KEREKES M. István: Hazafele
Szökése óta állandóan úton élt. Kerülte az emberlakta területeket, nem csak a városokat, de a falvakat, a kis kunyhókból álló pásztorhelyeket és a magányos, sziklából-agyagból összetákolt vityillókat is, melyben az állatok őrzői húzták meg magukat zord időkben, megbújva viharok és szelek elől. Élete állandó menekülés volt, nem valaki elől menekült, hanem mindenki elől, ügyelnie kellett arra, hogy ne jöjjön vele szembe senki, megtanult lapulni a sziklák és kövek között, hosszú fűszálon levegőzni a víz alatt, ha reggeli mosakodása, ruhaöblögetése vagy víziivása közben a patakoknál, folyóknál, tavak partjain meglepték, de észre sosem vették az állataikat itatni a vízhez hajtó pásztorok, látása kifinomult, száz méterekről észrevett bármilyen kis mozgást, meg tudta különböztetni a nagyobb állatok magányos lábdobbanásait vagy körme-patája kopogását a repedezett földön az éles sziklákat kerülgető, lábukon sarut viselő, esetleg mezítláb közeledő emberekétől, meg tudta állapítani a számukat, még a nemüket is. A férfiak nehézkesebben és trehányabb tempóban és ütemben jártak, akár a bivalyok vagy nagyobb testű haszonállatok, míg a nők finomabban, kecsesebb zajokat hallatva, szinte suhantak a föld fölött, akár az óvatos ragadozók, akik örök éhséggel, azonban mozgásukban örök éberséggel indultak el zsákmányszerzésre.
Szökése óta a zsákmányszerzés neki is problémát okozott. Kezdetben jól megvolt a különféle füvekkel, levelekkel, pókokkal, sáskákkal és férgekkel, de unta ezeket folyamatosan legelgetni és kergetni, ezért olykor-olykor, magának se bevallva ezt, a még nem bűzlő elhullott állatokra, a hústól rosszul lefaragott csontokra, ragadozók által szétmarcangolt dögök maradékára is ráfanyalodott, de azután, főleg, ha köves, növényektől szegény tájakra vetette a sorsa, ha már folyamatosan öklendezett és hányt a füvektől, akár a macskák, akik így és ezekkel takarítják ki a gyomrukat, kitalálta a vadászat és csapdaállítás különös módjait. Előzőt egy kézre álló furkósbottal hajtotta végre, mely a járásában támaszkodásul, esetleg megtámadtatásakor védekezésül szolgált, utóbbit eldobált fadarabokból, kóbor kötélvégekből, elhagyott, rozsdától valamennyire megcsiszolt láncokból eszkábálta. Így került olykor-olykor egy-egy nyúltetem, gyöngytyúk, vadkacsa vagy vadliba az asztalnak kinevezett lapos sziklákra, de a sekély vízben agyonvert halakat, a fészkükhöz vezető lyuknál órákon keresztül várt egereket, pockokat, sőt, még az útjába kerülő, többnyire gyámoltalanul menekülő kígyókat sem vetette meg. Tüzet gyújtani nem mert, nappal a füst, éjszaka a láng árulta volna el hollétét másoknak. De pontosítsunk: egyáltalán, a létét. Nyersen evett mindent, ha a tetem friss volt, akkor a szomját is oltani tudta a vérből. Bőre megszokta a nap gyilkos hevét, teste a hideg és a meleg roppant, olykor gyilkosnak tetsző változásait napközben és éjszaka, barlangok mélyedéseiben, fák öblöt képező vastag ágtalálkozásain aludta éber álmait, nehogy bármilyen ember vagy állat meglepje. A ritkásan a tájra lezuhanó esők elől sohasem menekült, olyankor legalább nem neki kellett mosnia a ruháit, hanem az ég mosta ki rajta azokat. Mondhatta volta, hogy Isten csapott fel alkalmi mosónőjének, de Istent olyannyira kiiktatta a szótárából, hogy még blaszfémiára sem vetemedett vele szemben.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ a Margó Irodalmi Fesztivállal és a Könyves Magazinnal KÉPALÁ címmel nyílt irodalmi pályázatot hirdetett a 38. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan. A pályázat szakmai partnere a Petőfi Irodalmi Múzeum volt. A beérkezett pályaműveket itt lehet olvasni.
Tíz felkért szerző rövid prózát írt az exponáláskor lezárt történetekből: Falcsik Mari, Kollár Árpád, Lackfi János, László Noémi, Sajó László, Solymosi Bálint, Szilasi László, Terék Anna, Vörös István, Zalán Tibor.
Szökése óta a legnagyobb gondot mégiscsak a borotválkozás és az elrongyolódott ruháinak a cseréje okozta számára. Előző kényszerűség, hogy szakálltalanul nyilván nem ismerik fel, kínszenvedések sora volt, utóbbi mégiscsak arra a bűnre kényszerítette rá, amelytől már megszabadulni látszott, mióta találkozott vele. De még a borotválkozásnál tartunk. Kezdetben vizek partjáról összegyűjtött kagylókkal kaparta le arca szőrzetét, vagdosta le gyorsan növő sűrű fekete haját, hónalj- és szeméremszőrzetét, később azonban egy gazdátlan késre lelt a patakparton, ami némileg pontatlan megfogalmazás, mert a gazdátlanság csak abból eredt, hogy a kés tulajdonosa, talán fiatal pásztorlegény, egy távolabbi sziklán hajlongva mosakodott, ruháját a homokos, lapos parton hagyva, de ebből a szempontból nem is fontos ez, mert a találás még nem lopás, hiszen nem állt szándékában ellopni az éles eszközt, de ha már az útjába került, úgy gondolta, ne vesszen ebek harmincadjára. Ez a harminc, mint szám, valahonnan befészkelte magát a tudatába, pontosan nem tudta, de ezüstként meg-megcsillant egyre bizonytalanabb emlékei között, talán sohasem jött rá, hogy mért. Így volt egyébként a ruhákkal is. Azokat is találta, gazdátlanul, patakok, folyók, tavak partján, elhagyva, el- vagy szétdobálva, olykor kis halomba összepakolva. Hol egy-egy pár sarut, hol egy-egy rövid ujjú tunikát, sőt, egyszer egy tógát is, sodort a véletlen az útjába, ki tudja, hogyan és honnan tekeredett rá utóbbi egy bokor ágaira (talán fiatal szerelmesek szabadultak meg alkalmilag a ruhájuktól), mindenesetre a tóga lenszürke vásznát egy éles kővel felhasogatta, és sokáig szolgált a számára sebkötözésre, csapdakészítésre, húscsomagálásra, egyszóval mindenre, amire egy örökvándornak szüksége lehetett. Ahogy telt az idő, úgy változtak a ruhák, amelyeket itt-ott talált útszélre vetve, kőre hajtva, bokorra dobva, s látott a bokrok, sziklák, házfalak rejtekéből az embereken, a hajdani sarut mindenféle más lábbéli eszközök váltották fel, csizmák, cipők, tornacipők, szandálok, mikor mire akadt rá. Megtanulta kezelni a bicskát, kinyitni és kibelezni a konzerves dobozokat, ki- és begombolni az inget és a nadrágot, használni a zipzárt a ruhákon; az, hogy rájött arra, bicskával is lehet borotválkozni, jelentősen megkönnyítette a dolgát.
De változatlanul kerülte az embereket és kerülte a tűzgyújtást. Nagyon félt, hogy a nyomára akadnak, ráismernek, visszatoloncolják – és ismét végrehajtják rajta az ítéletet.
Nem tudta, mert nem számolhatta, mennyi idő telt el szökése óta, talán napok csak, meglehet hónapok, az is lehet évek, évszázadok, sőt évezredek. A világ változott, csak ő nem, nem öregedett és nem fiatalodott, mozgástere viszont egyre szűkült, akár a vadaké emberek lakta közelségben; közöttük ugyan nem mutatkozott, de mióta találkozott vele, már meg merte közelíteni a településeket. Találkozásuk különös volt, s mert szökése óta ez volt az egyetlen találkozása bárkivel is a leölt vadakon, lebunkózott halakon és kígyókon, gyíkokon kívül, annak is kellett lennie, természetesen. Egy olajfaligetben ébredt arra, hogy ott áll fölötte, és elmélyülten az arcát fürkészi. Hófehér volt és olyan tiszta, mintha az égből ereszkedett volna le egy angyal kecsekebak képében. Soha nem látott még hófehér kecskebakot. Ébredése gyámoltalanságát hirtelen legyőzve felugrott, és megragadta az állat mindkét szarvát, eszébe se jusson elmenekülni, de az meglepő módon nem ellenkezett. Csak állt, mintha legalábbis neki teremtődött volna, mintha ő lenne a gazdája. Néma, tiszta állat volt, aki mellett hirtelen elviselhetetlenül súlyosnak érezte a maga belső terheit, elkövetett bűnei mindenhová hurcolt, valójában menekíthetetlen emlékeit.
Maga sem értette, mit cselekszik, amikor a kecske fejére tette a kezét, tenyerében érezve az állat koponyacsontjának a finom kitüremkedéseit és lüktetését. Mintha valami lassan elkezdett volna ömleni belőle, átömleni a kecskébe, a kecske koponyájának keménységét figyelmen kívül hagyva, át az állat testébe, vagy belső rendszerébe. Később sem emlékezett rá, meddig tartott ez a különös érzet, vagy folyamat, vagy megtörténés, annyi azonban bizonyos, hogy egy idő után elhagyta a lélek, elvágódott a repedezettre száradt földön. Nyilván sokáig fekhetett ott ebben az önkívületben. Amikor felébredt, már egy fekete állat álldogált mellette, koromfekete, és bár az önkívület perceinek történését csekély elmeadottságai miatt értelmezni nem értelmezhette, megértette, hogy bűnei áramlottak át a testéből, vagy talán a testében lakozó lelkéből az állatba, attól lett koromfekete annak a szőre. Könnyűnek érezte magát, tisztának, de mert minden sivatagtól távol voltak, nem vitte sehová, sőt, zsidó szokás szerint magára sem hagyta az állatot, hanem engedte maga mellett barangolni a világot messze elkerülő világukban. Az állatot elnevezte Lézázának, aki onnantól fogva értett a nevére. Azon, hogy honnan jött ez a soha nem hallott, különös név, sohasem gondolkodott el.
Szökése óta először érezte könnyűnek magát és szabadnak, meglátta valahol messze pislákolni az élete értelmét. Mindegy, hogy hol. Akár boldog is lehetett volna, bűneitől megszabadulva immár, de büntetése elől örök menekülésre volt ítéltetve, így nem lett sokkal boldogabb. Hajnalonta a már régen eltűnt homályos látomások gyötörték ismét, melyek egykor, amikor még élesek képek lehettek, talán megtörtént dolgokat idéztek meg benne, csak a rossz táplálkozás, az örökös bolyongás, a félelem és a magány egy idő után eltompították a messzi múlt felé elnyúló érzékszerveit. Valami szeméttel teliszórt dombot idéztek meg mégis ezek a szürke látomások, azokon népek zajongtak, meg valamit ácsoltak, meg valamik felmagasodtak, és azon valakik vonaglottak. És mintha ő beszélt volna, valakinek valamit mondott volna, és mintha még rajta kívül mások is beszéltek volna, és ahogy a saját szavait, az ő beszédjüket sem értette. Aztán egyszer, egy fullasztóan meleg hajnalon, hirtelen felült, és azt mondta
– Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba!
Valaki akkor, talán a fekete kecske, de ezt nem tudta pontosan megállapítani, válaszolt neki, és azt mondta
– Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.
Mire ő boldogan azt mondta
– Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.
De, hogy ki ez a Krisztus, és neki mi köze lehetett hozzá, arra nem fogalmazódott meg benne elfogadható válasz. A feltétlenül jó érzést keltő és biztató jeleket megvillantó rövid beszélgetés okozta megkönnyebbülést azonban nem élvezhette sokáig, mert Lézáza, de az is lehet, valaki más, váratlanul megszólalt, emberi nyelven szólalt meg, és azon az egyetlen nyelven, amelyen ő értett.
– Tévedsz, ember, te nem Dismas vagy, a megdicsőült, hanem Gesmas, a keresztről alkonytájt leszökött köpedék és istentelen bal lator.
Szökése óta először érezte magát nehezebbnek, mint a parti kövek, mint a hatalmas sziklák, amelyeket az idők sem tudtak megmozdítani a tengerpartokon, a megállás nélkül támadó hullámok sem tudtak elgörgetni a helyükről. Onnantól kezdve úgy érezte, egyhelyben jár Lézázával, holott a tájak változtak, a városok és települések távoli sziluettjei ugyanolyan fenyegetően szürkéllettek a számára, mint eddig. Egy valami tűnt fel számára az utak és a napi ételbevitelek egyhangúságán túl. Valamennyi ruhadarab, cipő vagy egyéb szükséges holmi eltulajdonítása után a fekete kecskén fehér foltok jelentek meg. Nem volt már fekete, csak tarkás feketének volt mondható, és ő ismét sejteni kezdte, hogy amit elkövet ilyenkor, az bűn, és valaha ezt lopás bűnének nevezték az emberi közösségekben. S ha lehetett, még nehezebbnek érezte a szívét.
Történt, hogy egyszer a kelleténél közelebb merészkedett valami jelentéktelen kis településhez, persze nem olyan közelre, hogy az emberek észrevették volna őket. Lézáza váratlanul megállt, és rámeredt két útmenti keresztre, melyen egy-egy bádogra festett ember lógott, egy virágarcú és egy szép arcú másik. Akkor, hirtelenjében tisztulni kezdett benne a homály, mintha emlékeznék rá, a szeméthalmok dombján valami kereszten lógott egykor együtt másokkal, vagy mással, s miközben lentről kővel megdobálták, azt kiabálták a népek, hogy bal lator, meg hogy halál a bal latorra. Lézáza mind a négy lábát előre feszítve állt, hiába próbálta meg a szarvánál fogva magával rángatni. Mit tehetett mást, nézte a két keresztet, és derengő tudattal jött rá, hogy azt a régi embert, a zsidók állítólagos királyát látja egyik oldalon, feje fölött táblácskával, balján pedig a latrot, mint az őt ábrázoló másik alakot. És ez a bal oldali másik is nagyon szép ember, és hasonlít valakire, akire most már emlékszik, talán arra, akinek az arcát most virágok fedik el a szemlélődő előtt. De hová lett a jobb lator?
– Magad is láthatod, Dismas nem létezik, nem is létezett soha, csak te léteztél, és létezel a Megváltó jóvoltából ma is, mert megtértél a kereszten, te tértél meg, s az ő akaratából szabadultál le onnan, és vagy most az, akinek el nem tört lábát és karját virággal borítják a népek. Lehet, Krisztus helyett most már neked kell az emberek világában járnod és prédikálnod.
Nézte a tarka kecskét, de nem tudta, ő beszél-e hozzá. Lassan lehajolt, megfontolt mozdulattal két kézzel fölemelt egy súlyos követ, és minden erejét beleadva szétzúzta az állat koponyáját. A vér összefröcskölte a nadrágját, meztelen felsőtestét, felfröcskölt egészen az arcába. Fölegyenesedett és hagyta, hogy sugárnyalábok özöne zúduljon rá odafentről.
A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.
