|
Úgy terveztük, hogy abban az évben egy hónapig a kubai partoknál fogunk marlinra horgászni. A hónap április tizedikén kezdődött, és május tizedikéig, ameddig a hajóbérlet tartott, huszonöt marlint fogtunk. Már csak annyi dolgom lett volna, hogy megvegyem az ajándékokat, amiket Key Westbe viszek, és a szükségesnél valamivel többet tankolok az Anitába a drágább kubai gázolajból, hogy elhúzhassunk végre, kijózanodjunk és hazamehessünk. De a nagy halak még mindig nem indultak el.
– Nem akarsz még egy hónapot ráhúzni, Kapitány? – kérdezte Mr. Josie. Az övé volt az Anita, amit napi tíz dollárért béreltem. A normál ár napi harmincöt lett volna. – Ha maradsz, odaadom napi kilenc dollárért.
– És honnan szerezzek annyi pénzt?
– Majd kifizeted, amikor lesz. Belotban, az öböl túloldalán a Standard Oil Company ad neked jó hitelt, aztán amikor megkapjuk a számlát, ki tudom fizetni őket az előző havi bérleti díjból. És ha rossz idő lesz, majd írsz.
– Rendben van – mondtam, és még egy hónapig horgásztunk. Addigra negyvenkét marlint fogtunk, de a nagyok továbbra sem jöttek. A Morróhoz közel volt egy sötét, erős áramlat, néha óriási rajokban úsztak el a csalihalak, és repülőhalak törtek ki a hajó orra alól, a madarak egész nap vadásztak rájuk. A hatalmas marlinok közül azonban egyet sem tudtunk megakasztani, annak ellenére, hogy fehér marlint mindennap fogtunk, és bár néha leakadtak, az egyik nap ötöt is horogra csaltam. Nagyon népszerűek voltunk a vízparton, mert minden halat leöltünk és szétosztottunk, és amikor felfelé hajóztunk a csatornán a San Fransisco-móló felé, és felhúzott marlinzászlóval elhaladtunk a Morro kastély mellett, a tömeg már rohant is a kikötőbe. A halászoktól abban az évben nyolc és tizenkét cent között lehetett venni egy font halat, a piacon ennek a duplájáért árulták. Aznap öt zászlót húztunk fel, a rendőrök pedig botokkal vágtak rendet a tömegben. Csúnya és mocskos ügy volt. De az egy csúnya és mocskos év volt a parton.
– Ezek az istenverte rendőrök elhajtják a vásárlóinkat, és lenyúlják az összes halat – mondta Mr. Josie. – A fene vigyen el – szólt oda az egyik rendőrnek, aki épp fel akart markolni egy tíz font súlyú marlindarabot.
– Nem láttam még errefelé a ronda pofádat. Hogy hívnak?
A rendőr bemutatkozott.
– Szerepel a neve a compromisokönyvben, Kapitány?
– Nem.
A compromisokönyvbe írtuk fel azoknak a nevét, akiknek megígértük, hogy kapnak a halból.
– Akkor írd fel a compromisokönyvbe, hogy jövő héten kaphat egy kis darab halat, Kapitány – mondta Mr. Josie.
– Most pedig, biztos úr, húzzon el a fenébe, és csépeljen valaki mást, ne a mi barátainkat. Volt elég dolgom a rendőrséggel életemben. Na, nyomás. Fogja a botját meg a pisztolyát, és tűnjön el a kikötőből.
|
