Gergely Ágnessel két évvel ezelőtt interjúztunk; akkor töltötte be 80. életévét, és akkor jelent meg Két szimpla a Kedvesben című memoárkötete is - Az interjúért katt ide! (Fotó: Valuska Gábor)
Gergely Ágnes Két szimpla a Kedvesben című memoárkötete után itt a folytatás, vagy ahogy Barna Imre, az Európa Könyvkiadó főmunkatársa, a kötet szerkesztője nevezte a csütörtök délutáni bemutatón, az ikerkönyv, az Oklahoma ezüstje. Utóbbi alcíme Portrék lett, noha az abban szereplő írók, költők, irodalomközeli emberek mellett ez a kötet legalább annyira szól a szerzőről is, mint róluk.
Az Oklahoma ezüstje történetei ugyanolyan személyesek, mint amúgy Gergely Ágnes minden sora, műfajtól függetlenül – szögezi le rögtön a beszélgetés elején Barna Imre. Huszonnégy pályatárs képe bontakozik ki a történetekből, egy-egy jól megragadott pillanat mások mellett Nemes Nagy Ágnes, Füst Milán, Szabó Magda, Weöres Sándor vagy Zelk Zoltán életéből. A portrék alanyai közül már senki sem él, de ahogy Gergely Ágnes siet leszögezni, nem azért választotta ki éppen őket, mert ők már „nem beszélhetnek”, egyszerűen az a magyarázat, hogy őket ismerte jól. Nagyon szerette volna még beleírni Fodor Andrást, aki jó barátja volt, és Feleki Lászlót, aki sportriporterként kezdte pályafutását, majd a Ludas Matyi munkatársa lett, később pedig filozófiai műveket írt. „Nem tudtam megírni őket, mert nem kaptam meg azt a hívószót, ami ehhez kellett volna” – mondja ugyanakkor most a szerző.
Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje
Európa Könyvkiadó, 2015, 136 oldal, 2790 HUF
Barna Imre szerint az írásokban közös motívum lehet a probléma, illetve az író és a portré alanyai között támadt zavar. „Igen, üzemzavar” – veti közbe egyetértően ezen a ponton Gergely Ágnes. Barna Imre ezt a motívumot egy olyan dilemmában, problémában, rossz emlékben találja meg, amely a szerzőt és a kötet szereplőit összekötik. Gergely Ágnes annyival árnyalja a képet, hogy vannak kimondottan kellemes emlékei, és például a Hajnal Annával kapcsolatos problémái inkább poétikai és nem etikai jellegűek voltak. Barna Imre a portrék közül is kiemeli a Pilinszky Jánosról szólót, amely a kötet címadó darabja is egyben. 1977-ben történt, hogy Gergely Ágnest felkérték, legyen tagja az amerikai Neustadt-díj zsűrijének. A felkérés elfogadásával jelölhetett is alkotót a díjra, a választottja Pilinszky János lett. „Az első pillanattól izgalmas volt, mert elfelejtettem, hol élek” – meséli most Gergely Ágnes. Az akkori művelődési minisztérium ugyanis számon kérte, amiért nem kért előzetes engedélyt a jelölésre. Gergely Ágnes végül kiutazott Oklahomába – hogy ki nyerte végül a díjat, az persze villámgyors guglizással kikereshető, de én most szándékosan nem írom le. Gergely Ágnes mondta azt, hogy volt olyan olvasója, aki krimihez hasonlította ezt az írását, és tény, hogy az egész történet atmoszférája rendkívül feszült, és ahogy fogyatkoznak a díjra esélyesek nevei, ez a feszültség úgy válik egyre kézzel foghatóbbá a műben.
Székely Magda
Barna Imre szerint a Pilinszky-történet jól mutatja a kötet sajátosságait, például a dilemmára való emlékezést, illetve az emlékezéshez való viszonyt. Utóbbira elég jó példa lehet az Orbán Ottóról szóló írás: a költő egy egyetemi színi előadás próbáját eleveníti fel, melyben ő spanyol nemest, Gergely Ágnes fehér ruhás hölgyet játszott. Kettejük későbbi levelezéséből ugyanakkor az derül ki, hogy sem a női alak nevére, sem a pontos évszámra nem emlékeznek először pontosan, és míg Orbán Ottó szerint a ruha fehér volt, addig Gergely Ágnes állítja: bordó bársony volt arany csipkedísszel. „Nem tudtam azt sem, hogy epekedő pillantásod nemcsak Esmeraldának szól, de a „munkáskádernek” is, aki mielőtt az egyetemre került volna, egy gyárban esztergálta a vasat. – Na ja – morgom magamban, miközben előtte térdelek és epedve bámulok rá –, így könnyű! Téged nem vettek föl az egyetemre, Ottó, engem meg kirúgtak a főiskoláról, aztán lettem esztergályos. Ez volt a tragédia próbájának kezdete (…)”.
Orbán Ottó
A kötetben helyet kaptak olyan kortársak is, akik nem voltak irodalmárok, mégis közel álltak az irodalomhoz. Így például külön fejezetet kapott doktor Balogh János, aki az író jobb kezének ideggyulladását gyógyította meg. „Enni sem tudtam, nemhogy írni” – emlékezik vissza Gergely Ágnes, aki ebben az időszakban fejben memorizálta A tolmács című regényének utolsó fejezetét, míg végre le tudta írni a sorokat. A portrék ezen körébe tartozik Vattay Elemér fotóművész is. „Senki se ismeri, mindenki ismeri” – mondja róla Gergely Ágnes, hiszen Vattay Elemér készítette Kassák kalapos képét, Pilinszky cigarettás portréját, vagy Latinovits utolsó fotóját.
Kassák Lajos
Gergely Ágnes „nagyon izgalmas arcoknak” nevezte a kötet szereplőit, mindegyiküktől tanult valamit, még ha a kötetben szereplők némelyike nem is volt mindig jóindulattal vele szemben. A mesterséget tanulta tőlük: „megtanultam, hogyan lesz egy mondat kemény és lebegő, és hogyan lesz egy mondat kemény és vékonyvonalú, mint egy rézkarc” – teszi hozzá. Gergely Ágnes azt mondja, fiatalon neki nem volt mentora. Ezzel kezdődik egyébként a Füst Milánról és Kassák Lajosról szóló második fejezet is („Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm.”), melyben a kezét csókra nyújtó és a jó vers lényegét firtató író-költő képe dereng fel. Gergely Ágnes elmesélte azt is, mennyire megrendítette, amikor az Oklahoma ezüstjéről szóló egyik beszámolóban az állt, hogy a portrékötet szereplői közül többeket már a teljes feledés pora hint be, köztük például Tóth Esztert vagy Székely Magdát. „Azt hittem, elájulok. Székely Magda nemzedékem költője volt” – mondja most a szerző, és nem titkolja, hogy a fenti megállapítás számára egyszerre hihetetlen és fájdalmas.
Fotók: MEK, PIM, Wikipedia
