Gergely Ágnes kapta a 2019-es Tiszatáj-díjat. A költőről a kuratórium ezt írta közleményében (bővebben a Tiszatáj áprilisi számában lehet olvasni róla, melyet - a veszélyhelyzetre tekintettel - elektronikusan jelentetnek meg):
„Gergely Ágnes 1989-ben közölte a Péter-Pál után című versét a Tiszatájban, vagyis 31 éve rendszeres szerzője a lapnak. Több olyan darabot is közölt a folyóiratban, amelyre a szakma is felfigyelt. XX. századi szerzőként a holokauszt, a vasfüggöny, a rendszerváltás ellentmondásainak túlélője, emlékezője. Többször írt a magyar társadalom morális kátyúiról, mégsem tagadja meg a magyarságot. Ugyanakkor Gergely művészete ellentmond annak, hogy pusztán társadalmi-politikai, illetve történelmi referenciák szerint olvassuk. Különféle kultúrák, műveltségromok merülnek föl a verseiben az emberi civilizáció kollektív emlékezetéből. Gergely művei jó példái annak, hogy a világirodalom a magyarban, a magyar a világirodalomban teljesedhet ki. „Vasesztergályos, tanár, újságíró, szerkesztő; költő, író, műfordító, esszéista és egyetemi oktató: fordulatos pálya, gazdag életút a Gergely Ágnesé.”, írja róla a monográfusa, Halmai Tamás. Költőként az Újhold folyóirat nyugatos esztétizmusához kötődött, azzal, hogy Gergely számára a művészet nem pusztán menedék, nem is egészen lázadás, hanem az etika, illetve a létezés problémáinak feszegetése. Prózaíróként hasonló kérdések foglalkoztatják, mint a költészetben.
Az idegenség, a magány, a szenvedés, a szerelem motívumai jelennek meg a regényeiben, illetve a nagy sikerű emlékirataiban is.
Gergely műfordítóként is kötődik a világirodalomhoz, valójában először műfordítóként ismerték el. Kezdetben angolszász költőket tolmácsolt magyarra, később afrikaiakkal gazdagította a magyar műfordítás történetét. Ugyanakkor bármerre is elkalandozott, bármilyen költői divatok is tűntek fel és süllyedtek el az évtizedek során, Gergely alkotói világa autonóm sziget maradt.“
Gergely Ágnessel pár éve, a Két szimpla a Kedvesben megjelésekor interjúztunk, akkor többek közt az emlékezés nehézségeiről beszélgettünk vele:
„Nem tudtam megérteni azokat az idősebb embereket, akik vadásszák az emlékeiket, és mennek az emlékeik nyomában. Én majd nem leszek ilyen, mondtam magamnak, én a jövő embere leszek, és nem a múlté. Akkor valóban így is gondoltam, de a dolgok átalakulnak. Azt hiszem, a jellemem nem alakult át, mert állandóan figyelek, hogy ne mondjam az ellenkezőjét annak, amit máskor.
De az nem jellemkérdés, talán inkább érzelmi kérdés, hogy az ember akar-e emlékezni."
