A boszniai Lana Bastašić novellái a gyerekkorról szólnak, de nincs bennük nosztalgia, ehelyett a felnövés megrázó tapasztalatát mutatja meg úgy, hogy sokáig nem feledjük a történeteket.
„Miért gondolják a felnőttek, akik megélték a gyerekkort, hogy nem lehet máshogy csinálni, mint az ő szüleik? És miért nem teszik könnyebbé a saját utódaiknak a megismerést és a megértést, amiről a felnövés szól? Lana Bastašić Tejfogak című könyve tizenhárom novellában beszél a gyerektapasztalatról, arról a nézőpontról, amire nosztalgikusan szokás gondolni. Gyereknek lenni sok jó dolog mellett alapvetően borzasztó nehéz: a felnövés egyenlő az idegenség megismerésével” – írtuk korábban a Tejfogak című kötetről hét könyve kritikánkban. A Margó Könyvek sorozatban megjelent könyvről podcastben is beszélgettünk Székely Krisztával.
A kötetet 2024-ben az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be, az írót Szél Dávid pszichológus kérdezte. Lana Bastašić a beszélgetés elején a fordítók szerepét hangsúlyozta: „Ha nem lennének fordítók, nem lennének nemzetközi fesztiválok sem.”
Bár a Tejfogak című novelláskötetet (itt mutattunk belőle részletet) nem könnyű olvasni, jegyezte meg Szél Dávid, a boszniai szerző szerint a szövegek megírása nem volt traumatikus élmény. Ennek ellenére szeretné, ha a könyv hatására az olvasók elgondolkodnának a gyerekkorukon, vagy másképp tekintenének a körülöttük élő gyerekekre.
Jó és rossz gyerekek
Minden novella egy-egy gyerek nézőpontjából íródott, a kisgyermektől a kamaszig. A szerző azonban nem „gyerekekként”, hanem emberekként közelített hozzájuk.
„Nem akartam romantizálni a gyerekkort. Vannak jó és rossz gyerekek is”
– vélekedett a szerző.
Többek között az a kérdés foglalkoztatta, hogy honnan jönnek a szörnyek. „Ha visszamennénk azoknak az embereknek a gyerekkorába, akiket ma nem szeretünk, megtalálnánk-e azt a döntő pillanatot, amikor minden félrecsúszott?” – tette fel a kérdést.
A szülők nem istenek
A kötet egyik visszatérő motívuma a klausztrofóbia, méghozzá abban az értelemben, hogy egy gyereknek viszonylag szűk a saját világa, valósága: az otthonára, a szüleire és az iskolára korlátozódik. A szülőket ugyanakkor sokáig tévedhetetleneknek látjuk, isteni tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, de ez nem tart örökké. „Eljön a pillanat, amikor a szülők lassan leesnek a piedesztálról” – fogalmazott.
Érdekesség, hogy a Tejfogak novelláiban az olvasó sokszor hamarabb látja mindezt, mint a gyerek elbeszélő: tudja, hogy az anya vagy az apa téved, de a gyerek ezt még nem képes kimondani. Ez a feszültség sokszor visszatér a novellákban.
Bastašić nagynéniként és egykori tanárként sok időt töltött gyerekekkel; úgy látja, a felnőttek gyakran lekezelik őket.
„Sok arrogancia van abban, ahogyan bánunk velük”
– fogalmazott. Megdöbbentette, hogy amikor megkérdezte diákjaitól: „Te hogy érzed magad ezzel kapcsolatban?”, sokan azt felelték: „Ezt még soha senki nem kérdezte.”
A gyerekek ugyanakkor azt tanulják meg, hogy a legnagyobb bűn hibázni, miközben a felnőttek valójában ritkán kérnek bocsánatot. „Pedig amikor egy felnőtt elismeri, hogy tévedett, valami megváltozik a gyerek arcán. Megérzi, hogy a felnőttek is lehetnek sebezhetőek” – magyarázta Bastašić.
Amire nincsenek szavak
A boszniai szerző 1986-ban született Zágrábban, Jugoszláviában, a háború idején volt kisgyerek. „Akkoriban sokkal vastagabb fal húzódott a felnőttek és a gyerekek világa között” – mondta erről az időszakról. Már hétéves kora óta vezetett naplót, „kis kommunista kémként” figyelte a családját, fontosnak tartotta, hogy mindent dokumentáljon. Ezekből a szövegekből értette meg, hogyan próbál egy gyerek rendet tenni a családi káoszban, magára vállalni olyan feladatokat, amelyek nem valójában nem rá tartoznának.
A kötet egyik legsötétebb darabja a címadó novella, amely a fogtündér-mítoszt fordítja ki: a mesei keret mögött egy bántalmazás sejlik fel, amit a gyerek még nem tud megnevezni.
„Amikor valaki ilyen kicsi, nincs nyelve arra, hogy elmondja, mi történik vele”
– hangsúlyozta az író. A mesék egyébként is fontos referenciák, a kötetben nincsenek nevek, csak „anya”, „apa” és „gyerek”. Bastašić úgy fogalmazott, „a mesék a gyerekeknek szólnak, de valójában ősi mítoszok, amelyek meghatároznak bennünket”.
A szerző ugyanakkor kitért arra is, hogy nem szeretné egy olvasónak sem megmondani, hogyan olvassa a könyvet, inkább teret ad mindenkinek arra, hogy a saját értelmezését megtalálja.
A beszélgetés végén a kötet szerkezete is szóba került, az első és az utolsó novella ugyanis tükrözi egymást. Mindkettőben egy apafigurával való szembenézés történik, de a kötet végére eljutunk oda, hogy a gyerekek megértik, hogy dönthetnek másképp, mint a szüleik. A mintázatok hasonlóak, de a sorsunk nincs örökre megpecsételve a múltunk miatt – foglalta össze az író a Tejfogak egyik fontos tétjét.
