A beszélgetés első fele Hetényi Zsuzsa fiatalkori tapasztalatai körül forgott, beszélt többek között arról, hogyan kezdett az orosz nyelvvel és kultúrával foglalkozni, valamint arról is, hogy legelőször 14 évesen, úttörőként járt a Szovjetunióban (ekkor kórházba is került), majd 17 évesen is visszatért. Végül egyetemistaként került oda hosszabb időre, első alkalommal ösztöndíjasként három hétre Odesszába, ahol legelőször is a tengert akarta látni. De nem azt látta, amit várt, a tenger ugyanis egy ráccsal volt elválasztva tőlük - már ekkor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a látszat és a valóság között ebben a világban nagyon nagy különbség van.
A nyitott csatornarendszerű, patkányok lakta városban a kolerát is elkapta,
de igazából őt és a generációját úgy nevelték, hogy a nehézségek azért vannak, hogy túléljék őket, és amit túlél az ember, abból csak fejlődni, nemesedni lehet. Fiatal korára emlékezve beszélt Odesszáról és környékéről, a Patyomkin-falvakról, és arról, hogy legalább nyolc ország dokumentumaiban kell kutakodnia, ha ősei történetét szeretné megismerni a szétesett Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban.
A történetgazdag kötet második részének kérdéseit boncolgatva Hetényi Zsuzsa elmondta, hogy Donbasz 2014-es elfoglalása óta érezni lehetett a háború szelét, de igazából akkor még mindenki elfordult, megbékélt, megalkudott a helyzettel, az irodalmi szakma is, a világ „nem kapta össze magát”, nem vett tudomást arról, hogy mi történik itt. 2022 februárja előtt is volt rossz előérzete, és amikor ez beigazolódott, és kitört a háború, akkor ő is, és a kollégái is szinte „megbénultak” itthon és Oroszországban egyaránt. Most azzal harcol, hogy ne szokjon hozzá a háború gondolatához, hogy ne érje utol az az egyébként teljesen természetes védekezési mechanizmus, hogy nem figyeli már a híreket, mert megszokja, belefásul. Úgy gondolja, Putyinék ezt az elfáradást pontosan ismerik, ezért is bombázzák álhírekkel, hírekkel a világot, hogy az emberek mielőbb elfáradjanak, ne érdekelje őket az egész. Ahogyan a könyvében, úgy a beszélgetésben is kitért a tavaly februárban szerzett tapasztalataira, amikor a hirtelen bénultság után felállt, és segíteni próbált. Önkéntes tolmácsnak állt a Nyugati pályaudvaron, és naponta fogadta a menekülteket, segített nekik, még kutyaboxokat is szerzett. A Westend bevásárlóközpontban szinte performanszszerűen koldult ezekre az eszközökre pénzt, hogy a menekültek a kutyáikat is magukkal vihessék.
Hetényi Zsuzsa úgy gondolja, az ország lakosai példásan összefogtak, mikor személyesen látták a menekülteket. Senki nem félt tőlük, mert nem elvont veszély voltak, hanem valós emberek, akiken mindenki igyekezett segíteni. Ebből a „piaci” hangulatból lett aztán a „tábor”, amikor a BOK csarnokba vitték a menekülteket már a külvárosi vonatokról, és ezzel elszemélytelenítették őket, megint lehetett tőlük félni és gyűlölni őket, holott ez egyáltalán nem így volt, míg közöttük voltak. A pályaudvaron mondta egyébként neki az egyik menekült, hogy
nem tört volna ki a háború, ha az oroszok Nabokovot és Babelt olvasnak.
Ez azért is nagyon szíven ütötte, mert éppen ezekkel a szerzőkkel foglalkozik tudósként, kutatóként.
Szóba került még a jelenkori orosz ellenzék, melyben nemcsak az értelmiségiek, de vidéki kamaszok, parasztasszonyok, fiatal lányok is megtalálják az ellenállás lehetőségét, ki-ki a maga módján. Ugyanakkor látható, hogy az értelmiség nagy része az emigrációt választja, és ez akkora probléma, hogy Hetényi nem is tudja elképzelni, az orosz kultúra mikor fog ebből a veszteségből felépülni, talpra állni. „Putyin nem Ukrajna ellen harcol, hanem az oroszok ellen” – mondta ki ezzel kapcsolatban az est egyik legfontosabb mondatát.
A beszélgetés utolsó részében arról esett szó, hogy az irodalom már régen leleplezte a háborút, talán Tolsztoj volt az első, aki ezt megtette a Szevasztopoli elbeszélésekben.
Mintha Tolsztoj kiment volna a pályaudvarra,
olyan ez a kötet: kézzelfoghatóan és hitelesen mutatja be, mit látott Tolsztoj 1855-ben. Hogy a mai, kortárs irodalom hogyan fog reagálni a most zajló háborúra, még nem látható pontosan. Az ukránok már most írják, az oroszok viszont nem, és biztosan ennek a háborúnak a lezárása után is lesz egy nagy lélegzetvétel, és csak ezután lesz ennek irodalmi lenyomata náluk. Az oroszok egyelőre hallgatnak, tudják, hogy be kell most fogni a szájukat, zárta a beszélgetést Hetényi Zsuzsa.
