Száz éve született José Saramago, aki műveiben kézzelfoghatóvá tett egy illuzórikus, tovatűnő valóságot

Száz éve született José Saramago, aki műveiben kézzelfoghatóvá tett egy illuzórikus, tovatűnő valóságot

Éppen száz éve született a Nobel-díjas José Saramago, akinek olyan könyveket köszönhetünk, mint a Vakság és a Jézus Krisztus evangéliuma.

ro | 2022. november 16. |

Saramago egy kis portugál faluban, Azinhagában született 1922. november 16-án - érdekesség, hogy a szüleinek nem ez volt a családneve, az anyakönyvvezető az apa gúnynevét (Saramago ~ vadretek) írta be az újszülött keresztneve mellé. Mindössze kétéves volt, amikor Lisszabonba költözött a család. Habár jól tanult, a szegényes anyagi körülményeik miatt 12 évesen iskolát kellett váltani, szakmát tanult. Ezután dolgozott autószerelőként, köztisztviselőként, később szerkesztőként, fordítóként és újságíróként.

1969-ben belépett a portugál kommunista pártba, több társadalmi funkciót vállalt, később lapigazgató lett a Diário de Notíciás című napilapnál, ahonnan azonban 1975-ben elbocsátották. Ezután fordításból élt, majd sorra jelentette meg műveit. Első regényét 1947-ben írta, és A kolostor regénye című művével (1982) vált nemzetközileg ismertté. Népszerű művei közé tartozik még a Jézus Krisztus evangéliuma (1991), amelyben a Megváltó életét meséli el a maga különös felfogásában, és a Vakság (1994), amelyben az elvakult önzésbe belefeledkezett emberiségre váró sorsot írja meg allegorikusan. (Utóbbi szerepelt a 10 könyv arról, hogyan működik a társadalom járvány idején című cikkünkben is.)

1992-ben telepedett át a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetekre, miután a portugál parlament tiltakozása miatt nem kaphatott meg egy európai irodalmi díjat. 1998-ban ő lett az első portugál író, aki megkapta a Nobel-díjat. Az indoklás a következőképpen hangzott: „Képzeletből, együttérzésből táplálkozó és iróniával átszőtt példázatai újra meg újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra egy illuzórikus, tovatűnő valóságot”. 2010-ben, 87 éves korában Lanzarote szigetén hunyt el.

José Saramago
Festészeti és szépírási kézikönyv
Ford.: Pál Ferenc, Helikon, 2022, 297 oldal
-

Születésének századik évfordulója alkalmából jelent meg magyarul - a Vakság és a Jézus Krisztus evangéliuma, illetve a Helikon Zsebkönyvek sorozatban publikált Káin után - a Festészeti és szépírási kézikönyv dr. Pál Ferenc fordításában. A Nyugati tér blogon a műfordító arról ír, hogy a kötetet tekinthetjük egyfajta kísérletnek, "amellyel Saramago egyértelműen arra utalt, hogy pályája kezdetén megírt két regényének kudarca és több mint két évtizedes hallgatás után – amelyet csak néha tört meg egy-egy vers, elbeszélés vagy krónika – új utakat keresett művészetében". Hozzáteszi még, hogy a Nobel-díjhoz vezető írói megújulás első regénye azt az utat mutatja meg, ahogyan Saramago a realista valóságábrázolástól eljutott egy elvontabb, sokszor megkonstruált írói világhoz. A teljes bejegyzést ITT tudjátok elolvasni, mi pedig mutatunk egy részletet a könyvből!

José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyv (részlet) 

Azt kérdezem magamtól, miért írtam S.-el kapcsolatban, hogy szép. Egyik kép sem ilyennek mutatja, pedig az elsőn mindenképpen jól kellene kinéznie, vagy legalábbis élethűnek, felismerhetőnek kellene lennie, azokkal az előnyös elemekkel feldúsítva, amelyek jól megfizetett arcképek sajátjai. S. igazából nem szép. De

megvan benne az a felszabadultság, amelyről mindig álmodtam,

markáns, szabályos arcvonásai azt a megállapodott határozottságot sugározzák, amelyet a hozzám hasonló, testileg törékeny emberek mindig irigyelnek. Lendületesen mozog, úgy ül le egy székre, hogy közben nem néz maga mögé, és rögtön biztosan ül a helyén, nem izeg-mozog és mocorog, ami arra utalna, hogy szorong vagy elfogódott. Mintha már úgy született volna, hogy az összes csatájában diadalt aratott, vagy volnának olyan láthatatlan katonái, akik helyette mennek a harcba, és engedelmesen, egy hang és különösebb felhajtás nélkül meghalnak, megtisztítva előtte az utat, mintha csak egy seprű szálai volnának. Nem hiszem, hogy S. a mai értelemben milliomos volna, de van pénze bőven. Ez érezhető azon, ahogyan cigarettára gyújt és ahogyan néz: egy gazdag ember soha nem lát, soha nem figyel oda valamire, csak néz és olyan tekintettel gyújtja meg a cigarettáját, mintha elvárná, hogy már meggyújtva legyen előtte; a gazdag ember sértett képpel gyújt rá, azaz, mélyen megsérve gyújtja meg a cigarettát, mert nincs éppen senki kéznél, hogy meggyújtsa helyette. Azt hiszem S. természetesnek vette volna, ha ugrom, és meggyújtom neki. De én nem dohányzom, és ahhoz mindig elég jó volt a szemem, hogy megfigyeljem, elemeire bontsam azt a fölényes mozdulatsort, amely azzal kezdődik, hogy valaki (mondjuk S.) előveszi az öngyújtót, majd fellobbantja és kioltja a kis lángot, ez a kiinduló pontja és lezárása annak a csavarvonalnak, amely a helyzet függvényében utalhat hajbókolásra, megalázkodásra, cinkosságra, finom vagy durva szerelmi csábításra. S. szerette volna, ha meghajlok a pénze előtt, amellyel rendelkezik, és a hatalma előtt, amelyre következtethetek.

De a művészek hagyományosan rendelkeznek bizonyos kiváltságokkal,

amelyeket olykor nem is használnak, vagy éppen az ellenkezőjére fordítva használnak, és ezek felruházzák őket a tiszteletlenség romantikus aurájával, ami a megbízójukat megerősíti (átmeneti) alárendelt helyzetében és sajátos felsőbbségében. Ebben a némiképpen színpadias viszonyban mindkét fél a saját szerepét játssza. S. a lelke legmélyén megvetett volna, ha meggyújtom a cigarettáját, de ami ennél sokkal rosszabb, diadalmaskodott volna, ha megteszem. Egyikünk sem szolgált meglepetésekkel, minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

S. közepes termetű, jókötésű férfi, aki (ahogy látom) tökéletes formában van mintegy negyvenéves kora dacára. Van annyi ősz hajszála, hogy megfelelően keretezze az arcát, és elsőrangú szereplője lehetne olyan egyszerre kifinomult és vidékies hirdetéseknek, amelyekkel pipákat, vadászpuskákat, tweed- (ez az angol szó olyan elég vastag és nagyon hajlékony gyapjúszövetet jelöl, amelyet Skóciában gyártanak) öltönyöket, mindennapi használatra készült luxusautókat, havas vidékekre vagy Camargue-ba (Dél-Franciaország) induló utazásokat akarnak eladni. Mindent összevéve olyan az arcberendezése, amilyenre a férfiak vágynak, mert az amerikai filmekben ezt látni, és mert egy bizonyos hosszú hajú nő képe kapcsolódik hozzá, de talán nem érdemes egy villanásnyi időnél hosszabb ideig megőrizni (az arcot, nem a nőt): mert az életre sokkal inkább a köznapiság, a rosszul borotvált vagy borostás arcszőrzet, az áporodott lélegzet vagy a mosdatlan test szaga jellemző. Talán az ahogyan S. arca, szeme, szája, álla, orra, hajának a töve, a haja, szemöldöke, bőrének a színe, ráncai, arckifejezése a maga összességében megjelenik, bűnös módon annak a vázlatnak az eredménye, amelyet felskicceltem a vászonra, és ez a második arcképen sem lett egyértelműbb. Nem mintha nem hasonlítana ott is, nem mintha az első ne lenne a megkívánt és jóindulatú módon hű arckép, és nem mintha a második ne lehetne a festészet eszközeivel megvalósított lélektani elemzés – csak én tudom, hogy mind a két vászon ugyanolyan fehér, érintetlen, ha a stílust nézzük, és ha őszinték akarunk lenni, ugyanolyan dibdáb. Újra meg újra megkérdezem magamtól, miért törekszem rögeszmésen arra, hogy S.-t, érezhető lenézése ellenére, amelyről már beszéltem, megértsem, a mélyére hatoljak, amikor voltak sokkal érdekesebb emberek is azok között a férfiak és nők között, akiket középszerű képeimen az elmúlt évek során megfestettem: nem találok rá más magyarázatot, mint jelenlegi életkoromat, a váratlanul felfedezett megaláztatást, hogy

nem felelek meg az elvárásoknak,

meg ezt a másik és még kínzóbb megaláztatást, hogy lenéznek, és nem vagyok képes megvetéssel vagy szarkazmussal válaszolni az iróniára. Megpróbáltam megsemmisíteni ezt az embert, miközben festettem, és rádöbbentem, hogy nem vagyok képes rá. Az írás nem másfajta kísérlet a megsemmisítésre, sokkal inkább arra irányuló kísérlet, hogy belülről építsek fel mindent, mérlegelve és elhelyezve minden alkotóelemet, minden fogaskereket, milliméteres pontossággal beállítva minden tengelyt, megvizsgálva a rugók csendes működését és az acél alkatrészek mélyén lévő molekulák ritmikus rezgését. Másfelől képtelen vagyok elfojtani az S. iránt bennem fortyogó ellenérzést amiatt a jeges pillantás miatt, amellyel szemügyre vette a műtermemet, amikor először belépett ide, nem is szólva arról a lefitymáló grimaszról, és nyegle mozdulatról, amellyel a kezét nyújtotta. Nagyon jól tudom, mi vagyok, egy sokadrangú művész, aki tisztában van a mestersége szabályaival, de hiányzik belőle a tehetség, mi több az egyediség is, és csak jól begyakorolt mesterségbeli fogásaival él, mindig ugyanúgy, és újra meg újra ugyanazoknál a kapuknál áll meg, mint az az öszvér, amelyik a megszokott árut szállító kordét húzza, de azelőtt, amikor odaléptem az ablakhoz, ugyanúgy szerettem elnézni az eget és a folyót, ahogyan Giotto, Rembrandt vagy Cézanne. Nem igazán törődtem a különbségekkel: amikor lassan elvonult egy felhő, az ugyanolyan volt, mint máskor, és amikor utána az ecsettel közelítettem a félig kész festmény felé, még minden megtörténhetett, még az is, hogy fény derül arra, hogy a magam módján vagyok tehetséges. Békében éltem magammal, legfeljebb ez a békesség erősödhetett volna fel még inkább bennem, vagy, ki tudja, talán elfoghatott volna a nagy mű izgalma. Nem az a jámbor, de mindenre kész szenvedély, nem az a szobor mélyére hatolás, nem az az éles és hegyes, elszánt fog, amellyel a kutya tépi-szaggatja a pórázát, miközben szorongva néz maga köré, attól tartva, hogy visszatér, aki fogva tartja.

Nem szükséges többet hozzátenni S. személyiségéhez. Itt van ez a két arckép, amely kielégítően megmutat mindent, ami nem fontos. Más szóval: elmondják azt, ami nekem kevés, de kielégítik azt, aki csak a külsőségekre kíváncsi. De most más lesz a feladatom: mindent kiderítek S. életéről, és szavakba öntöm, megmutatom a különbséget a belső igazság és a fényes külső, a felszín és a lélek mélye, a gondozott köröm és a róla levágott körömdarabkák, a tompa kékséggel csillogó pupilla és a szem sarkában feltűnő csipa között, amellyel reggelente a tükörbe nézve szembesül. Elválasztani, megosztani, szembeállítani, megérteni.

Felfogni.

Éppen ez az, amire soha nem voltam képes, addig, amíg festettem.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Megjelenik Saramago posztumusz könyve

...
Általános cikkek

Elhunyt José Saramago Nobel-díjas portugál író

...
Kritika

Kívül kemény, belül tele sebbel

SZÓRAKOZÁS
...
Kritika

A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át

Courtland Gentry bérgyilkos, a CIA szebb napokat látott árnyékügynökségének, a Sierra alakulatnak egyik utolsó tagja, akit csak a „Szürke Ember”-ként ismernek és emlegetnek. 

...
Szórakozás

Karafiáth Orsolya: Simán belefér, hogy dalszövegíróként az árnyékban maradok

Karafiáth Orsolya szeret helyzetbe hozni másokat. Életművét át- meg átszövik a médium-, illetve műnemváltások, és izgalmas projektek keretében alakulnak dallá a sorai. Az íróként, költőként, fordítóként és publicistaként is aktív szerzőt ezúttal a megzenésített szövegeiről kérdeztük.

...
Szórakozás

Nyugaton a helyzet változatlan - Remarque háborúellenessége nem is lehetne aktuálisabb

A megjelenését követően közel száz év kellett, hogy a németek feldolgozzák az egyik legnagyobb bestsellerüknek számító Erich Maria Remarque-regényt. A végeredmény egy látványos, naturális film lett, de nem emiatt fogunk rá emlékezni.

...
Kritika

Az egykori irodalmi botrányhős bámulatosan burjánzó trilógiát írt a komplett francia társadalomról és undergroundról

Botrányhősként indult és sokáig úgy is kezelték, de Virginie Despentes mára a francia irodalom általánosan elismert, egyedi és bátor alkotója. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a Vernon Subutex-trilógiának, amelyben egy totálisan csődbe ment lemezboltos és az egykori vásárlói felszántják Párizst. Miközben ide-oda csapódnak, egy szerteágazó korrajz bontakozik ki a mai Franciaországról, amiben ugyanúgy szerepelnek az elesettek, mint a kiváltságosok, valamint sok drog, erőszak és zene. A Vernon Subutex-trilógia a hét könyve.

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Debbie Harry a '70-es évek New Yorkjának lázadásából emelkedett ki

...
Valuska László

Ai Weiwei a kínai kommunisták miatt műalkotássá vált

...
Laborczi Dóra

A jövő embere ma már megszerkeszthető - csak az a kérdés, meddig mehet el

Hírek
...
Zöld

Öt nap, több ezer halott - 70 éve lepte el Londont a gyilkos szmog

...
Hírek

Márciusban magyarul is megjelenik a Malfoyt játszó Tom Felton memoárja

...
Szórakozás

Neil Gaiman beszélő mongúz lesz a Fodor Nándorról szóló filmben

...
Gyerekirodalom

A barátság lényegéről mesél a kisnyúl és a sün párosa

...
Hírek

Polgár Juditot beiktatták a sakk Hírességek Csarnokába

...
Hírek

Könyvesblokk: Jocó bácsi, Laár és Matthew Perry

...
Könyves Advent

Semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni

...
Hírek

„A rendszerek változnak, a cigánypolitikájuk nem” – megjelenik Zsigó Jenő memoárja a roma polgárjogi küzdelmekről

...
Szórakozás

Lecserélik A hatalom gyűrűi legjobb karakterét alakító színészt

...
Hírek

Erdős Virág petíciót indított a tiltakozó tanárok mellett

...
Promóció

Egy nélkülözhetetlen kiegészítő, ha sokat időzöl a gép előtt – Kékfény szűrő szemüveg

...
Promóció

A kulturális feltöltődéshez minőségi élelmiszerek járnak