Lírájában és prózájában sem vállal kis téteket [Gergely Ágnes 90]

A lírikus

„Aki verseket ír, jeleket fog fel” ‒ írja Hajóroncs (1981) című kötetének fülszövegében, és költeményeiben nem is vállal kis téteket, alapvető lételméleti és etikai kérdéseket feszeget. Költőként elsősorban az Újhold folyóirat nyugatos esztétizmusához kapcsolható, verseiben társadalmi-politikai, esztétikai és etikai kérdéseket egyaránt feszeget. Eddig tizenhét verseskötete látott napvilágot, ezek közül az első, az 1963-ban megjelent Ajtófélfámon jel vagy, melynek címadó szövege a magyar irodalom egyik legnagyobb apaverse, a nyom nélkül eltűnt apa alakját idézi meg: 

Gergely Ágnes verseiben mindig egyértelmű a szándék: biztos pontok keresése az ingatag világban. Az elmúlt évtizedekben számos elemzője akadt, a kritikusok és irodalomtörténészek egyaránt fontos szerzőnek tartják, Tarján Tamás 2011-es kötete, a Jonathan Swift éjszakái kapcsán így ír róla: „Gergely Ágnesnek mérték, arányosság, ízlés, tartózkodás mindig erőssége volt – s mint mindig, ezúttal is kigyúl keze alatt a mértan. A lehetséges szólamok közül igen erősen zeng az elköteleződni vágyó szuverenitás hangja: a vágy és aggodalom, hogy a költemények beszélője – reménye szerint – csakis a jóhoz, nemeshez, maradandóhoz kívánna kötődni, de ahhoz tántoríthatatlanul.” Útérintő című kötetéről a nemrégiben elhunyt Lator László a következőket írta:

„ (…) neki az írás szakadatlan számvetés: a modern líra klasszikus vonulatához tartozik.

(…) Szemérmes zárkózottság és szíves nyitottság, sebzett érzékenység és páncélinges önvédelem, ösztönös és tudatos látás- és közlésmód. Az ilyen sokfelé ágazó, visszhangos lírát, az egymást hol árnyékoló, hol átvilágító elemek együttesét nem mindig könnyű megérteni.”

A műfordító

„A fordítás egy kis haza” – állapítja meg a szerző, aki műfordítóként is jelentős életművet tudhat magáénak. Fordítással előbb kezdett foglalkozni, mint írással, első fordítása egy Vergilius-részlet volt, az Aeneis egy részletét, az Aeneas álmát fordította le tizenhat évesen szegedi középiskolásként, de ezt a kísérletét még gyerekes próbálkozásként határozza meg. Nem tagadja azonban, hogy az első kísérlet katartikus hatása egész pályáján elkísérte. Egy Magyar Narancsnak adott interjúban így fogalmaz: „Nagyképűség, de én Vergiliusnak köszönhetem a pályámat, a műfordítóit, s talán a költőit is. Az Aeneas álmát minden verseskötetem élére odateszem, a dátummal együtt: 1949-50.”

Gergely Ágnes Szegeden középiskolásként tanult latinul, latin szakra szeretett volna menni, de erre nem volt lehetősége, mert a Rákosi-kormány eltörölte a képzést. Angol szakra viszont bejutott, és 1953-57 között el is végezte, itt a legnagyobb hatással Kardos László műfordítói gyakorlatai voltak rá, ahol olyan szerzőkkel közösen vett részt az órákon, mint Orbán Ottó, Tótfalusi István vagy később Tandori Dezső. Műfordítói munkásságára és a műfordítás problémáira többször reflektált, Tigrisláz címen a versfordításról írt esszéinek gyűjteménye is megjelent, a már említett interjúban pedig így beszélt fordítói praxisáról:

„Én valahogy a Kosztolányitól tanult szépségelv és a Kardos Lászlótól tanult hűségelv között próbálok elhelyezkedni. A vers lelkéhez igyekszem hűségesnek lenni, ami több, mint a szöveg. Sokrétű dolog a hűség”.

Arról, hogy kiket fordít szívesen, egy korábbi interjúban a Könyves Magazinnak így nyilatkozott: „Nem egy kedvencem van, hanem több. A preromantikusok közül William Blake, a romantikusok közül John Keats, a viktoriánusok közül Robert Browning, a modernek közül Joyce, T. S. Eliot, Auden és Dylan Thomas. A legkedvesebb költőm Yeats, könyvet is írtam róla, Nyugat magyarja címmel, és az amerikaiak közül nagyon szeretem Emily Dickinsont”. Persze nemcsak Gergely Ágnes ülteti magyarra fontos írók és költők műveit, de az ő műveit is fordítják: regényei svéd és német nyelven, válogatott versei angolul, franciául és svédül is megjelentek. 

A prózaíró

Gergely Ágnes prózaíróként sem kevésbé jelentős, mint költőként, noha Viharkabát című, 2016-os kötetének fülszövegében így fogalmaz: „Nem tudok prózát írni. Egész életemben verset írtam.” Ezt persze nehéz igazán komolyan venni annak tudatában, hogy hat regénye és több prózakötete is napvilágot látott. Ezekben a szövegekben nagyjából ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint verseiben, azokat a témákat fejti ki más mozgástérben és poétikai távlatokban, melyek lírájának is fókuszában állnak. Első, 1966-os regényében, a Glogovácz és a holdkórosokban például a költészetére is jellemző irónia kap nagy szerepet: a történet főhőse, Glogovácz Simon megcsömörlik az élettől, egy barlangba költözik, ahol egy idő után valamiféle szentként kezdik tisztelni, annak ellenére, hogy sokkal inkább egy meghasonlott, összezavarodott ember. Az irónia itt groteszkbe fordul, és nem is annyira a főhőst, mint az őt körülvevő társadalmat, kort próbálja meg leplezetlenül bemutatni ezzel az író.

Prózairói attitűdjéről a Literának így beszél: „Nálam úgy jött a próza, hogy rájöttem, vannak témák, amiket akárhogy próbálok, nem tudok versbe belepréselni, egyáltalán, préselni nem tudom. Tehát muszáj lazábbra engedni. Nem lazára, csak lazábbra.” Az első, 1966-os mű kivételével regényei összetartoznak, egy önéletrajzi fogantatású, de fikciós elemekben gazdag tetralógia darabjainak tekinthetők, amelyek 1973 és 2000 között jelentek meg (A tolmács, A chicagói változat, Stációk és Őrizetlenek). Valamennyi regényre jellemző a központi szereplő nézőpontjának következetes érvényesítése, egy kivételével egyes szám első személyű elbeszélőjük van, s mind a négy főhőse egy-egy erőteljes kontúrokkal megrajzolt nőalak.

A memoár: Két szimpla a kedvesben

„Nincsenek emlékeim, / és ha vannak sem őrzöm őket”

– írta pontosan hatvan évvel ezelőtt az Ajtófélfámon jel vagy című, már említett versében. Ennek némileg ellentmond, hogy ötven évvel később, a nyolcvanadik születésnapján memoárregényt írt Két szimpla a Kedvesben címen, mely 2013-ban évvégi toplistánk tizedik helyére került. „Ebben a memoárban nem lehetett távolságot tartani” – mondta akkor egy Könyvesnek adott interjúban. Az alföldi gyerekkor, a szülőház, a háború borzalmai is megelevenednek a személyes hangvételű kötet lapjain, ahogyan az is, hogy mivel értelmiségiként nem vették fel a színművészeti főiskolára, két évre vasesztergályosnak állt, majd csak ezek után következett az angol szak, az írás és a műfordítás. És itt is, ahogy pályakezdő nagy versében, szinte mindenen túlnövő, szeretett alakként jelenik meg az édesapa, akiről a már idézett interjúban így beszél: „Istenem, szép volt. Ott a fényképe, meg tudom mutatni. Nagyon férfias volt, nagyon gyengéd, és amire a legjobban emlékszem, az a kézszorítása. (…) Nem tudom, mi történt vele, végül is eltűnt. Csak találgatni lehet. Ami szörnyű, hogy a háború utolsó pillanatában tűnt el. A háború Magyarországon áprilisban fejeződött be, ő pedig januárban halt meg. Túlélhette volna. Rengeteget töröm a fejem, hogy mi történhetett vele, de nem tudom.”

Az apa mellett a memoárban fontos alak még Zoli, a nagy szerelem, a szakítás(ok), de elsősorban nem is a töredékekben és költőien feldolgozott történetek az igazán érdekesek, hanem az az elképesztő kitárulkozás és őszinteség, ahogy Gergely Ágnes az életéről, gyerekkoráról, szüleiről, nagy szerelméről, félresikerült házasságáról, szakmai kudarcairól, tanári pályájáról, félelmeiről, örömeiről és fájdalmairól beszél.