Fotó: Valuska Gábor
Jonathan Franzen humoros fickó, aki nem rajong a rendszerekért, viszont imádja a madarakat, és régi vágású íróként elsősorban a történetek érdeklik. Az írót sokan csak az amerikai Tolsztojként emlegetik: a nyugati civilizáció visszásságait leleplező regényei Magyarországon is egyre népszerűbbek. (Három regényét, a Szabadságot, Javításokat és az Erős rengést már korábban kiadta az Európa, memoárja, a Diszkomfortzóna pedig éppen a könyvfesztiválra jelent meg, írtunk is róla.) Az író élőben is szeret poénkodni, legalábbis ez derült ki abból a közel egyórás pódiumbeszélgetésből, melyet az író Winkler Nórával folytatott jelentős jetlaggel küzdve. A végig jó hangulatú párbeszéd során Winkler főleg az irodalomhoz való viszonyáról – írói önmeghatározásáról, írásmódszeréről és kedvenc témáiról kérdezte Franzent. (Háy János remek laudációját itt lehet részben elolvasni és teljesen megnézni>> )
Jonathan Franzen: Diszkomfortzónaa
Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2015, 288 oldal, 2392 HUF
Írói önmeghatározás
A középnyugat írójának mondják, noha ő már nem teljesen biztos benne, hogy ez tényleg jelent valamit. Hiszen a középnyugat koncepciója New York felől van meghatározva, New York koncepciója pedig a közép-nyugat felől, és ezek a meghatározások leginkább csak az ott élőknek fontosak.
Családregényírónak még kevésbé tartja magát, pedig a regényeiben többnyire családokat ábrázol. Ezek a témák viszont inkább csak rendezőelvek a szövegeiben – azért térnek újra és újra vissza, mert azok közé az írók közé tartozik, akik a saját élményeikből dolgoznak. Persze néha ő is szeretne Faulkner vagy Dosztojevszkij lenne, de ez nem megy, mert rá van utalva a saját élménykörére.
Szerinte az írás egy folyamat, ami során az ember egyre inkább önmagává válik – persze sokak szerint ez elég elavult, hetvenes évekbeli elképzelés. Az írók nem regényírókurzusokon sajátítják el a képességeiket, hanem a gyakorlatból, ez pedig valahogy úgy működik, hogy az ember leül megírni egy regényt, amihez még nem elég érett, aztán írás közben fokozatosan felnő a feladathoz. Ez történt vele is, amikor első könyvét, A huszonhetedik várost írta – ma már persze egészen máshogy fogna hozzá, hiszen elég nagy a távolság a huszonöt éves író-énje és a mostani között. De bizonyos tekintetben a Javítások írójától is távol érzi magát, 2008-ban például, amikor elkezdte írni a Szabadságot, maga is meglepődött azon, hogy mennyire nincs már meg benne az a rendszerellenes düh, ami a Javítások írásakor jellemezte. Akkoriban ugyanis sokkal nyugodtabb és boldogabb életet élt, mint tíz évvel korábban, és a mai napig úgy érzi, már nincs igazán joga dühösnek lenni. Pedig így rengeteg teremtő energiától elesik, és egyéb veszteségek is vannak, például az agresszióból fakadó, odamondogatós humora is sokat szelídült azóta.
Madarak
A szelídüléshez sok köze van hobbijának, a madarak megfigyelésének. A madarakról akár órákig is tudna beszélni, annyira szépek és sokfélék, ráadásul ürügyet adnak arra, hogy az ember kimozduljon otthonról, utazgasson, és olyan helyekre jusson el, ahová mások nem. Toscanában például a nevezetességek megnézése után mindjárt a szennyvízcsatornához igyekezett, mert ott élnek a legérdekesebb madarak. Ugyanakkor ezek az állatok íróként is érdeklik, mert egy tájleírásnál kiválóan fel lehet használni őket ábrázolási célokra. Egy tájról ugyanis nagyon sokat elárul az, hogy lakják-e madarak és ha igen, milyenek. Egyébként a madárszenvedély tanította meg számára, hogy máshogy is lehet látni a világot, ez pedig az írásainak is jót tett.
Írásmódszer
Általában évekig ír egy regényt. Mindig reggel kezd dolgozni, amikor félig még álmodik, ilyenkor tudja igazán beszippantani a saját prózája. Napi négy-hat órát dolgozik, és ha jól megy a munka, körülbelül ezer szót tud leírni ennyi idő alatt. Ez jó aránynak tűnik, viszont vannak olyan napok is, amikor egyáltalán nem halad, ráadásul az igazi munka nem is a megírás, hanem a javítgatás (bizony a Javítások is sok javításra szorult, viccelődik), mert sokszor nehéz megtalálni a helyes hangnemet. Pedig ha fals a szöveg, azt az olvasó is érzi, ezért nagyon fontos, hogy sikerüljön a lehető leghitelesebb hangon megszólalni. Fiatalabb korában nagyon félt attól, hogy egyszer majd nem fogja újra megtalálni ezt a hiteles hangot, és nem fog tudni írni többé – viszont ez a félelem végül is hasznos volt, mert egyfajta drogként motiválta az írásra. Mostanában inkább a madárfigyelés a narkotikum számára, ez viszont nem mindig jó, mert sokszor inkább elvonja a munkától.
Az irodalomhoz való viszony
A kábítószer-metafora egyébként is fontos a számára, mert magát az írást is egyfajta drogként, menekülési útvonalként használja: amikor dolgozik, megszűnik számára a külvilág, és nem kell a mindennapi problémákkal foglalkoznia. Az írásaihoz éppen ezért nem is szeret anyagot gyűjteni, sokkal inkább a képzeletére hagyatkozik. És bár a saját élményei fontosak, a konkrét tapasztalatait nem szereti megírni. Igaz, a Szabadság rocker Richardja miatt elkezdett gitározni tanulni, de ez kirívó eset, a legtöbbször inkább tudatosan igyekszik elkerülni az esélyét annak, hogy valós élményeket zsúfoljon a regényekbe. Jobban szereti, ha elragadja a történet sodrása, és a szereplői önállósodnak. Éppen ezért vázlatokat sem ír a regényeihez: nem az a lényeg, hogy a cselekmény eljusson A-ból B-be, hanem hogy a történet a saját logikája szerint alakítsa magát.
Nagyon fontosnak tartja viszont, hogy az írásai mindenki számára érthetőek legyenek, senkit sem akar kizárni az olvasók közül. Egyébként sem szereti a sznobokat, sőt a hipsztereket sem; a New York-i képzőművészeti életet szerinte ők tették tönkre.
Ahogy idősödik, egyre kevésbé féltékeny a készülő szövegeire: már szívesebben megmutatja őket másoknak, például a barátnőjének vagy a szerkesztőjének, sőt, időnként segítséget is kér. Jelenleg is dolgozik egy regényen, ha kész lesz, még vár rá egy sorozat a New Yorkernél, utána pedig alkotói szünet következik. Még nem tudja, mihez fog kezdeni, az is lehet, hogy visszatér Budapestre – viccelődik.