajon nem túl evidens-e az egész, de az ilyesmire nem lehetett nemet mondani, mert nagyon fontos minden olyan pillanat, amikor Ottlikról, „Hemingway elfelejtette öregemberének magyar hangjáról” lehet beszélni. Nemet mondani még akkor sem lehetett, ha semmi idő nem volt a dologra, vagy ha semmi sem elég arányos EP gesztusához képest, hiszen a szétírás EP után épp olyan, mint egypercest írni Örkény után. Ottlik arcán van valami, amitől azonnal elolvad az ember, dobja fel Winkler, ennek PNL szerint például az lehet az oka, hogy vannak olyan korpuszok, amelyeknek olvastán nem tudsz olyan arcot rendelni a szerzőhöz, amitől ne olvadnál el. Az Ottlik-arcban ő inkább a nagymacskák vadságából érez valamit, bár ilyesmiről beszélni épp olyan „maszatos, mint a szóhangalaktan.” PNL azt írta le kézzel, „ahogy EP Ottlikot olvas”, mert senki nem hordja olyan jól Ottlikot, mint ő. (A tweedzakót sem egyébként.) Amit az ember föllel című szövege Iglbauert, az ideggyenge könyvkötőt idézi, aki ma lúzer lenne, sőt egyenesen szegény Nemecsek Ernő papája, Inglbauer feleségét, aki nem a könyveket, hanem a harisnyaszemeket szedte (fel) kézzel a megélhetés okán, ürgetalálkozót, Göncz Árpádot, a Magos-, Varga-féle néhai Inglbauer Stúdiót, és a szövegfolyót, amibe ha nem is ugyanúgy, de kétszer is lehet. (Lépni.)
A Kemény-átirat: Annyira szereti az elegáns zakókat, hogy szinte sosem látjuk nélkülük, az egyetemen épphogy lemaradt az Ottlik-beszélgetésről, írt már forgatókönyvet Ottlik-műből, és a 100. születésnapon ő is benne volt abban a társaságban, akik felolvasták az Iskola a határont, hangzik a születésnapi felolvasás aktusára egyáltalán nem emlékező, zakómentes Kemény István felvezetője, aki a Buda Szeretet-fejezetét körmölte papírra. Kemény 10 év után idén nyáron vette elő és olvasta újra az Iskolát és a Budát, utóbbi már régen is tetszett neki, de most szerette igazán, hogy azért-e, mert folytatásként olvasta, vagy csak az öregedés okán, abban nem biztos. Annyira idegesítette, hogy tízsoronként ellenőriznie kellett, minden szó elfér-e majd egy oldalon, hogy a másolás közben nem voltak gondolatai. Pár lépés Pesten című írásában a bölcsészkari Ottlik-beszélgetés kihagyásának lehetséges okait fejtegeti, látja, ahogy Ottlik a büfé ajtajával szemközti ajtón kilépve elsétál a lépcsőházig, egyedül vagy társasággal, kabátlobogás is elképzelhető. Arra, hogy végül megtörtént-e köztük az a bizonyos, első (és utolsó) kézfogás, Kemény egyáltalán nem emlékszik, ha igen, az annyit bizonyít, hogy mindent el lehet felejteni, még azt is, ha az embert bemutatják Ottliknak. A kézfogás vagy annak hiánya az Örley Kör alakuló szeánszán történt, a bokát nem lehetett összecsapni közben, mint mondjuk Nemes Nagy Ágnesnél, és addig hiába nem érezte magát civilnek az ember, ha Ottliknak fogott vagy nem fogott kezet, nem lehetett mást csinálni.
A Cserna-Szabó-átirat: Bár életművében kerüli a komolyságot, kritikusai szerint néha mégis az a gyötrelem sejlik fel a szövegeiben, mint az Iskolában, egyszer angyalspionná változtatta Ottlikot, a Budában pedig még a szmájlit is felfedezte. Cserna-Szabó András megdöntötte az Ottlik-átirat világrekordját, és 2, 50 másodperc alatt végzett a munkával. A másolásnál az volt a legfontosabb szempont, hogy minél kevesebb időt vegyen igénybe, bár a 3 másodperc alatti rekordban nincsenek benne azok a percek, amíg rákeresett a Hajnali háztetőkre, kimásolta a szöveget, egyes betűméretre kicsinyítette, beállította a feles sortávot, és elment a Copy Generalba, hogy kinyomtassa a kész művet. Ottlikkal bonyolult a kapcsolata, kétszer olvasta az Iskolát, jó könyvnek tartja, de nincs vele érzelmi kapcsolatban, a Buda viszont, amit rossz könyvnek tart, a szívügye. Végül mégis a rengetegszer olvasott Hajnali háztetőkre esett a választása, bár eredeti terveit egy papírfaló fénymásológép húzta keresztül, ami nem tette lehetővé, hogy a kisregény összes oldala egyetlen papírra másolódjon át, hiába mondogatta ő, hogy ez művészet. Cserna-Szabó azért kért gépi segítséget, mert nem tud már kézzel írni, dedikálás közben is reszketve figyel arra, hogy el ne rontsa a betűket. Kié azonban a vérem, idézi már szövege címével is a Rapszódiát, majd 1915 nyarán kánikulai napra ébreszti, és sétája során összetalálkoztatja egy katonaözveggyel, aki egy Géza nevű, háromévesforma kisfiút kezét szorongatja.
A Garaczi-átirat: Csak azért nem vonhatunk éles párhuzamot Ottlik katonaiskolai tapasztalatai és Garaczi László katonaságnál szerzett tapasztalatai között, mert Garaczi katonái összetartás és igaz barátság dolgában nem voltak olyan szerencsések, mint a kőszegiek. Mivel érdekli a fürdőkultúra, és a fürdőbe járást pedig már a hobbijának is nevezheti, Garaczi az Iskola Lukácsban játszódó nyitójelenetét másolta papírra. Az Iskola a legfontosabb Ottlik-szöveg számára, a katonaság miatt erőset ütött, akkorát, hogy hommage is lett belőle, az Arc és hátraarc, melyben az ottliki szemszögből vizsgálta saját kalocsai élményeit, és írás közben is azzal viaskodott. Ottlik arcában öntörvényűséget és férfiasságot lát, az erős személyiség tükröződését, és ő is felidézi az Örley Kör alapító ülését, ahová kész haditervvel érkezett. Kezdő íróként mindenképpen szeretett volna valamilyen kontaktust Ottlikkal, néhány szót, egy kézfogást vagy csak megérinteni a zakója szélét, hátha átsugárzik belőle valami a zsenialitásából, de hiába vadászott rá, a küldetés lehetetlennek bizonyult, a figyelem lankadt, Ottlik pedig felszívódott. Egy félig üres (vagy félig teli) pezsgőspohár maradt utána, amelynek tartalma végül Garaczi gyomrában landolt. A mellébeszélés nehézségében a Széchenyi-fürdőbe viszi Danit, bedezodorozatlan nők, ByeAlex-tetoválások és százszázalékban bio foszforeszkáló körömlakkok közé, és a YOLO-k mellett végre elhangzik az este első (és utolsó) l.f.s.-e is, pedig már azt hittem, senki sem meri.
A Péntek-átirat: Péntek Orsolya az est egyetlen klasszikus értelemben vett képzőművésze (képzőművész-írója), sőt az egyetlen női szerzője, azt is mondhatnánk, „Van egy nő.”, de inkább ne mondjuk. Péntek leszállítja közénk az angyalt, méghozzá kedvenc festője, Kondor Béla angyalát, amit a számára legfontosabb Ottlik-novella, a Minden megvan fölé festett oda a fekete kartonra. Ottlikot hihetetlenül és pofátlanul kortársnak tartja, a feladatot pedig inkább képzőművészetiként fogta fel: a másolásnak nem lett volna sok értelme, így inkább egy képet alkotott. Saját szövegével három óra alatt végzett, a képpel viszont napokig szenvedett a konyhaasztalnál. Ottlik arcából egy úriember arca néz vissza rá, ám vadságot egyáltalán nem lát benne. A felkérés Firenzében érte, több novella között vacillált, az egyik a Szerelem című volt, bár abból nem tudott volna olyasmit írni, amit fel is tud olvasni. Péntek szerint novelláját csak azok érthetik, akik olvasták a Minden megvant, úgyhogy amíg a Litera Eszterestől, Goldbergestől, mandulavirágostól leközli az „Azt mondod, nekünk kémkedsz” kezdetű szöveget, minden igazoltan és igazolatlanul hiányzó olvassa el az eredetit.
A Péterfy-átirat: Péterfy Gergely betéve tudja a Budát, szerinte Ottlik épp azt jelenti EP-nek, mint Vergilius Danténak, a prózát pedig úgy képzeli el, ahogy a görögök. A kockás sál örök, a szelfi ezúttal elmaradt, pedig az esten Péterfy villantja a legnagyobbat. Ujjlenyomatra emlékeztető mandalaszövege mindenki másénál nagyobbra, cifrábbra sikerült. A Buda terepleírását másolta papírra, gyerekkorának helyszínével, a Fadrusz utcával, amelynek környékén hiába mászkált sokat, Ottlikkal soha nem találkozott. Mivel igazságtalannak tartja, hogy a prózaszöveg megtörik, pedig a prózát (lat. prosus = egyenes, vagyis előrefele haladó) végtelen szálnak, végtelen haladásnak érezzük, úgy gondolta, prózamásoláshoz a legideálisabb alakzat a spirál. A tollal és madzaggal előállított, tökéletes. Szövege a lila Flaubert-t és a kékbetűs Budát idézi, a görögöktől nem túl messzire távolodva. Ha nem is tudja, érti, ha nem is érti, tudja, hogy Ottlik miről beszél, bár neki nem számolócédula-, hanem naptárgyűjteménye volt. A szöveget időnek tartja, ami, ha nem lenne megtörve, látszana is, a regény pedig szerinte csakis másolat lehet.
A Németh-átirat: Nyitott meg Ottlik-életműkiállítást, szerkesztett tematikus Ottlik-összeállítást, és ha ki kéne választani, hogy az est fellépői közül melyik szerző simulna bele (majdnem) észrevétlenül az Ottlik-Mándy-Mészöly tornasorba, gondolkodás nélkül őt választanánk. Az Ottlik-dresscode-nak tökéletesen megfelelő Németh Gábor szerint EP gesztusában az a legnagyszerűbb, hogy olvashatatlanná teszi az Iskolát, és bár arra nincs idő, hogy egy hasonló méretű gesztust tegyen, ő is valami hasonlóval próbálkozott. Olvashatatlanná tette a választott szöveget, bár ez nem volt túl nehéz, mert eleve olvashatatlanul ír. Átszoktatott, rejtett balkezesként még mindig élénken él benne annak az első osztályos napnak az emléke, amikor nyolc órát dolgozott azon, hogy három sorba leírja a cica szót, egzisztenciális félelmet érezve munka közben. (Ez már a második macskaféle az esten, a medvére végig hiába vártunk.) A füzetbe végül tanári részről annyi került: „Ez nem munka!” , ő pedig azóta is az írásra felszabadítóan ható intésként kezeli az ítéletet. Ottlikban radikalizmust és vadságot lát, neki EP-n látszik át, átirata is őt idézi, közelebbről a Függőt, meg azt, hogy „a jó bégum átsodrólag teljességgel”. Nini délutáni barátnője dörmögi az orra alatt A Hegy Lelke című Ottlik-novellában, ami Németh szerint olyan rossz, hogy képtelenség nem emlékezni rá. A kortárs konceptmunkaként is kezelhető Németh-másolat izomból készült, golyóstollal, pauszpapírral, a végeredmény úgy tükröződik a papíron, mint Ottlik EP szövegein. Ottlikkal néhányszor személyesen is találkozott, például a sokat emlegetett Örley-alakulón, ahol azt is látta, ahogy Garaczi kiissza a poharat, irigy is volt, amiért nem kínálta meg belőle. Ő inkább a szövegek felől nézi Ottlikot, bár van két fotó, amit nagyon szeret róla. Az egyiken a "tüdőgyulladásos Al Pacinóra hasonlít" gőgös, hátravetett fejével, dekket szorító pengeszájával és hipszterszemüvegével, a másikon Biarritz tengerpartján üldögél (mit üldögél, sugárzik) fürdőnadrágban. A Minden megvolt című Németh-szöveg egy üres vonaton ébreszti K.-t, aki épp ugyanolyan menekültnek érzi magát, mint mindenki, aki előtte hagyta el a járművet. Ha lehet tippelni, a részlet talán már egy új Németh-regényből van, a tipp, remélem, bejön. (Update: Nem jött be.)
