Lackfi János: Szuszogok [Képalá]

KEREKES M. István A halál színei (sorozat)

Klárika kiteregetett a kert végében. Lágyan hullámzottak a lepedők, bugyogók, otthonkák, gatyák, gigászi melltartók. Kedvtelve és kis aggodalommal nézte a ringó vásznakat.
- Nem szárad sehogy a fehérnemű, pedig a nap süt ám.
Megigazított egy csakis számára látható gyűrődést.
- Az hagyján, a dohány is befülled. Szívom-szívom, de csak mint a fogamat. Bár a fogamnak több az íze.
Győző a hózentrógerébe akasztott bütykösujjal álldigált, és a köhögős pipáját szörcsögtette.
- Legalább a virágaimat nemigen kell locsolni. Virulni viszont nem virulnak, kirohadt a tövük. Megérem, hogy tavirózsákat kell hozni a piacról.
Klárika csóválta a fejét. Győző tódította.

- Kocsmába is alig járok, vizezik a bort. Ugyanannyi pénzért persze. Legalább keresztelnék át fröccsre. Lámpa sincs odabe, zárlatos lesz folyton. Az ócska ventilátor a légypapírral csak alig lefetyel. Mint valami kásában. Igaz, légy sincsen, legfeljebb csibor. Nem jó hely ez. Mindenkit megfogott a penész, lassan mozognak, az agyuk még lassabban.
- A tiéd bezzeg forog erősen. De inkább a kezed mozogna. Megint én kaszáljak le a szőlő végében? – mérgeskedett Klárika.
- Nohát, egy pipát sem lehet elszívni már! Valahogy a derekam sem érzi jól magát. Megvetemedtem az idővel, mint a deszka. Múltkor megsuhintottam a kaszát, azt úgy beállt a derekam, meg se bírtam moccanni, elmehettem volna Kossuth-szobornak a városba. Úgy raktak be az ágyba, hétrét görnyedve. Hisz emlékszel – mentegetőzik Győző.
- Emlékszek, emlékszek! A lustaságodra, arra. Mert engem nem evett meg az idő? Érdekes, csak a férfiakra fáj a foga. Tohonya banda.
- Ne szekérozz, unom. A gyerekeket hívnád fel inkább. Felőlük meghalhatnánk, azt is a gyászjelentésből tudnák meg. Mikor voltak itt utoljára?
- Nem vagyunk nekik elég modernek. Ha meggyönnek is, mind csak a telefonjukat nyomdossák. Unnak jönni, ki kell mondjam, mert a háborús történetekkel traktálod őket. Nem is voltál te háborúba, még meg se születtél.
Győző szörcsögött megint a pipáján.
- Attól még mondhatok történeteket. Nem láttak ezek háborút, csak a nyamvadt sorozatokban, az meg nem olyan. Pifi-pufi, csihi-puhi, karate meg akrobatika, semmi köze a valósághoz. Apám is mesélt, nagyapám is, tovább köll azt adni. Amikor véletlenül alágyújtottak a tojásgránátnak. Meg amikor megtalálták a templomtoronyra felakadva a lezuhant gépből kiugrott ejtőernyőst.
- Jaj, el ne kezdjed háromezerhatszázadszor, inkább nézd meg a tyúkokat, raktak-e tojást.
- Már néztem, nem raktak azok, csak besamel-szószt.
- Vagy tán a szomszéd Karcsiékhoz rakják, azok a mocskok átédesgetik kicsi kukoricával a jószágot, azt ellopják a tojásunkat. Felettébb gyanús ez nekem. Azért van, mert nem foldozod meg az átok kerítést.
- Megcsinálom még ma, csak el kell kérnem a dtrótvágót a Ferkótól, az enyém elmarjult.
Klárika belemelegedett:
- Anyád be ne panírozzon, adok neked Ferkót, hogy megen késő este kerülj haza négykézláb. Az is csak menetrend szerint közlekedik, reggel fel a dombra, a pincéhez, a nap végén meg legurul esze nélkül.
Győző feszengett:
- Jó, hát mondj egyet, aki nem iszik!
- A Vili atya, az alig rúg be. Papból ritka ám az ilyen. Jut eszembe, nem jártál a templomnál, hogy megnézd a faliújságot?
- Voltam már arra, a kocsmából jövet, de nincs kinn újabb gyászjelentés.
Klárika fejét csóválta.
- Már pusztulni sem úgy pusztul a nép, mint régebben. Nem is tudom, régen rendesebbek voltak a haldoklók. Emlékszem, apám is, nagyapám is, mikor kitöltötte a haldoklása idejét, fogta a kalapját, aztán kiballagott ebből az árnyékvilágból. Ma meg mindenki úgy ragaszkodik a nyomorult életéhez, mintha akciós árut szerzett volna a szupermarketbe, s azt nem eresztené.
Győző egy követ piszkálgatott a csizmája hegyével.
- Az orvosok tehetnek róla meg ez a sok új gyógyszer. Hajdan, akinek ideje jött, és füttyentett neki az öreg Pásztor, hogy Bodri, ne, ide gyere, az már indult is… Ma meg minduntalan feltámasztják az élőhalottat is, pedig már nem is élet az olyan. Csak a szenvedés nyúlik, mint a rétestészta, emlékszem, nagyanyám a lugasban álló asztalon húzta, kiért egészen az ajtótól a vadszőlőig, mint egy lepedő. Nagyanyám még tudott nyújtani.
- Na meg a nagyapádnak is nyújtott valamit, tizenkét gyerekük volt, az nem számított soknak.
Győző felvillanyozódott.
- Na látod, ha nekünk is lenne még, valamelyik csak ránk nézne néha. Statisztika…
- Eridj innen, most már próbálhatsz nekem csinálni, nem vagyok Sára, te meg nem vagy Áron. Jól is néznénk ki, mit szólnának a faluban. A mi korunkban nem szül az ember, csak vesekövet. De a kín megvan azzal is.
Győző megvakarta a fülét. A pipa megint kialudt. Fene érti eztet.
- Azért nem bánom, hogy nincsen temetés. Legalább az Erzsike elhúzza még valameddig. Bár már csupa csont és bőr szegény, és egyre csak az öreg Csabit hívogatja, aki ötven éve odavan. Meg valahogy a temetések sem az igaziak. Amióta feljön a talajvíz, feláznak a hantok, kiúsznak a hullák, és hiába csáklyázzuk őket vissza a gödörbe, újra meg újra elszabadulnak. Mindenki beletörődött, de én sehogy se bírom. Ott lebegnek az égen, és lefelé néz a kinyílt, szemrehányó szemük. Mindrül eszembe jut valami história. Sanyiról, hogy egyszer megszedtük a szilvafáit, amikor olyan kevés volt a miénken, mert azt meg ő szedte meg. Emlékszel? Hogy tagadtuk! Hát kellett a pálinkába. Bedühödött emberesen.
- Na, nekem meg a Jucikáról jutnak eszembe cifra dolgok, jobb, hogy odafenn lubickol már, másként kikaparnám a bociszemét. Mit meresztgeti a más urára!
Győző fancsali pofát vágott.
- Na de odavagy ilyen szakállas történetekkel. Mikor jutna eszembe szoknya után járni. Oszt akkor sem pont úgy volt, ahogy hitted. Rám akaszkodott, de nem lett szinte semmi.
- Szinte-szinte! Az agyamat nem ette meg az idő és nem mosta ki a víz. Na, nézd, szegény öreganyád is ott lebeg, rondán szétfoszlott, de még mindig az eladott telkét siratja.
- Azt se bánta volna, ha belehalunk a gürcölésbe. Csak a telek, amit ő szerzett, az maradjon meg. Fontosabb volt neki, mint bárki emberfia.
Klárika a homlokát ráncolta.
- Tudod, min gondolkodok? Minek fizetünk sírhelyet a temetőben, ha ezek itt szabadon kóricálnak?
- Miattuk nem jönnek a gyerekek sem. Azt mondják, zombifalu ez, ők itt nem kapnak levegőt.
- Na hiszen, mintha örökké szuszoghatnának. Senki se toldhatja meg az életét akár egy lehelettel, emberbőrből van csak kiszabva az ember, nem fér a fejébe az Isten gondolatja.
- Viccelsz, Klárika? A Jóisten elfeledett minket régen. Olyanok vagyunk, mint azok a népek a tejesdobozon. Csellengők. Keresnek, de nem találnak. Csak velünk fordítva áll. Találhatnának épp, csak a kutya nem keres.
- Tényleg, a fagyis autó is mióta nem jött már. Meg a szikvizes. Nem emlékszik ránk senki, csak odafenn a kóválygó halottacskák.
- Na, azok meg arra is emlékeznek, amire nem kéne. Esküszöm, követ kötök a lábukra vagy beláncolom őket a sírjukba, mint a tehenet szokás a jászolhoz. Jut eszembe, újabban a tejet is vizezik.
Klárika és Győző káprázva néznek a buborékok után, melyek minden egyes szóval fürtökben szöknek ki a szájukból, és szállnak fölfelé.

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.