Egy szlovén-bosnyák-horvát család három generációjának történetét és személyes küzdelmeit írta meg Goran Vojnović A fügefa című regényében, mely a hét könyve. A nagyapa és a nagyanya, az anya és az apa, majd a fiú és párja történetét keresztül nemcsak az bomlik ki, hogy mindannyian a hallgatás pusztító örökségét adják tovább, hanem a Balkán 20. századi, bonyolult története is. Pedig a délszláv konfliktusról csak nagyon áttételes módon ír a szerző.
A fügefa
A regény címét adó fügefa a nagyszülők kertjében áll, és szimbolikus jelentéssel bír a szereplők számára. A fát Jana, a nagyanya bízta Aleksandar, a nagyapa gondjaira, aki lelkiismeretesen foglalkozik vele. A főhősnek, Jadrannak a fa a gondoskodást testesíti meg, és a vele járó feladatok is rá szállnak végül. A hatalmas fa tövében fogja fel azt is, hogy Aleksandar tényleg meghalt.
„(L)etaglózott a zárt kapura néző fügefa fájó képe, ahogy magányosan áll nagyapám üres háza előtt.
Kezdtem úgy érezni, hogy fuldoklom.
A lábamnál észrevettem egy kövér, túlérett fügét, ami a benne felgyülemlett édes nedvektől lepottyant a földre. Csak néztem, milyen szomorúan rothad a földön, és könnyezni kezdtem. Leültem a földre, hátamat a fának támasztottam, és a karomra hajtottam a fejem. Nagyapám halálra végre elért hozzám.”
Az apa, aki ott sem volt
Jadran a szlovák Vesna és a bosnyák Safet gyermekeként születik Jugoszláviában. Aztán apja egy napon egyszerűen felszívódik, amitől az anyja kikészül, és a fiú csak jóval később tudja meg, mi történt. Az pedig még felnőttkorában is kínozza, hogy mit kezdjen a bosnyák felével, hiszen tinédzserkora óta alig van kapcsolata az apjával, és a boszniai látogatását is rossz emlékként őrzi. A kimaradt évek alatt történeteket pedig lehetetlen egymásnak elmesélni.
„Safet egyik lábáról a másikra állt, közelebb jött hozzám, éreztem kiszáradt testének szagát. Kellemetlen szag volt, ami még jobban eltávolított ettől a hallgatag embertől. A gondolat, hogy nála kell majd laknom, a fürdőszobáját használnom, a tányérjából ennem, undorral töltött el. Mindene taszított. Koszos műanyag papucs, piszkos lábfej és megsárgult körmök, foltok a nadrágján, kifakult betűk a pólóján, sötét, borostás arc, kócos, ritkuló haj, beesett, üres, érzelemmentes szemek, repedezett bőr a kezén, minden.
Az volt az érzésem, hogy a testem elutasítja őt, nem akarja elfogadni, hogy a mellettem álló férfi (...) az apám.”
A szabadság íze
Jana és Aleksandar kapcsolatában egy egyiptomi kiküldetés hoz fordulópontot. Aleksandar nem ad rá magyarázatot, hogy miért kell elárulnia egy régi egyezségüket és egy évre otthon hagynia a feleségét, Jana azonban gyorsan rádöbben, hogy tulajdonképpen örül az egyedüllétnek. Csakhogy ezt még a lányai sem értik meg.
„Mindketten még mindig másképp, naivan fogták fel a szerelmet. A szerelem számukra olyan helyet jelent, amelyet csak egyetlen személy foglalhat el, valaki, aki pótolhatatlan, így ennek a személynek a hiánya az üresség, a hiány érzését hozza magával. És Jana nem érezte a hiányt.
Az üresség helyét betöltötte. És tele volt szabadsággal.
Nagyon egyszerű volt, de nem lehetett megmagyarázni.”
Küzdelem az emlékekért
Nem sokkal Aleksandar hazatérése után Jana elkezd felejteni, és az évek alatt egyre súlyosbodik a demenciája. A férfi folyamatosan küzd azzal, hogy a közös történetük fokozatosan kikopik a felesége emlékezetéből. Egy ideig lázad, próbál Jana eszébe juttatni dolgokat, de az erőfeszítései egyre hiábavalóbbak, és csak a beletörődés marad.
„Nem tudta megszokni a tekintetét, amiből nem tudott olvasni. A felejtés tekintete volt. Mennyit felejtett már el belőle, a férjéből, és mennyit fog még elfelejteni? És vajon mennyi maradt meg kettőjükből ebben a tekintetben most, hogy nincs más az életükben, csak ők ketten? Tényleg nincs semmi, csak ők ketten maradtak, egymással, egymásnak.
De még ez is eltűnik valahol benne, míg végül teljesen elveszik, és ők ketten csak Aleksandar számára fognak létezni.
Milyen szép, szomorú látomás.”
A szavak bent maradnak
A regény, és egyben Jadran életének is egyik legfontosabb motívuma a hallgatás, hogy bizonyos érzéseket, gondolatokat nem tudunk, nem lehet másokkal megosztani. Jadran tudja, hogy nem takarózhat örökre azzal, hogy így nőtt fel, mert ha meg akarja menteni a kapcsolatát Anjával, akkor meg kellene tanulnia kimondania, mit érez. Mégis csak gondolatban képes monológokra.
„Régebben nem tudtam hallgatni, de te megtanítottál rá, ezért megszerettem a csendet, mert leplezte a tehetetlenségemet, és most is leplezi, tényleg nem tudom, mit mondjak neked, ezért
várom, hogy te szólalj meg először, mert megint nincsenek szavaim,
mert tudom, hogy minden, amit érzek, amikor egymás mellett ülünk, kimondatlan marad, mint annyi minden más az egész kibeszéletlen életemben.”
Fotó: Mankica Kranje / Typotex
