LADJÁNSZKI Máté Városi természet (sorozat)

Átfolynak a szövegek rajtam, mint valami langyos eső. Felületesen olvasok, mintha állandóan sietnék valahová. Hová? A sírba. De még a sír előtt évente elküldenek munkaorvosi vizsgálatra. Megvizsgálnak, hogy különféle orvosi szempontokból munkavégzésre alkalmas vagyok-e. Az egyik ilyen szempont lélektani. Vagyok-e ideges, soha, ritkán vagy gyakran, és vannak-e, soha, ritkán vagy gyakran, öngyilkos gondolataim.

Mit válaszolhatnék erre? Válasz helyett azon töröm a fejem, mit válaszolhatnak mások. Szeretném látni azokat a dolgozókat, akik soha vagy ritkán dühösek, soha vagy ritkán vágnának kupán valakit, soha vagy ritkán dédelgetnek öngyilkos gondolatokat. Bízom benne, hogy ilyen dolgozók nincsenek, mert akkor elkönyvelhetem, hogy nem lógok ki a sorból.

KÉPALÁ 2020

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a Margó Irodalmi Fesztivállal és a Könyves Magazinnal KÉPALÁ címmel nyílt irodalmi pályázatot hirdetett a 38. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan. A pályázat szakmai partnere a Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A beérkezett pályaműveket itt lehet olvasni.

Tíz felkért szerző rövid prózát írt az exponáláskor lezárt történetekből: Falcsik Mari, Kollár Árpád, Lackfi János, László Noémi, Sajó László, Solymosi Bálint, Szilasi László, Terék Anna, Vörös István, Zalán Tibor.

Erősen vágyom rá, hogy ne lógjak ki a sorból. Ennél erősebben már csak arra vágyom, hogy a sorból kilógjak. Ez pontatlan így, a sorból való kilógásra nem vágyom, a sorból való ki nem lógásra vágyom, de hiába vágyom rá, nem tudom elviselni.

Nem bírok a sorban lógni. Iszonyatos feszültséget kelt bennem a toporgás, rettenetesen idegesít, ha már megint csak egy vagyok a sorban. Pedig akkor nem kell dühösnek lennem, senkinek sem szeretnék behúzni egyet, és nem támadnak öngyilkos gondolataim.

Csakhogy undorító ez az angyali nyugodtság, ez a jólnevelt egyenbéke. Képtelenség huzamos ideig kibírni. Inkább reszketek a dühtől, elképzelem, hogy fejbe kólintok valakit, vagy legalább istenesen megrázom, hogy magához térjen, és az egészet megkoronázom azzal, hogy leugrom ennek a kissé már időrágta, kerámiába ágyazott zöld-fehér tömbnek a tetejéről.

Pedig ismerem a lányt, aki a kerámiát megálmodta. Ő is pont olyan sima, fénylő és fehér, mint új korukban ezek a cserepek voltak, miközben vörösen izzik és ide-oda cikázik a világban. Folyton megtalálja azt a lehetetlenül távoli és elérhetetlen helyet, ahol a lelkének egy darabja rejlik. És elmegy érte. És visszajön vele. És kilóg a sorból. És nem lóg ki a sorból.

Nyugodt és dühös, kedves és letaglóz valakit, mosolyog és öngyilkos gondolatai vannak. Normális, nem? És nem szokott munkaorvosnál kérdőívet kitölteni arról, hogy soha, ritkán vagy gyakran érez káromkodásra késztetést. Nem kérdőívezik, nem bajlódik felesleges apróságokkal, inkább kerámia kályhacsempét, ivókutat, térbútort készít.

A lány térbútort készít, ami medve, róka, szarvas. Mind gömbölyű, fehéren, kéken, barnán, vörösen fénylő, és erős, mint valahány végtelenül egyszerű dolog. Ez az épület is ilyen, erősen egyszerű. Némi szürke rács, némi fehér harmónia fent és lent, jobb és bal oldalon, középen pedig, minden középen, frissen burjánzó természet, emeletenként megadott számú, üdezöld újjászületés.

Hát persze, hogy fehér lett az a kerámia, nem barna, vörös, sem kék. A pólya, a fátyol és a szemfedő fehérje, ebben a fegyelmezett ismétlődésben, ebben a számokkal megzabolázott, makulátlan keretben, amiből kibontakozhat, szépen kigondolt ritmus szerint, az élet feltartóztathatatlanul örvénylő újdonsága. Amiről nekem óhatatlanul az jut eszembe, hiába ismerem a lányt, aki a tuják bölcső-oltár-koporsóit megálmodta, hogy onnan fentről, a temérdek újjászületés tetejéről, jólesne a mélybe vetni magam.

Ha szerencsém van, a betonon szétloccsanok, kijutok a keringésből, kiszakadok a sokból és visszatérek az egybe, vagy beszakadok valami rettenetes, nedves, sötét és nyúlós köztes állapotba, amivel azokat büntetik, akik a földi létből önakaratukból idő előtt kilépnek. Kijutok, megszűnök, felszámolódom, nem mint az a szegény fiú, aki az egyik emeleti ablak áthidalásakor lezuhant.

Kihajolt, mert csak úgy tudta tartani a vízszintbe hozandó zsalut. Lezuhant, mert nem kötötte ki magát, lezuhant, mert kilépett az ablaknyílást keresztben záró lécen túlra, szinte a semmibe. Kilépett, nehézkesen szuszogva tartotta a deszkatákolmányt. Egy kicsit följebb, mondta fönt, a falon guggoló társa, ez így még nem lesz jó. És akkor magasabbra tolta a deszkát, már lábujjhegyen ágaskodva, és megingott, és lezuhant.

Két emeletnyit esett, a betonból öntött lépcsőre. A derekában megroppant valami, üvöltött, mint akibe fűrész mart. Túlélte. Moccanni sem tud. Nem lépett ki a földi létből. Önakaratán kívül nem. Ha moccanhatna, talán kilépne. Fent volt, végezte a dolgát, fene gondolta, hogy hirtelen kilépési lehetősége támad. Támadt, aztán mégsem lépett ki.

Most már viszont belépni nem tud, visszalépni, vagy hogy is kell mondani ezt. Ki nem lépett, de itt bent sem tud már lépegetni. Deréktól lefele béna, nincs több zsalu, nyílás, vízszint, sutba dobott sisak, gumibakancs, hám, heveder. Neki biztosan nem kellett kérdőívet kitölteni arról, hogy milyen gyakorisággal önti el a düh, szeretne megtépni valakit, támadnak öngyilkos gondolatai. Talán nem ártott volna. Esetleg fölrángatja magára a hámot, és kibiztosítja.

A tujákkal szintenként bebiztosított, kerekded fehérségből sajnos már egyáltalán nem világos, mennyire nem szabad szabadon mászkálni a szintek között. Sisak és bakancs nélkül vízszintbe tolni a fából tákolt zsalut. Kilépni, a vészjelző lécen túlra. Nem szabad lélektani kérdőív kitöltése nélkül végtelenül egyszerű kerámiáról álmodni. Nem szabad munkaorvosi vizsgálat hiányában, a munkavédelmi szabályokra durván fittyet hányva a felsőbb szinteken legénykedni.

Nem szabad félkész szerkezetek hézagaiban halálmegvető bátorsággal ügyeskedni. Talán ha a már kész épületről zuhan alá, megfogja valamelyik kifele hajló faág. Valamelyik erőtől duzzadó hajtás, amit a fehéren izzó pólyaoltárkoporsó nevelt. Talán engem is megfog. Elkap, amint lefelé zuhanok, álmomban is elkap, nem hagy a mélyben szétloccsanni, a becsapódás előtti utolsó századmásodpercben megtart, és meglepetésemben rálelek az egyedüli helyes megoldásra. Nyisd ki a szemed. Kelj fel, és járj.

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Zalán Tibor: A kecske színeváltozásai [Képalá]

...
Nagy

Lackfi János: Szuszogok [Képalá]

...
Nagy

Kollár Árpád: Paradicsom [Képalá]

A hét könyve
Kritika
Az undor kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában
...
Podcast

Morcsányi Géza: “Az irodalom a szívre mért kibírhatatlan csapás” [Kötelező: Sorstalanság]

A kötelező olvasmányok közös könyveink, amiket aligha tudunk elkerülni életünk során. A Kötelező podcast legújabb részében Kertész Imre Sorstalanságáról beszélgetünk Morcsányi Gézával.

...

Az ország leggazdagabb családja alkut kötött a nácikkal [Összekötve podcast]

...

Orwellről, a diktatúra nyelvezetéről és társadalmi hatásairól Péterfy Gergellyel [Kötelező podcast]

...

Olvasóként most tök jó gyereknek lenni [Mesék Minden Mennyiségben podcast]

...

Darvasi László: A szépség mindig egyfajta halálos betegség is [Összekötve podcast]

Polc

Egy könyv azokról, akik a náci Németországban "úsztak az árral"

...

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

...

Lydia Davis a hétköznapi sodródásban is meglátja a rendet

...

A rinocérosz szédítően idegen, viszont szórakoztató

...