A háború két hete tart Ukrajnában, ami a szabad akaratról is szól. Mit jelent számodra a szabad akarat?
Nekem a szabad akarat egy olyan lélektani állapot, amiben a reakciókat, a viselkedést, a kapcsolatok minőségét és történetét már nem a felmenőktől örökölt negatív mintázatok határozzák meg. Pszichológiai értelemben a szabad akarat a transzgenerációs traumák feloldása, a ránk kényszerített társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszerek meghaladása. A személyiség érésével egyre nagyobb esélyünk lesz arra, hogy ne öntudatlan késztetéseink, félelmeink sodrásában éljünk, hanem képesek legyünk önmagunkat értve, érzelmeinket és tetteinket is megfelelően szabályozni. Bár állapotról beszélek, azt ki kell hangsúlyoznom, hogy ez egy hosszú önismereti folyamat eredményeként érhető el.
Lezárások, home office, maszkviselés, oltás-vita jellemezte az elmúlt másfél évet, Ukrajnát megtámadta Oroszország. A szabadság-érzetünk folyamatosan csökken. Mi lesz ennek a hatása?
A legnagyobb probléma – amivel már össztársadalmi szinten is ideje lenne foglalkoznunk –, hogy képtelenek vagyunk megszakítani a traumák nemzedékeken átívelő láncolatát. Ha csak az elmúlt száz év történetét nézzük, világosan látjuk, hogy egyetlen generáció sem úszta meg komolyabb trauma nélkül az életet. Járvány, háborúk, üldöztetések követték egymást, amikhez gyakran a családban elszenvedett különböző bántalmazások, elhanyagolások is hozzáadódtak. Mindez oda vezetett, hogy elveszett a biztonság zsigeri élménye, és ma tömegek szenvednek a különböző poszttraumás tünetektől, kötődési zavaroktól.
A trauma egyrészt a testünkbe ágyazottan él – könnyen bekapcsolódik a stresszrendszerünk, visszahúzódunk vagy ingerülten támadunk a legkisebb vélt vagy valós fenyegetés esetén is –, másrészt átszínezi, ahogy a világot látjuk, ahogyan egymáshoz kapcsolódunk.
Ma szinte védtelenül szenvedjük el a stresszkeltő eseményeket. Ilyen állapotban esélyünk sincs a szabad akaratra, hiszen egy láthatatlan erő, a félelem és bizonytalanság fogságában élünk. Az elmúlt két évben jól érzékelhetően kimerültek a lelki tartalékaink, csökkent a pszichés immunrendszerünk védekező képessége. Egyre hangsúlyosabbá vált a feszültség, a türelmetlenség, a fásultság. A szomszédos országban kirobbant háború híre ehhez az elhúzódó krónikus válsághelyzethez adódik most hozzá, és mi lassan elveszünk a krízisek labirintusában. Kollégáim és jómagam is naponta érezzük, milyen drasztikus mértékben megugrott a mentális segítséget kérők száma. Nincs most fontosabb feladat, mint a pszichés egyensúlyunk napi védelme, máskülönben a hosszútávú hatások nagyon súlyosak lesznek.
Az elmúlt két hétben sokszor jut eszembe nagyapám naplója a fogságról és a háborúról. A könyved szerint nemcsak megismerni nehéz szüleink vagy nagyszüleink történeteit, de elmesélni, továbbadni szintén komoly feladat, miért?
Szerencsés vagy, hogy fennmaradt ez a napló, ami biztos vagyok benne, hogy a nagypapádnak annak idején sokat segített a történtek feldolgozásában. Nem mindenkinek sikerült kiírnia, elbeszélnie, amin keresztül kellett mennie. A félelem, a rettegés, az átélt borzalom sokszor olyan letaglózó, hogy alig lehet szavakkal kifejezni. A magyar nyelv nagyon szemléletes, és egészen pontosan leírja, hogy mi történik bennünk ilyenkor. Amikor valami felkavaró eseményt élünk át, gyakran mondjuk, hogy „nem találok szavakat”; és tényleg nem találunk, hiszen egy megrázó élmény megélése közben az agyunk beszédközpontja szinte lekapcsol, így a történtek nehezen rendezhetők szavakká. Később, amikor már esetleg elbeszélhető lenne egy-egy részlet, jellemzően a környezet fordul el, és nem szeretné hallani a fájdalmas történeteket. Ennek gyakran a bűntudat az oka, hogy miért nem akadályoztuk meg, hogy megtörténjenek a borzalmak vagy az a hamis elképzelés, hogy ha valamiről nem beszélünk, az nem is létezik, gyorsabban túllendülhetünk a szenvedésen, ha nem emlegetjük fel. A trauma azonban akkor is átöröklődik, ha soha szóba sem hozzuk, ha mély hallgatást vonunk köré. Mindazt, ami a múltban történt, igyekszünk távolítani magunktól.
Semmitmondó megemlékezéseket tartunk, emlékműveket emelünk, amelyeket évente egyszer megkoszorúzunk, és úgy érezzük, ezzel megtettünk mindent a múlt feldolgozása érdekében.
Ezek a lépések azonban leginkább a lelkiismeretünk megnyugtatására elegendőek. Jó lenne, ha átfogó programok születnének a múltból örökül kapott traumák egyéni és közösségi gyógyítására.
Bekapcsolhat a háború emlékeket, mondatokat, traumákat, amelyeket akár elbeszéletlenül, feldolgozatlanul tároltunk?
Feltétlen. Az elmúlt napokban szinte a nyakunkba ömlöttek a transzgenerációs traumák által kiváltott súlyos szorongások, félelmek. A menekülés, a bujkálás, a félelem, az éhezés lenyomatait mindannyian ott őrizzük a sejtjeinkben, amik most aktívvá váltak. Hogy csak egy nagyon szemléletes példát említsek: egyik páciensem a híreket hallgatva súlyos pánikrohamot élt át.
Az ő esetében egészen egyértelműen látszik a transzgenerációs szál: a nagymamáját a II. világháborúban orosz katonák erőszakolták meg, édesapja ebből az erőszakból fogant.
Bár a történetről egyszer-egyszer beszéltek a családban, a tényleges feldolgozás eddig nem történt meg, így a katonai menetoszlopok, a szétbombázott házak látványa szinte berántotta a rettegésbe, amiben éppen olyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mint egykor az erőszakot elszenvedő nagymamája. De említhetném azokat a szülőket is, akik kicsi gyermekként élték át a délszláv háborút, és a most rájuk törő poszttraumás tünetek miatt nagyon nehezen tudnak megnyugtatást adni a saját gyerekeiknek.
Az sem mindegy, hogyan beszélünk történeteinkről, és most sokszor kerülnek elő a személyes és hivatalos kommunikációban is klasszikus áldozathibáztató diskurzusok az orosz–ukrán kapcsolat értelmezésekor. Nem politikai szempontból érdekel: miért így beszélünk a helyzetről?
Az áldozathibáztatás egy lelki manőver, amin keresztül megpróbáljuk fenntartani az igazságos világba vetett hitünket. Rémisztő lenne szembenézni a lehetőséggel, hogy akár ártatlanul is agressziót követhetnek el ellenünk, így addig ügyeskedünk, míg valami elfogadhatónak tűnő magyarázatot találunk a történtekre. Amikor az áldozatot hibáztatjuk, valójában önmagunkat nyugtatjuk, hogy velünk ilyesmi nem történhet, hiszen mi jól viselkedünk, nem hergeljük a másik felet, így biztonságban érezhetjük magunkat.
A háborút élőben követhetjük a médiában és a közösségi platformokon. Egy tiktok-felhasználó a hatodik emeleten az ablakából kikamerázott - háborút ennyire hozzám közeli, átélhető nézőpontból nem láttam. Hogyan hat ez a mediatizáltság ránk?
Számomra egy film, a Nemes-Jeles László rendezte Saul fia volt az első olyan élmény, ahol éppen a kameraállás miatt éreztem úgy, hogy szinte én is ott vagyok a főszereplőtől alig karnyújtásnyira. Döbbenetesen erőteljes hatása volt, ahogy most ezeknek az élő bejelentkezéseknek is. Egy dologgal azonban érdemes tisztában lenni: ez az élmény, bár kezdetben sokkolóan hat, egy idő után elveszítheti erőteljes hatását.
Hozzászokunk az egyenes adásban közvetített borzalmakhoz és kimerül az együttérző kapacitásunk.
Ami először még megrázó, ezredik alkalommal már nehezebben üti át az ingerküszöbünket. Igen, az empátiába is bele lehet fáradni, különösen akkor, ha alig tehetünk valamit a helyzet megváltoztatásáért. Nagyon nehéz tétlenül nézni mindazt, ami most a szomszédos országban történik. A közösségi média kétélű fegyver. Egyrészt fontos információs forrás, másrészt, elárasztó volta miatt akár érzelmi kimerüléshez is vezethet, ha kontroll nélkül fogyasztjuk a híreket.
Az országba eddig 180 ezren menekültek, elképzelhetetlen lelki állapotban, traumatizálva. Egyre több család fogad be menekülteket, ami egy nagyon extrém helyzet: hogyan lehet elkerülni, hogy áldozatként forduljunk hozzájuk? Hogyan hat vissza a saját vagy családom életére?
A menekülő emberek áldozatok. Ezen nincs mit szépíteni, és határozottan káros, ha megpróbáljuk letagadni, más színben feltüntetni a valóságot. Ezek az emberek gyakran sokkos állapotban érkeznek hazánkba vagy egy másik országba, így nagyon körültekintően kell velük bánni. Ilyenkor sokkal limitáltabb az az információmennyiség, amit képesek befogadni, lehet, hogy a legegyszerűbb dolgokat is többször el kell nekik magyarázni. Gondoljunk csak bele, akik most menekülnek, az egész életüket, a munkájukat, gyakran családtagjaikat, az otthonukat, minden kis megszokott tárgyukat – a kedvenc bögréjüket, a nagyitól kapott plédet, a családi fotóalbumot – hagyták hátra, hogy az életüket mentsék.
Egy menekültcsalád befogadása kellő körültekintést igényel. Hiába a jószándék, ha nem mérjük fel helyesen a lehetőségeinket, sok frusztráció forrása lehet ez a helyzet. Nem csak segíteni kell, de jól kell segíteni. Még békeidőben sem könnyű ismeretlen emberekkel osztozni az otthonunkon, hát még akkor, ha sem a nyelvét, sem a kultúráját nem ismerjük a másiknak, aki ráadásul feltehetően komoly pszichés krízisben van. A szolidaritás, a segítségnyújtás mélyen humánus cselekedet, de itt is elengedhetetlen az önismeret. Tisztában kell lennünk a lelki teherbíró képességünkkel, a családunk működésével, de az otthonunk fizikai adottságaival, a napi ritmusunkkal, és még számtalan tényezővel, hogy valódi segítséget tudjunk nyújtani a rászorulóknak.
