Mia Couto könyveit több mint 30 nyelvre fordították le, írói világát gyakran az afrikai mágikus realizmushoz sorolják, és a kritika olyan óriásokat emleget vele kapcsolatban, mint Gabriel García Márquez vagy éppen José Saramago.
A gyarmatosítás öröksége, a hagyomány és a modernitás, a hiedelmek világa és a jelen valósága fonódik össze határokon átívelő műveiben.
Magyarul eddig egy regénye jelent meg Az oroszlán vallomása címmel, amely kegyetlen, mégis lebilincselő történet Mozambikról, állatokról és emberekről, vadászokról és vadászottakról.
Játék és élet
Történelmi pillanat, hogy egy ilyen jelentős szerzőt köszönthetünk Magyarországon – hangsúlyozta köszöntőjében Urbán Bálint, a Portugál Nyelvi és Irodalmi Tanszék oktatója. Az ELTE előadótermét megtöltötték az olvasók, és bár az előadás tolmácsolással zajlott, a kérdezz-felelek szekció során kiderült, hogy a hallgatóságból elég sokan tudnak portugálul, sőt olvasták is eredeti nyelven Mia Couto műveit.
A szerző azzal indított, hogy a választások miatt az elmúlt időszakban „az egész világ Magyarországra vetette vigyázó szemeit”, majd hangsúlyozta, mennyire örül, hogy éppen most lehet itt.
Nem fogok előadást tartani, nem értek hozzá, inkább beszélgetni szeretnék önökkel” – jelentette ki ezek után.
Elmesélte, hogy egyszer hasonlóan könnyelmű módon elvállalta, hogy előad a színház eredetéről, de amikor megpróbált utánaolvasni a témának, teljesen összezavarodott: fogalma sem volt, miről is kellene beszélnie. Ekkor bejött hozzá a legkisebb unokája, és azt mondta, „játsszunk! Te vagy a delfin, én vagyok a bálna!”.
És rájött, hogy valójában ennyi a színház eredete.
„Úgy állítjuk be az irodalmat, mintha burokban létezne, pedig nem” – mondta. „Az irodalmat és az életet nem kellene elszigetelnünk egymástól”.
Mennyiben különbözik az afrikai kultúra a miénktől?
Azt talán mindenki sejti, hogy az afrikai kultúrákban nagy szerepe van a szóbeliségnek, de az sokunknak bizonyára új információ volt, hogy Mozambikban több mint 20 bennszülött nyelvváltozat létezik, és egyikben sincs külön szó arra, hogy természet és kultúra. Ez persze nem azért van, mert náluk hiányzik valami, ami nekünk megvan – éppen ellenkezőleg: Afrikában a természet nem az emberen kívül álló dolog, hanem összefonódva létezik vele.
Később, amikor egy olvasó arra volt kíváncsi, a mozambiki kultúra mely aspektusai ihlették meg leginkább a szerzőt, ő így fogalmazott: „engem az emberek ihlettek meg”.
Mozambikban északtól délig áthatja az embereket a kedvesség” – mondta.
„Az afrikai kultúrában megvan az a nyugalom és derű, hogy akkor is lehetünk boldogok, ha nem tudunk mindent” – folytatta, utalva ezzel arra, hogy bár a tudomány fontos ablakot nyit a világra, a láthatatlan dolgoknak is legalább akkora erejük van.
Mesélt arról is, hogy Mozambikban a lakosság nagy része fekete bőrű, így ő határozottan kisebbségben van, de sosem érezte kívülállónak magát. Nem tagadta ugyanakkor az árnyoldalakat sem: a nőkkel szembeni bánásmód továbbra is sok esetben elfogadhatatlan, gyakori a családon belüli erőszak, és öt beiskolázott lányból még mindig csak egy fejezi be a tanulmányait.
A valóságot figyelmen kívül hagyni néha felszabadító
Mia Couto nem mellesleg biológus – ahogy ő fogalmazott, „komoly ember is, nem csak író” –, de a történetek már egészen kiskorától fogva meghatározták az életét. Mivel Afrikába kivándorolt portugál családba született, nem volt lehetősége megismerni a nagyszüleit, ezért az édesanyja úgy döntött, történeteket mesél róluk.
És ezt olyan odaadással tette a szerző elmondása szerint, hogy szinte már megelevenedtek.
Később kaptak egy levelet, amelyben a nagyapja halálhíréről értesítették őket. Ekkor az apja azt mondta neki, „fiam, az apám odaát halt meg, itt nem”. Hamar megtanulta tehát figyelmen kívül hagyni a valóságot – ezért is választotta hivatásának a képzelet igaz terepét, az írást. „Annak figyelmen kívül hagyása, ami minket béklyóba köt, hasznos stratégia lehet” – mondta.
A közönségtől érkező utolsó kérdések egyike arra vonatkozott, mit üzenne a szerző a fiataloknak. „Mitől fiatal a fiatal?” – kérdezett vissza Mia Couto, majd a választ is megadta: attól, hogy alkotóvágy és képzelőerő hajtja. Azt kívánta minden jelenlévőnek, hogy ezeket ne oltsa ki belőlünk a világ.
Nyitókép: ELTE
