Hervé Le Tellier: Írtam egy bestseller-imitációt, és működött

Hervé Le Tellier: Írtam egy bestseller-imitációt, és működött

Hervé Le Tellier matematikus-író, a legendás Oulipo műhely elnöke Anomália című regényével elnyerte a legfontosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t, az eladási adatok alapján pedig ez lett minden idők második legsikeresebb Goncourt-díjas regénye 1,1 millió eladott példánnyal Marguerite Duras A szeretője után. A regény egy olyan repülőgép története, amely kétszer száll le ugyanazokkal az utasokkal és személyzettel 106 napon belül úgy, hogy ezt egyszer már megtette. Le Tellier az amerikai bestsellerek kézikönyvéből dolgozott a francia szépirodalom legkifinomultabb írói technikáit használva, és úgy tűnik, receptje bevált, regénye világsiker lett. Az új francia sztárszerzővel beszélgettünk.

Apró Annamária | 2021. november 29. |

Hervé Le Tellier
Anomália
Ford.: Gulyás Adrienn, Park, 2021, 340 oldal
-

Lehetséges, hogy egy szimulációban élünk? Hogy mi is programok vagyunk?

Igen, ez természetesen lehetséges. A kérdés ennél összetettebb szerintem, mivel minden az ellen szól, hogy ezt elfogadjuk. De a válasz mégis az, hogy igen, mert ha megfordítjuk a kérdést, láthatjuk, hogy mi is képesek vagyunk szimulációkat létrehozni a jelenlegi technológiai szintünkkel. Szimulációkat készítünk az időjárásról, a szervek működéséről, az autókról, repülőgépekről, technikai eszközök működéséről. Mindenki tudja, hogy az elkövetkező tizenöt vagy húsz évben le tudjuk majd modellezni az emberi agy működését is. Ez azt jelenti, hogy innentől tíz év, és ezer, harminc év múlva pedig egymilliárd agy működését is tudjuk majd egyszerre szimulálni. Szóval mindez csak idő kérdése. Egy évszázadon belül tehát képesek lehetünk arra, hogy szimuláljuk például, mi történt volna a dinoszauruszokkal, ha nem pusztítja ki őket a meteorit. Niklas Boström a szimulációs elméletében azt feltételezi, ha képesek vagyunk létrehozni ilyen szimulációkat, akkor lehet, hogy mi magunk is egy ilyen szimuláció részei vagyunk. A másik kérdés az, hogy eléri-e az emberiség azt a technológiai szintet, hogy ilyen szimulációt tudjon készíteni, vagy még azelőtt kihal. Erre a kérdésre nem tudom a választ. De azt látom, hogy nagyon jól demonstráljuk azt, hogy el tudjuk pusztítani magunkat, az egész emberiséget.

Matematikus végzettségű író nyerte a Goncourt-díjat
Matematikus végzettségű író nyerte a Goncourt-díjat

Anomália című regényével a 63 éves Hervé Le Tellier nyerte el a franciák legrangosabb irodalmi díját, a Goncourt-t.

Tovább olvasok

Még mindig a szimulációknál maradva: melyek azok a sorsfordító döntések az életében, amelyek kapcsán kíváncsi lenne, hogy alakult volna az élete, ha másképp dönt az adott helyzetben, és megnézné-e a másik forgatókönyvet is?

Úgy gondolom, mindenki életében évente egy-két alkalommal van ilyen sorsdöntő fordulópont, ez lehet akár egy szakmai találkozás vagy egy szerelem is.

Az élet egyéni döntések sora, vagy néha a nem-döntéseké,

mert sokszor hagyjuk, hogy mások eldöntsék helyettünk az adott kérdést. Rengeteg ilyen helyzet volt az életemben: mit csinálnék például, ha úgy döntök, hogy matematika tanár leszek? Vagy újságíró? Vagy ha úgy döntök, hogy két gyermekem lesz és nem egy, vagy egy sem? Ezekre a kérdésekre nincs válaszom. De egy olyan ember vagyok, aki elfogadja, ha nem is a sorsát, mert ez nem a sors, hanem a jelenlegi életét annak a hátulütőivel együtt is. Az a dohányos, akinek tüdőrákja lesz, nyilván azt mondja, nem kellett volna elkezdenie cigizni. Az én életemben nincsenek ilyen helyzetek, nem hoztam olyan döntéseket, amelyek akadályoznák a boldogságomat vagy az egészségemet. Élhetnék egy másfajta boldogságban, de semmi sem mutat abba az irányba, hogy az jobb lenne, mint a jelenlegi életem. Szóval én elfogadom az életemet olyannak, amilyen, mert úgy tűnik, a fontos kérdésekben jó döntéseket hoztam. Persze lehet, hogy tévedek, de ezt honnan tudnám?

Azért írunk regényeket, hogy az olvasóknak különböző életeket ajánljunk.

Ezt keresi az olvasó, a sajátjától eltérő életet. A mi szakmánk az ajánlatok szakmája, melyben folyamatosan kitalálunk és létrehozunk mentális univerzumokat, melyek tulajdonképpen szimulációk. Ez az egyik oka annak, hogy maga a szimuláció fogalma érdekel. Mert borzasztóan hasonlít a regényre. Viszont a szimuláció kaotikus, míg a regény egy szervezett struktúra, de mind a kettő teremtés.

Mit tenne, ha ön is találkozna saját magával? Hogyan képzeli el ezt a találkozást?

Miközben írtam, gondolkodtam, hogyan reagálnék egy ilyen helyzetre, és csak egyféle megoldást láttam: én alkudoznék. Biztosan azon lennék, hogy kitaláljam, mi a megosztható és mi az, ami megoszthatatlan egy másik énnel. És épp ezért írtam meg ezt a regényt: az én döntésem, reakcióm azzal függ össze, hogy ki vagyok. Írás közben megkérdeztem a barátaimat is, ők hogyan cselekednének, és például senki sem ölte volna meg magát. Ezért elképzeltem egy bérgyilkost, mert egy ilyen karakterről tudom a leginkább elképzelni, hogy a lehető legradikálisabb módon lép fel saját magával szemben, megszüntetve a másik én létezését. De vannak barátságok, amelyeken nem lehet osztozni, a szerelmen pedig biztosan nem lehet. De hogy lássuk az önfeláldozást is, elképzeltem egy nőt, aki szerelmes lesz egy férfiba, és az első verzióban várandós lesz, a másodikban nem. Ebben az esetben az áldozathozatal az egyetlen megoldás, azt áldozzák fel, aki nem vár gyermeket. A másik nő nem tud versenyre kelni a várandós önmagával, utóbbi hatalmas evolúciós előnyben van vele szemben. Olyan szereplőket hoztam létre a fikción belül, akiknek különböző válaszaik vannak ugyanarra a kérdésre, hogy hogyan reagálnának, ha találkoznának önmagukkal. Egy fiatal számára, akinek még alig van múltja, az élete pedig könnyen új fordulatot vehet, ez a kérdés sokkal kevésbé fajsúlyos. Én ennyi idősen már nem lennék túl rugalmas a tárgyalás során saját magammal szemben, radikálisan védeném, ami az enyém.

Tehát úgy gondolja, míg egy gyermek például megosztható – felügyeleti joggal – , a szerelem nem?

Igen, én úgy gondolom a regény kapcsán. De ez az adott szerelmi kapcsolattól is függ. Még akkor is, ha épp nem is az „igazival” élünk együtt, az adott élethelyzetben ő az egyetlen számunkra, elképzelhetetlen, hogy bárkivel is osztozzunk rajta, mert a szerelem kizárólagos. Osztozunk a szüleinken, ha van testvérünk, megosztjuk a gyermeket a gyermek édesanyjával, de még a nagyszülőkkel is. És ez mindenkinek így a legjobb, mivel a gyermeket egyszer el kell engedni. A társnál viszont épp ellentétes a cél, azt szeretnénk, hogy örökké velünk maradjon.

Az Anomália nemcsak a sorsról, hanem a szerelemről, a második esélyről is szól.

Néha önmagában az, hogy magunkat látjuk kívülről, segít. Van egy szereplő, aki látja magát egy sokkal fiatalabb nővel, és egyszerűen nevetségesnek találja kívülről a másikat. De az az énje, aki benne van ebben a helyzetben, ezt nem érzi.

De megadja a másiknak a lehetőséget.

Igen, tanácsokat ad neki. Az egyik marad ebben a helyzetben, a másik nem. Mind a ketten elfogadják a sorsukat. Lehet, hogy ez egy abszurd helyzet, de el tudom képzelni, hogy így történne. André és Lucie karakterét azért építettem fel, mert meg akartam mutatni, hogy néhányszor az életben egy elátkozottnak hitt kapcsolatnak is lehet második esélye.

Regénye tulajdonképpen egy stílusgyakorlat, minden szereplő a hozzá leginkább illő műfajban jelenik meg a noirtól a szerelmes regényen át a thrillerig. Hogyan építette fel ezt az ezerszínű szöveget úgy, hogy koherens is maradjon?

Rengeteg szereplőm van, talán túl sok is. Köréjük pedig felépítettem egy-egy nyelvi univerzumot. Blake-ről, a bérgyilkosról például nehezen tudtam volna komédiát írni. Nála még a mondatok is rövidebbek, egy film noirba kell belépnünk, mikor róla olvasunk. Mikor a két matematikus történetét írtam, akik szerelmesek, de egyszerűen nem sikerül nekik összejönni, akkor az angolszász szerelmes vígjátékok világában járunk, mint a Notting Hill vagy Richard Curtis filmes világa, akit imádok! Ő rendkívüli szakmai tudással, zseniálisan tudja a komikusan bemutatni azt, ami akár tragikus is lehetne. Markle-nél viszont, aki folyamatosan haldoklik, nincs semmi nevetnivaló. Szóval egyrészt próbáltam különböző nyelvi univerzumokat létrehozni, másrészt viszont szerettem volna, hogy a regény olvasmányos maradjon. Ezért nem lehet nagy szakadék a különböző stílusok között. Sok olvasónak ez fel sem tűnik, nem éreznek semmilyen törést a történetben. De ha külön-külön vizsgáljuk a szereplőket, a különbség egyértelmű és szembetűnő,

mindegyik figurának különálló nyelvi rendszere van,

autonóm fikciós és narrációs szisztéma. Ezek kis regények, novellák a regényen belül, egy rövid történet sem hosszabb 40-50 oldalnál. Ilyen rövid terjedelemben kell életre kelteni és átélhetővé tenni az adott figurát. Ez egy tudatos, de egyben teljesen természetes alkotói folyamat volt. A mellékszereplőkkel nehezebb dolgom volt, ott különféle írói technikákat, például átélt függőbeszédet kellett használnom ahhoz, hogy az olvasó megismerje őket, be kellett lépni a figura fejébe, majd ki kellett lépni onnan. Ez az írói technika része, de nekem szerencsém volt, mert sokat írtam előtte. Írtam már családregényt, szerelmi történetet, memoárt, noirt, most pedig mindezt belesűrítettem egy önálló regénybe. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de

nem tudtam volna megírni ezt a könyvet, ha ez lenne életem első regénye.

Lehet, hogy másnak sikerülne, nekem biztosan nem. Ez egy elég kísérleti szöveg, mivel különböző irodalmi világokban barangol.

Ebben az értelemben ez egy oulipói szellemiségben írt regény.

Igen, egy kicsit az, a calvinói értelemben. A Ha egy téli éjszakán egy utazó című művét nézzük, ő sokkal tovább ment a kísérletezésben, és tíz különböző regénytöredéket fűzött össze egy szöveggé. De Calvino projektje nem a fúzió, hanem a kísérlet bemutatása és az olvasó magára hagyása volt. Én viszont egyáltalán nem akartam magukra hagyni az olvasóimat, azt szerettem volna, ha végig tudnak kísérni. Calvino regénye önmagában egy stílusgyakorlat, míg nálam a kísérletezés nem exkluzív és totális, én nem szeretném elveszíteni az olvasót, aki egy ponton azt mondhatná, na ebből elég, nem akarok ugrálni a stílusok között. De mégis erről van szó, minden szereplő más-más stílusban íródott. Sokszor újra kellett olvasnom a fejezeteket, hogy nem követtem-e el azt a hibát, hogy az egyik stílus átcsúszik a következőbe, a rózsaszín belefolyik a feketébe. Azt szerettem volna, ha ezek a színek váltakoznak, nem keverednek.

Emellett használja a sorozatok kedvenc eszközét, a cliffhangert is a fejezetek végén.

Főleg a regény elején, utána már működik a szöveg magától. Ha az első fejezetekben csupán a szereplők bemutatását kapják, elveszíthetem az olvasóimat, kell valami, ami fenntartja az érdeklődésüket. Ez egy játék, amely a feuilletonok, folytatásos elbeszélések rendszerét idézi, a francia írók a 19. században már használták ezt az eszközt. Ponson du Terrail, aki a Rocambole élete és kalandjait írta vagy Eugène Sue, de még Victor Hugo is úgy ír, hogy a fejezetek végének erős zárlatot ad, hogy továbblendítse az olvasót, ez a korszakban nagyon népszerű volt. Ezt az eszközt most a filmművészethez kötjük, pedig ez egy narratív technika, amely az irodalomban mindenhol jelen van. De megtalálható ugyanez az Épinal-nyomatoknál is a 17. században, a quattrocento- és cinquecento-korszak olasz templomainak szentképei is így készültek, minden kép felkelti az érdeklődést a következő iránt. Ez az egész tulajdonképpen nagyon emberi,

mindig kíváncsiak vagyunk a folytatásra.

De emellett imádom a mozit, nagyon sokat is írok róla, a regényben idézek Spielberget, Kubrickot, Truffaut-t, a kedvenc filmrendezőimet. Szóval valóban, a cliffhanger egy filmes eszköz, de már létezett a filmkészítés előtt is. Ha úgy vesszük, Victor Hugo, Flaubert, Homérosz, Shakespeare mind-mind filmeket csináltak, hiszen az írók – és nem mellesleg az olvasó – fejében ugyanúgy képek pörögnek. De az én fejemben élő Joanna nem ugyanaz, ami az olvasóim fejében megjelenik. Egyszer írtam egy regényt úgy, hogy a huszonhat szereplő fényképe előre megvolt, színészek fotóit használtam az íráskor. Nagyon praktikus volt így írni.

Lesz filmes adaptációja az Anomáliának?

Igen, dolgozunk rajta. Egy sorozat lesz, a mozivásznon nem fér el ez a történet, nem lehet elmesélni két és fél órában. Nyolc vagy kétszer nyolc órás időtartamban gondolkodunk jelenleg, mivel túl sok szereplő van, és olyan nézőpontokat is feldolgozunk majd, amelyek a regényben nem szerepeltek. Nagyon sokan mondták, hogy az Anomália olyan, mint egy sorozat, de valójában nagyon regényszerűen épül fel. Egy sorozatban biztosan nem egyetlen karakterről, Blake-ről szólna az első rész, majd kizárólag egy következőről a második, de mégis, mikor az olvasó leteszi a regényt, a sok szereplő miatt egy sorozatra emlékezteti a könyv. A másik nagy különbség, hogy egy sorozatban a szereplők között rengeteg az interakció, a regényemben viszont alig van ilyen, mivel az nagyon elnyújtotta volna a történetet, és én nem akartam egy 800 oldalas regényt. Pontosan ez volt a célom, ami végül lett: 5-6 óra alatt elolvasható történetet akartam írni. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de ez egy nagyon jó regényhossz, fenntartja az érdeklődést és akár egy ültő helyben is elolvasható. Ez volt a projektem.

A regény elnyerte a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t. Ez hogyan változtatta meg az ön és a regénye életét?

Eddig egy mérsékelten ismert író voltam saját olvasótáborral, átlagosan 20-30 ezer olvasóval. Harminc könyvet írtam, egyik sem haladta meg a negyvenezres példányszámot. Volt olyan regényem, amit lefordítottak öt nyelvre, de nem negyvenötre, ez most egészen más dimenzió. Volt pár olvasóm Németországban, Amerikában, de ennyi. De

ez a regény egyértelműen megváltoztatta a státuszomat,

vagy meg fogja változtatni, mert sok fordítás még csak most készül el. Világszerte ismert író leszek. Az Anomália hatalmas siker Németországban, hihetetlenül jól megy Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában is nagyon jók a visszajelzések, és úgy tűnik, Amerikában is sikerkönyv lesz. Írtam egy bestseller-imitációt, és működött, valóban bestseller lett, ezt nagyon szórakoztató látni. A Goncourt-díj a legismertebb francia irodalmi elismerés, és az egyetlen, amit külföldön is ismernek. Tehát nagyon erősen láthatóvá teszi a könyvet a díj. De csak a művet, én ugyanúgy egy író maradtam, nem lettem médiasztár, aminek nagyon örülök. A korábbi regényeimet is felfedezték, és noha a megjelenésükkor is pozitív volt a kritikai visszhang, most film is készül belőlük. A legtöbb országban most jelenik meg először írásom, az Anomália sikere pedig húzza magával a korábbi regényeimet is. De a jövőben ez nem kötelez semmire: eddig is olyan könyveket írtam, amilyenekhez kedvem volt, ez pedig nem fog változni.

Azt nyilatkozta, hogy ez szabadságot is ad.

Igen, de eddig is szabadon alkottam, ezzel nem volt soha gondom. Mondjuk, most nem kell megnéznem a sonka árát a szupermarketben és lecseréltem a tízéves autómat is egy újra. De valójában ezek nem túl fontos dolgok.

A valódi szabadságot, amivel a Goncourt-díj jár, a nyitott ajtók jelentik, amelyek egy része eddig biztosan zárva volt.

Milyen a regény amerikai visszhangja?

November 23-án jelenik meg az Anomália az Egyesült Államokban (az interjú ez előtt pár nappal készült – a szerk.). Tíz éve megnyertem Amerikában a Balzan-díjat az új felfedezettek kategóriájában. Ekkor részt vehettem egy irodalmi körúton. A fordítóm most nagyon örül, mert a megjelenés előtt már nagyon sok könyvesbolt lekötötte a regényt, egy független kiadó a hónap könyvének is választotta, komoly marketingtevékenység folyik, negyvenezer eladott példánynál tartunk, ami hatalmas siker. Franciaországban ez nem így működik, a könyvesboltok ingyen kapják meg a köteteket, és ha nem adják el, visszaküldhetik. A magas kezdő példányszám nem jelent garanciát arra, hogy a könyv eladási adatai is jók lesznek.

Az Anomália egyik olvasata szerint Trump pusztítja el a világot. Mit gondol, hogy reagálnak majd erre az amerikai olvasók?

Nem tudom, de nagyon vicces az egész! De Trump csak egy metafora, és nem a pusztulás, hanem a világ újraindításának okozója. Ami izgalmas, hogy ezt a regényt a fejemben sokszor angolul írtam, és ez látszik is. A tévéműsorban játszódó jelenet például a fejemben teljes egészében angolul pörgött le. Tudok gondolkodni angolul, mivel gyermekkoromban ez volt a nyelvi környezetem. It’s fucking good tv! – ezt ismételgeti a producer a műsorát látva, ahol a végén a szereplők énekelnek. A regényben kétszer is írok tévéműsorról, a másik egy francia talkshow, ahol filozófusok beszélgetnek a fennálló anomáliáról, ezt sehol máshol a Földön nem tudom elképzelni, csak Franciaországban. Mind a két epizód erősen ironikus. Három szereplőm egyértelműen angolul gondolkodik, ennek pedig a fordításokban is át kell jönnie. Szóval azt gondolom, hogy

a regényem egy amerikai regény imitációja, ráadásul egy amerikai bestselleré.

Az, hogy ez a valóságban is működik, nagyon szórakoztató számomra! És rettenetesen ironikus az is, hogy ez az amerikai bestseller-imitáció nyerte el a Goncourt-díjat Franciaországban! Két réteggel játszottam, és ez adta a sikert: egyrészt nem akartam feladni az írás szépirodalmi jellegét és minőségét, másrészt viszont populáris regényt akartam írni, olyat, amit bárki el tud olvasni. Ezzel a kettő irodalmi játékkal játszottam, és végül azt kell, hogy mondjam, nyertem. Az olvasói visszajelzés már a Goncourt-díj előtt is nagyon jó volt, 35 ezer eladott példánynál tartottunk. Nagyon elégedett voltam! Emellett pedig szinte mindegyik francia irodalmi díjra jelölték a könyvem: Médicis, Renaudot, Novembre, őrület volt! Hárman voltunk ott mindegyik listán, de én mindig lekerültem, érdekes módon ez mindig megkönnyebbülés volt, sosem éreztem korábban ilyet, de haladtam az egyre nagyobb presztízsű díjak felé. A végén pedig nem maradt más, csak a díjak díja, a Goncourt. Ami nagyon érdekes ebben, hogy úgy tűnik, nemzetközi szintű a siker, egy nemzetközileg elismert könyvet írtam. És ez nagyon-nagyon jó érzés! Szerencsére elképesztően sokat egyeztethetek a fordítóimmal, amit nagyon szeretek, mert egyáltalán nem egyszerű fordítani ezt a regényt, és így át tudják adni azt a nem egyszerű logikát, amely alapján felépítettem a történetet. Különleges kapcsolatom van a fordítóimmal, van, aki régóta a barátom, ezért abban az aduhelyzetben vagyok, hogy nagyon jó fordítások születnek, amelyek nagyban hozzájárulnak a nemzetközi sikerhez. És ez nagyon ritka a mai világban.

Hírlevél feliratkozás

  

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Matematikus végzettségű író nyerte a Goncourt-díjat

Anomália című regényével a 63 éves Hervé Le Tellier nyerte el a franciák legrangosabb irodalmi díját, a Goncourt-t.

...
Hírek

Hasít a tavalyi Goncourt-győztes könyve

Az irodalmi díjaknak – a szakmai elismerés mellett – általában komoly, szabad szemmel is kimutatható kereskedelmi eredménye is van. Nincs ez másként a franciák legrangosabb irodalmi elismerésével, a Goncourt-ral sem: a tavalyi győztes regénye például a díj történetének második legkelendőbb könyve lett.

...
Hírek

Mohamed Mbougar Sarr kapta a Goncourt-díjat

Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író Az emberek legtitkosabb emlékezete (La plus secrète mémoire des hommes) című, 2021 augusztusában, az Éditions Philippe Reynél megjelent könyve nyerte az idei Goncourt-díjat. Az elismerést, Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi díját most először nyerte el fekete-afrikai író.

A hét könyve
Kritika
Gerlóczynál a család elhallgatásokkal teli fikció
...
Kritika

Thomas Cromwell története nem egy poros történelmi história, hanem egy kortárs politikai thriller

A Tudor-trilógia harmadik részében Hilary Mantel egészen mélyre visz a kicsinyes intrikák és nagyhatalmi alkuk világába, így aztán testközelből szemlélhetjük végig egy komplett történelmi korszakot meghatározó férfi felemelkedését és bukását.

Hírek
...
Podcast

Minél kevésbé kompetens valaki egy témában, annál hajlamosabb túlbecsülni a saját tudását

...
Beleolvasó

A München a világháború előtti utolsó pillanatba vezet, amikor még hittek a békében

...
Hírek

Betiltották a Maust egy amerikai iskolában a meztelenségre hivatkozva

...
Hírek

Frida Kahlo naplója végre magyarul is megjelenik

...
Hírek

100 éves lenne Göncz Árpád, egykori otthonából emlékhely lesz

...
Hírek

Ferenc pápa Bruck Edithet fogadta a Vatikánban

...
Szórakozás

Anne Frankra és a holokauszt gyerekáldozataira emlékezik a Párhuzamos történetek

...
Szórakozás

Queen-koncertfilm, Kertész, hősnők [PROGRAMAJÁNLÓ]

...
Szórakozás

Nézz bele a Briliáns barátnőm harmadik évadába!

...

Tarantino jobban tette volna, ha novellafüzért ír “regény” helyett?

...

Minél kevésbé kompetens valaki egy témában, annál hajlamosabb túlbecsülni a saját tudását

...

Boldizsár Ildikó: Hétmilliárd individuum csap össze ahelyett, hogy közösséget alkotna

...

Alex Schulman: Minden írásomban megbocsátok az anyámnak