Jókai Mór napra pontosan 200 évvel ezelőtt, 1825. február 18-án született. Ő az egyik legtermékenyebb és legtöbbet olvasott magyar író. A „nagy magyar mesemondóként” is ismert szerző a romantikus próza műfajában alkotott, 100-nál is több könyvet írt, újságíróként és politikusként is dolgozott, részt vett az 1848-49-es forradalomban, Petőfi barátja volt és még sorolni lehetne. Életét és írói teljesítményét tekintve is a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotója, akiről ma sokaknak először a kötelező olvasmányok jutnak az eszükbe.
Íme 6 érdekesség az íróról, amit nem biztos, hogy tudtál.
Jókai, ahogyan az elmúlt 200 év látta
Jókai Mór régóta megosztja az olvasókat: egyesek mesteri írónak látták, mások megvetették. Ez részben annak is betudható, hogy a 19. század végén rövid időn belül lett népszerű író.
Több mint 50 éven át alkotott: írt regényeket, cikkeket, jelen volt a közéletben és politikai szerepet is vállalt.
Mindenhol ott volt, ezen felül pedig könnyen olvasható, hol érzelmes, hol kalandos történeteket írt, amivel széles közönséget szólított meg.
A népszerűségnek azonban ára volt. Politikusként sokszor azzal támadták, hogy elárulta a függetlenségi eszmét (1848-49), és behódolt, íróként pedig már az 1800-as évek végén az a kritika érte, hogy a nagyobb olvasottság érdekében direkt könnyed témákat dolgoz fel. Egyre inkább úgy gondolták (főleg Gyulai Pál irodalomtörténész), hogy Jókai művei a populáris irodalomba, nem pedig a „magas irodalom” polcára valók. A század végén pedig egyesek a modernséget hiányolták az írásaiból.
Aztán a szerző halála után lassan átalakult a megítélése is. A 20. század elején a nemzeti eszme megtestesítőjeként látták, aki képes a Trianon utáni veszteséget írásaival kárpótolni, és emlékeztetni mindenkit arra, hogy mit jelent magyarnak lenni. A Nyugatosok, mint Szerb Antal vagy Babits Mihály a boldog békeidők gyermeki fantáziáját emelték ki az életművéből. A legnagyobb kihívást mégis a marxista irodalomtörténetnek jelentette,
hiszen az osztályharcos politikába nem fért bele, de a nemzeti eszme örzőjeként elfeledni sem lehetett.
Ahhoz, hogy a kánonba beleférjen, le kellett építeni nemesi származását, és romantikus stílusát is úgy kellett (félre)magyarázni, hogy az valójában realista szemlélet legyen. A rendszerváltás után újra erőre kapott a Jókai-kutatás.
Megjósolta egy csillag feltűnését az Androméda-ködben
1885-ben különös csillagállás jött létre, és egy történetbe keveredett Jókai, egy magyar bárónő és az Androméda-köd. Ugyanis abban az évben egy hobbi csillagász bárónő, nevezetesen Podmaniczky Gézáné, felfedezett egy új csillagot a hozzánk legközelebb álló Androméda-galaxisban. Az akkori híradások szerint viszont Ernst Hartwig német csillagász észlelte a változást, az újságok ugyanis a német hírből dolgozhattak.
Csak nagy erőfeszítések árán ismerték el a magyar bárónő munkáját, ami utólag meg is történt, de a tudományos világban mégis Hartwig maradt a felfedező.
De hogyan kerül a képbe Jókai? A csillag felfedezése után Gothard Jenő csillagász levelet írt a Nemzet című újságba, amelyben azt állította, hogy Jókai A láthatatlan csillag című, 1851-ben megjelent elbeszélése megjósolta az égitest feltűnését. A történet 1839-ben játszódik az angol-afgán háborúban,
az egyik kulcsjelenetben pedig egy öreg bennszülött az égre mutatva azt kérdezi, hogy ki az, aki Androméda ködfoltjában látja a csillagot.
Aki látta, túlélte a csatát, aki nem, meghalt. Az ihletet feltehetőleg egy angol elbeszélés adhatta, amely hasonló történetet ábrázolt, viszont az Androméda-ködöt már Jókai illesztette az elbeszélésbe, az eredetiben nem szerepelt. Így egy szerencsés véletlen folytán tényleg megjósolta a csillagot.
Festőnek készült
Jókait ma íróként ismerjük, pedig eredetileg festőnek készült. Fiatal éveiben, amikor még Komáromban, Pápán és Kecskeméten tanult, sokat foglalkozott képzőművészettel, fa- és csontfaragványok mellett pedig festményeket is készített. Több portréja, irodalmi illusztrációja, karikatúrája, táj- és városképe is készült, sőt, még önarcképe is. A Jókai-hagyatékban több olajfestésű, akvarell- és ceruza-portré van egykori tanárairól, barátairól, családjáról.
Viszont ahogy egyre nagyobb sikereket ért el az írásban, úgy hagyta félbe festői ambícióit. „És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő, se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak” – írja Jókai Az én életem regénye című önéletrajzi írásában. Visszaemlékezése szerint az első regény megjelenésekor döntötte el végleg, hogy író marad. A vizuálitás azonban fontos része maradt az írói munkafolyamatának, több épület- és tájrajz bizonyítja, hogy sokszor a kép indította el egy-egy regény történetét. Sőt, Jókai állítólag az élete vége felé úgy érezte,
talán a festészet nagyobb szabadságot adott volna neki, mint az írás.
Akit még a szabadkőművesek is felköszöntöttek
Jókai az 1800-as évek végére olyan népszerű volt, hogy még a szabadkőművesek is felköszöntötték. A vallási-etikai mozgalom, ami az emberekben sok kételyt szült a titokzatos működése miatt, az 50. szerzői jubileumára 1893-ban egy üdvözlő iratot küldött. Ebben elismerték az író teljesítményét és „igaz ember” jellemét, továbbá megrendelték a szerző teljes gyűjteményét. Addig még senki nem volt olyan fontos a szabadkőműveseknek, hogy felköszöntsék:
„Első eset ez, hogy szövetségünkön kívül állót üdvözlünk.
Sem a nagyok, sem a hatalmasak ünnepe nem csábított bennünket, hogy szerény működési körünk ismeretlenségéből kilépjünk”
– írja Ivánka Imre honvédezredes és a Szabadkőműves Nagypáholy vezére, illetve Gelléri Mór főtitkár Jókainak küldött levelében.
Jókai válaszlevelében örömmel fogadta a köszöntést, de egyben meg is indokolta, hogy miért nem lett szabadkőműves: nem akart rejtőzködni. Íróként fontosabb volt számára, hogy névvel és arccal legyen jelen a közéletben és az irodalomban. A sajtó pedig arra használta fel a levelezést (ami újságban is megjelent), hogy az akkori polgárságot dicsérje, és a szabadkőműveseket támadó katolikus egyházat bírálja.
Egy interjúval magára haragította Bismarckot
Jókai újságírással is foglalkozott: 1874-ben Otto von Bismarckkal, az akkori német császárság kancellárjával készített interjút, aki egy rossz szóvicc miatt utólag jól megharagudott az íróra.
Jókai egy barátján, Braun Károly birodalmi képviselőn keresztül sikeresen bejutott az államférfihez. A Hon című újságban megjelent interjúban viszont nem fogta vissza magát, az író megjegyezte, hogy Bismarck palotája a
„legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelm-strasséban”.
A dolgozószoba (ahol fogadta Jókait) élettelen, a kancellárt pedig csak úgy jellemezte, hogy „vas ember”. Az interjú innentől szokott formában zajlott, korabeli politikai kérdésekről beszélgettek.
Két nappal később viszont az interjút a bécsi Neue Freise Presse című lap egy gúnyos, élcelődő formában írta meg, amiben Jókai és Bismarck párbeszéde szellemes átírásokkal jelent meg. Már az eredeti cikk is élcelődött a kancelláron, de ez a cikk még tovább ment, és egy szóviccel tette nevetségessé Bismarckot.
Az osztrák cikkben Bismarck azt mondja, hogy „annyit hozhat nyilvánosságra a beszélgetésből, amennyit csak akar”, amire Jókai visszakérdez, hogy „ugye, nem tréfából mondja?”, erre pedig Bismarck így válaszol:
„Isten ments, zum Hon”.
Utóbbiba a német nyelvű olvasók a magyar lap nevét (Hon) ismerhették fel, ami náluk gúnyt jelent. Így kelt életre a vicc, ami aztán mindkét nyelvterületen elhíresült, Bismarck pedig a kialakult helyzet miatt megharagudott Jókaira.
A magyar Márquez
Az 1848-49-es szabadságharc bukása után Jókainak több hónapon keresztül bujkálnia kellett, és miután felesége menlevelet szerzett neki, akkor is meg kellett magát húznia, nem politizálhatott és nem beszélhetett semmilyen formában a forradalomról. Ez pedig az írásra is vonatkozott. Így az 1850-es években egy másik nép forradalmaihoz fordult, és
latin-amerikai történeteket dolgozott fel.
Összesen három novellát írt ebben a témában. A megölt ország, ami Peru meghódítását mutatja be, a Bolívár, ami Venezuela és Kolumbia függetlenségi háborúját illeszti a történet fókuszába, és a Tízmillió dollár, ami a függetlenségi háború idején játszódik. A romantikus stílusból természetesen adódik az egzotikus helyszínek és témák feldolgozása, de fontos volt Jókai számára, hogy a saját gondolatait és érzéseit is feldolgozhassa a szabadságharcról.
Jókai Latin-Amerikája persze egészen sajátos.
A leírások, különösen a templombelsők és a szokások az indián és a keresztény hagyományok keveredését mutatják.
A kreol és az indián nők egzotikus szereplőkként vannak jelen, fekete hajuk és szemük, karcsú derekuk és persze olykor önzetlen büszkeségük vagy forrongó csábításuk egyedülálló hatást ad nekik. Illetve Bolívár, aki egy tényleges történelmi személy volt, egyáltalán nem úgy jelenik meg, ahogyan a valóságban létezett, Bán Mónika Edina szerint inkább Kossuthról mintázhatta. Arról nem is szólva, hogy a történelmi eseményeket szabadon kezelte, néha kiegészítette őket vagy kifelejtett belőle dolgokat.
Természetesen a műfaj romantikus fikció, így nem várható el Jókaitól a pontosság, mégis érdekes, hogy az osztrák elnyomás miatt egészen az amerikai kontinensig kellett nyúlnia ahhoz, hogy a hazai problémákról beszéljen. De a korabeli magyar olvasók értették a célzást, és azon se lepődtek meg, hogy
Kossuth egy dél-amerikai felszabadító.
Fotó: Arcanum
