Van egy angol, aki halálszerelmes Közép-Európába. Itt járt nászúton, a családi vakációit ide szervezi, és ha csak teheti, keresztül-kasul bejárja a régiót. Vegyül, kóstol, figyel. Simon Windernek hívják ezt az angolt, aki több évtizedes bolyongásai alatt szerzett benyomásait, élményeit, olvasmányait, és ezek esszenciáit könyvben írta meg. A Danubia – Személyes krónika a Habsburgok Európájáról cím elég jól eligazít: az abban foglaltakat nem tudományos célzattal vetették papírra, a szerző gyakran csapong, mélázik, elkanyarodik a tárgytól, szubjektív élményeit vegyíti a tényekkel. Közben mégis nagyon szórakoztató és vicces: Winder nem nagyon titkolja, hogy hatalmas rokonszenvvel tekint a dunai népekre, miközben külső szemlélői pozícióját végig megőrzi. A Danubia a hét könyve.
Érdemes lenne egyszer felmérni, hogy az átlag magyar milyen képeket őriz a Habsburgokról. A filmes-könyves feldolgozások miatt a két véglet talán a negyvennyolcas szabadságharcot eltipró, majd a magyarokkal kiegyező és a monarchiát 1916-ig irányító Ferenc József egyenruhás, pofaszakállas alakja, illetve a magyarokkal rokonszenvező Erzsébet királynő édes-szirupos imázsa lenne. Winder ugyanakkor Sisit meglehetősen érdektelen figurának tartja, és a több mint hatszázból nagyjából fél oldalt szentel neki könyvében, magát a császárt pedig a katonai külsőségekért rajongó, harci helyzetekben azonban egyáltalán nem jeleskedő, legjobb esetben is középszerű uralkodóként ábrázolja.
Simon Winder: Danubia - Személyes krónika a Habsburgok Európájáról
Fordította: Komáromy Rudolf, Park Könyvkiadó, 2015, 632 oldal, 4900 HUF
Üdítő és egyben kijózanító az a szemlélet, ahogyan Winder ezekre a suta történelmi pózokba belemerevedett alakokra tekint. Nem csinál különösebb titkot abból, hogy a Habsburg-uralkodók egy részét tökéletesen alkalmatlannak tartotta a szerepére, ami persze nagyjából semmit sem számít, hiszen végül így is, úgy is ők alkották Európa leghatalmasabb dinasztiáját:
„Tulajdonképpen egész meghökkentő, mennyire értetlennek vagy tisztére alkalmatlannak bizonyult jó néhány császár, és mégis, falánk vetélytársjelöltek szinte megszámlálhatatlan garmadája tűnt el a süllyesztőben, miközben a Habsburgok fáradhatatlanul baktattak előre.”
Ehhez kellett szerencse, ravaszság, és persze a nagy számok törvénye alapján néhány igazán zseniális húzás is a részükről. Ami a lényeg, hogy a család uralkodásának története alapvetően meghatározta azt, ahogyan ma ezt a térséget ismerjük:
„Jelenkori európaiak millióinak beszélt nyelve, gyakorolt vallása, nagyvárosaik megjelenése és országuk határvonala zavarba ejtően összefügg olyan Habsburgok perpatvaraival, szeszélyeivel és kósza gondolataival, akiknek a nevére ma már alig emlékszik bárki is.”
A nagy összefüggések ismertetése mellett ugyanakkor sokkal szórakoztatóbb, ahogyan Winder a dinasztia jól vagy alig ismert tagjait bemutatja. Az V. Károlyt és leszármazottait sújtó Habsburg-ajak („mint valami arcukról lecsüngő rémes rózsaszín papucs”) egy mazóviai dédmamának köszönhetően került be a családba, Margit Terézia (őt kislányként Velázquez festette meg az Udvarhölgyek című képén) a saját nagybátyjához, Lipóthoz ment feleségül, akinek gyerekkorában „úgy előreugrott az állkapcsa, hogy esős időben telement volna a szája vízzel”. A gúnyos-csípős megjegyzéseket ugyanakkor Winder komor részekkel vegyíti, ezeknek az embereknek az élete ugyanis a látszólagos pompa ellenére merő tragédia volt. Margit Terézia például többször elvetélt, világra jött gyermekei sorra haltak, és alig huszonegy évesen végül ő is elhalálozott. Maga Winder is azt írja, hogy „a mellőzött anyakirálynék, a rettegésben tartott feleségek, a nemzetek közötti sakkbábuk gyanánt kihasznált gyermekek” szemszögéből elmesélt Habsburg-históriák is kitennének egy egész könyvet. Jó ötlet.
A magyar olvasót nyilván az érdekli a legjobban, hogy mit ír egy angol a magyarokról. Csípős szellemessége ezeknél a részeknél is tetten érhető, összességében azonban szeretettel ír a térségről, különösen kultúrájáról. Bartókért kimondottan rajong, sőt, odáig megy, hogy közli: elképzelése sincs, hogyan írta volna meg ezt a könyvet Bartók nélkül.
A zene amúgy is nagyon fontos szervezőelv végig az egész kötetben, a legviccesebb azonban mégis az, amikor Winder párhuzamot von az Iron Maiden iránti rajongás és az oszmán területekre betörő hajdú szabadcsapatok iránti romantikus emlékezet között. De szó esik Kosztolányiról, az Esti Kornélt például az egyik legkiválóbb magyar regénynek nevezi, Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját pedig briliánsnak tartja. Maga a kötet is egyébként Pécsről indít, abból a városból, amely szerinte a legalkalmasabb arra, hogy elkezdhesse a Habsburgok Európa-históriáját. Winderre összességében jellemző, hogy gondolatfutamai, időnkénti vad asszociációi, történelmi eszmefuttatásai egy-egy helyszínhez kötődnek: ez lehet egy pécsi sírkamra, egy éppen lekésett koncert Kolozsváron vagy az innsbrucki Ambras-várkastély.
Kicsit olyan így a könyv, mint egy alternatív bédekker, még akkor is, ha tudjuk, hogy Winder nem egy szuszra nyomta le szövevényes közép-európai túráját, hanem éveken keresztül jó sokat cikázott keresztül-kasul az országokon. És ezen a ponton jön elő az alcímben már kiemelt személyesség: ahogyan nekünk is megvan a saját Ferenc József- és Sisi-képünk, úgy Windernek is van saját, különbejáratú Közép-Európa-kirakósa. Világos végkövetkeztetést nem lehetne levonni arról, hogy akkor most végeredményben milyen is volt az a család, amely évszázadokra meghatározta Európa történelmét, az egész sokkal inkább egy utazási élményekből, roppant mennyiségű történelmi forrásanyag átolvasásából, és egyéni benyomásokból keletkező hatalmas flow.
Ez a típusú infotainment-kötet elég ritka itthon, kapásból nem is tudnék hasonlót mondani, pedig visszagondolva, milyen jó lett volna, ha mondjuk az iskolai töriórákon a száraz tényanyag helyett és mellett néhanapján szó esett volna a királyok személyes becsvágyairól, privát kedvteléseiről, és a körülményekből vagy éppen a rátermettség hiányából fakadó bénázásairól, melyeknek azonban a Habsburg-pozícióból adódóan mégis messzemenő történelmi-politikai hatásai voltak.
