Tamási Áron regénye 1932-ben látott napvilágot, majd később trilógiává formálódott az Ábel az országban és az Ábel Amerikában megjelenésével. A regény cselekménye a szerző szavai szerint „nehéz és vigasztalan időkben” játszódik, már a szöveg első bekezdésében kiderül, hogy egész pontosan 1920-ban járunk, a trianoni békeszerződés évében. Az Ábel a rengetegben története mögött komor és sötét történelmi háttér áll, de a lényege mégsem ez, sokkal inkább a felnőtté válás kerül fókuszba. Szakállas Ábel mindössze tizenöt éves, amikor erdőpásztornak kell állnia a Hargita egyik sűrű fenyvesében. Feladata, hogy a kivágott fákat őrizze és eladja, a pénzzel pedig elszámoljon az őt alkalmazó bank felé. A regény története nem túlságosan bonyolult, szereplő is viszonylag kevés van, így Tamási kötetét olvasva egy puritán, átlátható szerkezetű világba csöppenünk.
A csíki kamasz életkora szimbolikus: éppen a gyerekkort a felnőttkortól elválasztó határon van, de az átmenet az ő esetében nem húzódik el hosszasan, mert onnantól, hogy az apja felvezeti az erdőszéli kis kunyhóba, egyedül kell megállnia a lábán, pillanatok alatt kell önállósodnia. A szülői házból, a megszokott, szegény, de szeretetteli környezetből kiszakadt gyerek néhány hónap leforgása alatt válik felnőtté, ehhez pedig humoros és tragikus tapasztalatok és kalandok egész során át vezet az útja. A rengetegben magára maradó fiú, a távolodó apa és a búcsúzás jelenete azt az elszakadást ragadja meg érzékletesen, mely az egész regény kiindulópontját jelenti: „Balga reményemben azt hittem, hogy csak ijeszteni akar a menéssel, de bizony megátalkodva távolodott. S olyan volt, ahogy ment-haladott, mintha egy láthatatlan fonalat húzott volna, amelyiknek én tartom a tövét. Amikor úgy láttam, hogy mindjárt elszakad a fonal, én is megindultam utána, de akkor apám egy nagy borókabokorba beléakasztotta a fonalat, s az elszakadt. Egyszerre besötétedett.”
A regény egyik fontos eleme a hegyek között elterülő táj, mely egyszerre lenyűgöző és félelmetes. A hargitai napfelkeltékben és napnyugtákban a főhős is meglátja a kivételes szépséget, annak ellenére, hogy egész életében a környéken élt, így a hegycsúcsok és a fenyvesek nyilvánvalóan mást jelentenek számára, mint annak, aki először találkozik a lélegzetelállító látvánnyal:
„A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak: az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüst rügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek”.
Az erdő és a táj fenséges, és nincs hiány lírai tájleírásokban sem, de ez a vidék nagyon emlékeztet a mesék rengetegjeire is, melyeknek sötét ösvényein gonosz lények, sokszor megfoghatatlan félelmek által életre keltett képzeletbeli alakok portyáznak. Ábel is küzd a félelemmel, melyet hol pálinkával, hol alvással igyekszik oldani, eleinte viszonylag kevés sikerrel. A saját történetéről egyes szám első személyben tudósító hősnek „segítői” is vannak, akik egytől-egyig állatok: a kunyhóban talált kutya, Bolhás, valamint egy macska jelentenek számára társaságot, a faluból felhozott kecske pedig a mindennapi betevőről gondoskodik. Őket leszámítva egyedül van, mint a kisujja, ember ugyanis nincs a közelben, otthonától távol úgy érzi magát, mint „a levél, amelyik leszakad a fáról, s egyik szél erre viszi, a másik szél arra viszi”. De félelmei, magánya és a bizonytalanságai közepette nagy fogadalmat tesz, elhatározásának lényege, hogy a maga fejétől szeretne emberré válni, azaz a felnőttkorba való átlépést ő maga deklarálja.
Bejárja az erdőt, birtokba veszi a területét, furfangos észjárásának köszönhetően könnyedén tárgyal a fára alkudozókkal, és barátokat is szerez három szerzetes személyében. De ellenségekből sincs hiány: a csaló, tolvaj Fuszulán és az őt üldöző, Ábel házába magát beszállásoló csendőr, Surgyélán képviselik az emberi gonoszságot, hamisságot, torkosságot, és minden olyan tulajdonságot, melyet érzékelve a főhős ráébred arra, hogy a természet erői (a sötétség, a vihar, a szél, a fagy) jóval kevésbé félelmetesek és veszélyesek, mint maga az ember.
Az Ábel a rengetegben ízig vérig kalandregény, hiszen gránátrobbantástól sastámadáson át autós üldözésig és rablásig sok minden megesik a történetben. A főhős számos kalandot él át néhány hónap alatt, de ezek mellett a belső, lelkében zajló történések is igen hangsúlyosak. Ábel ugyanis úgy válik felnőtté, hogy az idő legnagyobb részében nincs mellette senki. A rengeteg a bezártság, a magára maradottság szimbóluma is, hiszen a főhős minden kérdésével, kételyével, sőt meglátásával is csak saját magához fordulhat, külső visszajelzést nagyon keveset kap, tapasztalatainak feldolgozásakor teljesen magára van utalva. A vele történtekből sokszor nagyívű következtetéseket von le, a szöveg tele van bölcselkedéssel: „(…) gyenge portéka az ember, hogy ennyire a hatalma alatt áll az időjárásnak”, „(…) de hát a madárnak s a melegnek szárnya van és szabadsága,
az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége”.
Tamási Áron fejlődésregénye lélektani regény is, hiszen nemcsak a főhős átalakulását látjuk lépésről lépésre, hanem pontosan tisztában vagyunk ennek belső vetületével, dilemmáival és az általa levont konklúziókkal is, mint ahogyan azzal is, milyen lelki gyötrelmeken megy keresztül Ábel. Csalással, kapzsisággal, árulással, sőt, a gazdagok és a szegények közötti különbséggel, igazságtalansággal is találkozik, de a legerőteljesebb tapasztalata mégis a halál. Míg a hegyen van, elveszíti édesanyját, majd pedig szerzetesbarátját, a fiatal Márkust is. A letaglózó, fájdalmas veszteségérzet is hozzájárul ahhoz, hogy a tizenöt éves kamaszból hat hónap alatt (szeptemberben kezdi az erdőpásztorkodást és márciusban fejezi be) férfi válik.
Tamási Áron, FORTEPAN/Hunyady József
Ábel alakjában Tamási egyfajta eszményített székelyt próbál megformálni, a csavaros eszű góbét, aki nem megy a szomszédba egy kis furfangért, és a nyelve is alaposan fel van vágva – mindig kész a visszavágásra, miközben az élet nagy kérdéseire vonatkozó bölcsességeknek sincs híján. A főhős remekül hozza is a klasszikus székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákat, ugyanakkor sokkal több is ennél. Szerethető figura, akinek derűs, rendíthetetlen és furfangos alakja mögött láthatóvá válik a félelemmel teli, elkeseredett, a veszteségeit sirató, a gyászoló és a dilemmák sokaságával bajlódó ember árnyalt személyisége is. Olyan hős, aki saját bölcsességeire is bizonyos távolságtartó humorral reflektál, saját meglátásait nem tekinti univerzálisnak. A humor nagyon fontos összetevője a kötetnek,
Ábelt ugyanis nagyon sokszor a világlátása lendíti át a nehézségeken.
Az egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor a városi bank titkárának egy „balzsamírt” ad a szeplőire, melynek receptjét elmondása szerint egy borozsvai vénembertől kapta, tartalma pedig szárított kökény összetörve, kecsketejjel elkeverve. A hős természetesen füllent, hiszen elbeszéléséből kiderül, hogy miből készült valójában a csodaszer: „De az, hogy szárított kökény összetörve s kecsketejjel megkásásítva: nem is járt messze a valóságtól, csak éppen a kökény vala abból a fajtából, amelyet nem a bokor szokott teremni, hanem a kecske”. Ábel nagy gondolkodó, bátor fiú, aki sokszor megilletődik, de amellett szemtelen, vásott és belevaló kamasz is, aki szereti megtréfálni a környezetét. Soha el nem apadó humora mellett különös ízt adnak alakjának székelyes szófordulatai („ugyanvalóst erősen szerettem”), melyek a Farkaslakáról származó Tamási számára nyilván teljesen hétköznapi kifejezések voltak, mint ahogy
mindennapi valóság volt számára a puliszka, a pálinka és a pityóka is, nem pedig szándékoltan népies, üres díszítőelem.
A regény zárlatában, kalandok egész sora és fél évnyi hegyen töltött idő után a belső átalakulásáról kitartóan tudósító hős fordulóponthoz érkezik. Felnőtté válása szimbolikus módon abban is kifejeződik, hogy magasabb lesz az édesapjánál, és el kell gyászolnia az édesanyját. De az, ahogyan egy márciusi napon megérik benne az elhatározás, és hátat fordít az erdőpásztorságnak, mindenképpen a felnőttkorba való átlépés egyértelmű gesztusa. Ábel ekkor bibliai utalásként „testvérére”, Káinra hivatkozik, és a városba indul, célul pedig azt tűzi ki, hogy felvegye a harcot a rosszal, anyja sírjánál megfogadja, hogy az „elnyomottak zászlaját” fogja hordozni. A főhős, aki néhány hónap alatt hatalmas belső utat tesz meg, a regény végén kifelé fordul, és a tapasztalataiból nyert tudással felvértezve, immár felnőttként elindul a nagyvilágba. Lehetetlen nem drukkolni neki.
Fotók: NFI/Buray Zsuzsanna (Képek Mihályfy Sándor 1993-as filmjéből)
