Fisher várta, hogy a nővér behozza neki a kávét, amit egy órája ígért neki. A nővérnek nem volt dolga kávét hozni a betegek hozzátartozóinak, ezért Fisher nem is haragudott rá, amiért nem jött.
Szívesebben lett volna az ágyában, mégis sztoikus és mártír módon kelt fel az éjszaka közepén, hogy beautózzon a kórházba. Azt álmodta, hogy végre ki tudja aludni magát, és pihenten ébred, amikor felverték őt az álmából.
Fél három körül a telefon magányosan lármázni kezdett a sötétben, ő pedig az intuíció egyetlen bénító villanásával tüstént tudta, hogy mi történt.
– Úristen! Valaki meghalt!
– Vedd fel a telefont.
– Valaki meghalt.
– Gyerünk már! Vedd fel.
Felült, vaksin a telefon után tapogatózott. Egy percig ünnepélyes némasággal hallgatott.
– Köszönöm. Értettem – mondta, aztán letette a kagylót.
– Ki volt az? – kérdezte a felesége.
– Bevitték az anyámat a kórházba.
– Sajnálom – mondta a felesége. – Már lehetett rá számítani.
Fisher magára húzott egy nadrágot és egy cipzáras sport szvettert. Egy óra múlva már az anyja ágya mellett ült, azzal a csüggesztő belátással, hogy túl sok idő eltelt, és már biztosan nem fogja megkapni a kávét, amit ígértek neki.
Fisher nagydarab, szőrös, negyvenkét éves tornatanár volt. Rendszerint feszes, fehér trikóban járt, és egy villogó, zörgő síp lógott a nyakában. A gimnáziumban, ahol tanított, jobb szerette volna, ha nem derülnek ki az anyjával kapcsolatos hírek, ezért aztán mindenki tudott róluk.
– A tanár úr megkért, hogy ne tegyek róla említést, de... – mondta az igazgató az évnyitó beszédének egy pontján. Fisher szeretett volna ráüvölteni, hogy ne fejezze be a mondatot... – szerintem tudnotok kell, hogy Fisher tanár úr személyes nehézségekkel küzd. Kérlek benneteket, legyetek vele türelmesek. – Fisher ott helyben, az egész közönség előtt, öklének nyugodt, haragos erejével, megfontolás nélkül agyon tudta volna ütni ezt a szájtáti hülyét, akinek fogalma sem volt róla, milyen komiszul felkorbácsolja ezzel a gyerekek gonoszságát. Az igazgató, bár tapintatosan rejtélyes maradt, és nem árult el további részleteket, másnap már az összes diák tudta, hogy Fishernek haldoklik az anyja.
– Veled vagyunk – mondta az igazgató később, a tanári szobában, még egy lapáttal rátéve. Könnyárban úszó szemmel megszorította a kezét, négyszemközt, de olyan hangosan beszélve, hogy mindenki hallja, aki körülöttük állt. – Ha bármire szükséged lenne...
– Igen – mondta Fisher.
– Számíthatsz ránk.
Az egyetlen, amire szükségem lett volna, hogy befogd azt a hülye pofád, mondta magában Fisher.
Ki nem állhatta a sajnálatnak és a részvétnek azt a részvétlen módját, amelyben a következő hetekben része volt. Szüksége sem volt rá. Arra vágyott, hogy jó mélyen lenyomja magába az egészet, bezárja tudatalattijának rejtett és sötét szekrényébe. Ki nem állhatta a csúfos, gyermeteg, elkényeztetett kárörömnek a majdnem láthatatlan megnyilvánulásait a diákok arcán, akikről tudta, hogy a fiatalságuk ellenére máris lenézik őt, amiért belőle csak tornatanár lett. Mintha többre nem lenne képes (Fisher nem tudta, hogy képes lenne-e többre, és őszintén rettegett tőle, hogy megtudja). Most pancsernak tartják még azért is, mert nemsokára meghal az anyja. Még túl fiatalok voltak hozzá, hogy elhiggyék, hogy egyszer az ő anyukájuk is megöregszik és meghal (az nem is biztos, hogy előbb megöregszik), és álmukban sem jut eszükbe, hogy ez egyszer velük is megtörténik. Még nem tudják, hogy ha elvégezték az iskolát, nap mint nap össze kell majd mérniük a tudásukat másokkal. Olyan emberekkel, akikkel még nem is találkoztak, és talán nem is fognak soha, és minden nap bizonyítaniuk kell a saját értéküket a világnak, amíg lassanként rá nem ébrednek, hogy bármilyen keményen is próbálkoznak, mindig akad majd valaki a környezetükben, aki tehetségesebb, szorgalmasabb, talpraesettebb, bátrabb, kitartóbb, okosabb, vagy klasszabb náluk. Negyven- vagy ötvenévesen próbálják majd bepótolni, amit az iskolában is megtanulhattak volna, szomorúak lesznek, és azt hazudják majd maguknak, hogy nem késő változtatni az életükön. Elkezdenek felnőttképzésekre járni, vagy internetes kurzusokat végezni. Most még gőgösen azt gondolják, hogy majd megmutatják, és többre viszik nála. (Néhányan bizonyára többre is fogják.) Fisher, ha lehet, még kevésbé állhatta a csöndes, ünnepélyes együttérzését azoknak a diákoknak és kollégáknak, akik őszinte részvéttel, nyugodt, kulturált módon próbáltak a kedvességükkel betolakodni az életébe. Gyűlölte őket, amiért már most úgy szóltak hozzá, olyan szelíden, tapintatosan és halkan, mintha máris megtörtént volna a végzetes baj, amikor pedig még meg sem történt. Vagy már megtörtént? Mi van, ha már megtörtént?
Fisher elővette a telefonját, hogy gyorsabban teljen az idő, és könnyebben ébren maradjon. Úgy döntött, folytatja a francialeckét, aminek egy hónapja kezdett neki. Inkább meghalt volna, minthogy bárkinek bevallja, hogy elkezdte, és előbb süllyedt volna a temető árkába, mint hogy megszólaljon ezen a nyelven mások előtt. A telefon kijelzője sápadt, kék fényt vetett az arcára.
– Je mange une pomme rouge – mondta egy türelmes, női géphang, amely idáig is olyan elnéző kitartással tanította őt.
Fisher az ujjbegyeivel gyengéden megmasszírozta a szeme alatt lógó, lila táskákat.
– Zsü mon ö pomm rúzs – ismételte a nő után.
– Très bien, encore une fois – mondta a nő. – Je mange une pomme rouge.
– Zsö men ü pomm... bassza meg.
– Je mange une pomme rouge – mondta a nő rendíthetetlen pedantériával.
– Zsö mazs ö pom rúzs – mondta Fisher.
A kórterem kolostori magányában az álom élénk, cselszövő hullámokban ragadta magával egy-egy pillanatra, amikor nem figyelt eléggé – soha nem fog megtanulni franciául, soha nem fog már megtanulni semmit, gondolta, bármilyen keményen is próbálkozik, még tornatanárnak is valószínűleg csak tűrhető –, és ilyenkor riadt, hogy hirtelen lebicsaklik a feje, vagy a műanyag szék támlája keményen a hátába vág. Tehetetlenül hánykolódott, nem tudott mit csinálni a lábával és a kezével. Nem tudott aludni, de ébren maradni sem. Az orvosi műszerek dallamos, komor pittyegése minden pillanatban emlékeztette őt, milyen lassan telik az idő, és milyen messze van még a reggel.
Megdörzsölte az elernyedt, álmos, fehér arcát, és újból elindította a Duolingót. Csodálkozott, hogy még mindig ugyanannál a leckénél tart.
– Je mange une pomme rouge – mondta a nő.
– Zsö manzs ün pomm rú...
– Je mange une pomme rouge.
– Zsö man ü pomm rú.
Egyszer a nővér rázta fel, gyöngéden, Fisher pedig megörült, hogy mégis csak meghozták neki a kávéját.
Reggel volt.
Összeszedte a fájdalmasan elgémberedett, szúró és sajgó végtagjait, és lassú fejkörzéssel, a nyakába hasító fájdalom mértékével tesztelte, mekkora kárt okozott benne az órákig tartó izommerevség.
– Hová tűnt? – kérdezte, amikor meglátta az üres ágyat, amin olyan sima volt a huzat, mintha nem is feküdt volna ott senki.
– Elvitték – mondta a nővér.
– Hová?
– Az éjszaka meg kellett műteni. Sajnálom.
– Mit sajnál? – kérdezte Fisher, baljós, fojtogató gombóccal a torkában.
– A műtét előtt egy rövid időre még magához tért – mondta a nővér. Vörös arccal, lesütött szemmel, a száját csücsörítve folytatta. – Valami olyasmit mondott, hogy „zsö manzs ün pomm rúzs”. Gondoltam, esetleg ez fontos lehet magának.
– Értem – mondta Fisher, – köszönöm.
– Az egyik medikus azt mondta, valami olyasmit jelent, hogy „eszek egy piros almát”.
– Igen, tudom – mondta Fisher. – Azt hiszem, ezt már tudom.
