Történetekkel a reményért – Markus Zusak: A könyvtolvaj
Arra biztosan sok példát ismerünk, hogy nehéz időszakokban, háborúk, járványok idején hogyan értékelődhet fel a történetmesélés ereje. Hogyan tudja erősíteni az összetartozás érzését, és hogyan tud reményt kelteni és értelmet adni a legnehezebb napoknak is. Számos ilyen történetet ismerünk a második világháború és a holokauszt idejéről is, gondoljunk például Roberto Benigni Az élet szép című filmjére, vagy a magyarul idén megjelent Az auschwitzi könyvtáros című könyvre Antonio Iturbetól. Vagy arra a kötetre, ami az utóbbi években az egyik legismertebbé vált ebben a témában, A könyvtolvajra, amelyből nem sokkal megjelenése után film is készült. A könyv már csak azért is érdekes, mert a narrátor maga a halál, és az eseményeket végig az ő elbeszélésén keresztül látjuk. Ez egy viszonylag erőteljes példája annak, hogy történeteket olvasva más nézőpontokat is megismerhetünk. A szokatlan narratíva segítségével a könyv arról is mesél, hogy milyen fontossá válhatnak a történetek: amiket megosztunk egymással, amiket olvasunk, és amiket mi magunk hozunk létre.
„Így kezdődött az esti mesélések időszaka a nappaliban. Max épp csak olyan hangosan beszélt, hogy hallják. Egy zsidó bokszoló életének kirakós játéka szép lassan összeállt előttük. [...] Amikor Liesel visszanézett élete eseményeire, azok az éjszakák a nappaliban a legtisztább emlékei közé tartoztak. Látta az égő fényt Max tojáshéjszínű arcán, és még szavainak emberi ízét is érezte. Kis szeletekben mesélte el megmenekülésének történetét, mintha mindet saját magából vágta volna ki, és egy tányéron nyújtotta volna eléjük.”
Sorsfordító könyvek – Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Van az a mondás, hogy az olvasót beszippantja egy könyv. Nem is lehetne erre jobb példát mondani, mint azt, ami A szél árnyéka főszereplőjével, Daniel Sempere-vel történik. Miután 10 éves korában kezébe akad egy kötet, az életét szinte kizárólag a regény és a szerző megértésének, és titkaik feltárásának szenteli. Az olvasmány annyira meghatározóvá válik a számára, hogy megszállottan kutatni kezdi az írója történetét – és ezzel nincs egyedül. Az izgalmas cselekmény miatt a könyv olvasható egyfajta kalandregényként, mágikus realista krimiként, de emellett sokakat azzal nyűgöz le, amit a könyvek és az olvasás erejéről mond. Ha nem is kezdünk mindannyian veszélyekkel teli nyomozásba, mert megérintett egy-egy könyv, az olvasás „sorsfordító” hatásai sokunk számára ismerősek lehetnek.
„Egyszer fültanúja voltam, amikor a könyvkereskedésünk egyik gyakori vendége azt mondta, hogy az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször ejti rabul a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá. Számomra mindig az Elfeledett Könyvek Temetőjében talált kötet varázslatos sorai lesznek a mérvadóak, amíg csak élek.”
A mese az új virágnyelv – Omair Ahmad: A mesemondó meséje
Hogyan udvaroljunk szavakkal, ha nem szólhatunk közvetlenül a másikhoz? Hogyan fejezhetjük ki érzelmeinket, ha nem mondhatjuk ki őket nyíltan? Például mesékbe csomagolhatjuk őket. Ez az alapja Omair Ahmad aprócska könyvének is, amelyben egy nap egy vándor mesemondó érkezik egy bégam (indiai muszlim hercegnő, hölgy) házához. A menedékért és vendéglátásért cserébe egy történetet kezd mesélni a ház úrnőjének és szolgáinak, majd legnagyobb meglepetésére másnap a bégam fog bele egy mesébe. Így kezdődik köztük a párbeszéd, ami során – mivel a társadalmi különbségek miatt közvetlenül nem szólhatnak egymáshoz – a történetekben találják meg a kulcsot ahhoz, hogy beszélgetni tudjanak. A mesék segítenek nekik abban, hogy feltárják a másik előtt, mit gondolnak a barátságról, a szerelemről, a bátorságról, és abban is, hogy egy olyan világot teremtsenek, amiben tényleg találkozhatnak, ha a valóságban nem lehet.
„A mesemondó története nagyon váratlanul érte a bégamot. Mintha valaki fogta volna az ő szavait, és megmutatta volna, hogy azok pusztán csak töredékei egy lehetséges megvalósulásnak. Újra gyermeknek érezte magát, mint amikor az apjai leültette, és elmagyarázta neki, hogy egy-egy dolognak pontosan mi is az értelme, hogy miképp működik a parittya, vagy hogyan kell tartani az íjat. A mesemondó fogta az ő saját, a szülőföldjéről származó meséjét, és olyan távlatokat nyitott meg benne, melyeket ő azelőtt nem látott meg. Levetkőztette őt, mint egy szerető, gyengéd törődéssel, és megcsodálta mindazt a szépséget, amit ő soha nem vett észre.”
Úttörő művészek – Radclyffe Hall: A magány kútja
Visszaidézve Petersont, aki amellett, hogy a történetek fontosságát hangsúlyozza, kiemelt szerepet tulajdonít azoknak is, akik megalkotják azokat a történeteket, végül egy olyan könyvet mutatnék, ami elsősorban magukról a művészekről szól. Egy 1928-ban született könyvről van szó, amivel az akkor már népszerű és elismert szerző sokat kockáztatott: ez volt az egyik első olyan szépirodalmi alkotás, amely nyíltan a leszbikus szerelemről szólt. Meg is lett az eredménye, a kötet sokakban erős ellenállást váltott ki, és több helyen betiltották. A fontos művek és alkotóik gyakran részesülnek ilyen fogadtatásban, hiszen nem mindig hálás szerep elsőként kimondani, elsőként átemelni dolgokat az ismeretlen káoszból az ismert rendbe. A háttértöréneten túl pedig maga a regény is egy íróról szól, aki a szigorú családi, társadalmi elvárások között igyekszik megtalálni, megérteni és az alkotásain keresztül másoknak is kifejezni önmagát.
„Puddle átölelte Stephen meghajló vállát, és azt mondta: – Neked feladatod van – gyere hát, teljesítsd! Mivel az vagy, ami vagy, még előnyöd is származhat belőle. Egyedi, kettős belátással írhatsz – férfiakról is, nőkről is, személyes tudásod alapján. Semmi sincs egészen elromolva, semmi sincs egészen elveszve, ezt biztosan tudom – mindnyájan a természet részei vagyunk. Egy nap majd felismeri ezt a világ, de addig még sok munka vár rád. Azokért, akik olyanok, mint te, csak nem olyan erősek és tehetségesek, légy bátor, bírj el a feladattal, és én segíteni fogok neked, Stephen.”
