A Fenyő-gyilkosság, bolti sorozatgyilkos és egy 18 éves modell megölése – valós bűntények egy krimiben. Szlavicsek Judit skandináv detektívvé írta a kilencvenes évek magyar közéletének ikonikus nyomozóját, a Budapesti Rendőr-főkapitányság életvédelmi alosztályának vezetőjét, Doszpot Pétert. (Hogy a regény hogy sikerült, arról a beleolvasónkban győződhetsz meg.)
Hogyan találtatok egymásra?
SzJ: A Magnólia Kiadó munkatársainak a fejéből pattant ki az eredeti ötlet. Kovács Krisztián ismerte személyesen Pétert és engem is. Amikor új projekteket kerestek a kiadóban, akkor felmerült, hogy Doszpot Péter még mindig izgalmas karakter: mi lenne, ha nem egy életrajzi vagy önéletrajzi könyv készülne róla, hanem összeengedné egy krimiszerzővel, és megnéznék, hogy ő mit hoz ki belőle.
És skandináv krimit csináltál belőle
SzJ: Annak érzed? Alapvetően ezt szokták mondani a könyveimre. Talán ez az atmoszférám…
Hol kezdődött a közös munka?
SzJ: Leültünk az első munkareggelire, hogy megnézzük, egyáltalán van-e elég téma. Hamar kiderült, hogy igen. Péter nyitott volt rá, engem pedig nagyon érdekelt szakmailag, mint minden, ami megoldhatatlan tűnik. Sose csináltam ilyet – ahogyan még senki sem. Kezdetként kikerestem róla minden forrást, ami létezik.
Beleástad magad az Arcanumba?
SzJ: Először a felszínt néztem meg: milyen most Doszpot Péter megítélése? Elolvastam az online elérhető cikkeket, podcasteket, videókat, a korszakról szóló összes könyvet, és megfigyeltem, hogy abban hogyan ábrázolják, milyen figurának tartják. Utána jött az Arcanum és a korabeli cikkek, nagy interjúk a napi sajtóban az őt érintő ügyekről. Az érdekelt: mikor és hogyan nyilatkozott, róla mit írtak?
Nem vezetett naplót, amit csak előhúzott és átnyújtott?
SzJ: Bár csak így lett volna… De van egy csomó olyan irat, fénykép, újságcikk, amit akkor elrakott, és én ezt a ládát is megkaptam. Erre nem azért volt szükség, mert dokumentarista könyvet akartam írni: a valóságnak rendben kellett lennie. Utána kezdtünk el interjúzni.
DP: Számomra a leglényegesebb szempont – és a legizgalmasabb rész – éppen az volt, hogy nem kellett napló, statisztika. Mindenféle kötöttség nélkül mondhattam el a történeteimet, úgy, ahogy emlékszem rá. Elengedhettem magam, hiszen valós dolgokról beszéltem, de benne voltam én is: hogyan éltem meg, hogy éreztem? Valószínűleg ez volt a fő mozgatórugó abban, hogy most született meg a könyv. Az elmúlt 20 évben többször megkerestek, hogy írjam meg, hiszen biztosan milyen izgalmas lenne! Én nem értek hozzá, kellett a szakmai támogatás. Számomra fontos volt, hogy erős szál legyen benne a magánélet, hogy hogy éltünk, dolgoztunk a 90-es években.
Hogy választottátok ki, melyik esetek kerülnek bele a könyve? Hogy melyik vonuljon végig fő témaként?
SzJ: Amikor azt éreztem, hogy nincs több kérdésem, mert mindent átbeszéltünk, akkor elvonultam és végigolvastam a jegyzeteimet. Volt vagy ezer ügy, egy csomó érdekes sztori, de ebből kellett egy feszes és krimiként, önmagában is működő regényt írni. Élete legizgalmasabb, legsűrűbb időszakának az a bolti sorozatgyilkosságoktól mondjuk a Fenyő-gyilkosságig terjedő, 5-6 hét bizonyult, ami szerintem minden szempontból extrém. Azóta sem volt ilyen a magyar kriminalisztikában. Biztos voltam abban, hogy ezt kell a fókuszba tenni.
De a nyomozás önmagában nagyon száraz téma, ott csak a technikákat lehetett megmutatni, vagy azt, hogy hogyan dolgoznak csapatban. Egy regényben ez karcsú: nem tudsz elég mélyre menni, nincsenek ehhez motivációk. Ezért kerestem egy ennél sokkal érzelmesebb szálat, egy olyan gyilkossági ügyet, ami egy családon belül játszódik és amihez érzelmileg is lehet viszonyulni.
Ez az ügy sem egy fiktív, a valóságban is létezett, sőt, megoldatlan maradt. De nem azért, mert Péter nem tudta, hogy ki a gyilkos, hanem azért, mert nem tudta rábizonyítani. Azt éreztem, hogy ez annyira izgi, hogy akkor most ezt a könyvben kell megoldanunk. A sorozatgyilkost és a családi szálat párhuzamosan nyomozza Péter, és igazából mind a kettőre pont kerül, így állt össze a regény.
Alaposan átbeszéltük a kiadóval és Péterrel is, hogy miért ezt az ügyet, és miért akkor vágom el, és ez dramaturgiailag miért így a legjobb, vagy miért így a legizgalmasabb.
Még egy biztonsági féket beillesztettünk: a felénél én elküldtem a szöveget a kiadónak és Péternek is. Pozitív visszajelzéseket kaptam: a stílusa, a nyelvezete, a sztorija, az atmoszféra nagyon szerethető.
Számodra is ezek az ügyek voltak azok, amik jobban megmaradtak benned? Nem tudom, hogy te kötődsz-e egyes esetekhez, vagy egyáltalán a nyomozók kötődnek-e egy-egy ügyhöz?
DP: Nyilván igen, de nekem engednem kellett: tényleg brutál mennyiségű gyilkossági ügyben dolgoztam. Nagy részüknél én irányítottam a nyomozást, így az egészre még jobban ráláttam. A könyv miatt mindenképpen kellett valahol egy ügyet választani. Sorozatgyilkos kevés volt Magyarországon, ilyen típusú aztán korábban egyáltalán nem, így nem volt kérdés, hogy erről mindenképpen beszélni kell.
A másik nyomozás azért volt érdekes, mert az meg egy igazán könyvbe való eset. Hogyha meg lehetne írni úgy, ahogy ez valóban történt, az is megállná a helyét, mert egy nagyon ütős vége volt számomra. De azért is, mert igazából már akkor is abszolút értettem az indokokat, hogy miért nem tudom megoldani az ügyet.
Emellett nagyon fontos az is, hogy világéletemben csapatban dolgoztam, és ezt szerettem volna kiérezni a könyvből is. Soha nem beszéltem úgy semelyik ügyünkről, hogy én oldottam meg: mindig többes számban fogalmaztam és ehhez ragaszkodtam a könyvben is. Még akkor is, ha egy krimi nem tud úgy működni, hogy állandóan 30 ember dolgozik. De hangsúlyosan ott vannak a munkatársaim és mindenkiről tudjuk, hogy kinek milyen szerepe volt.
Vagyis a mellékszereplők, például Barka vagy Kelemen szintén létező személyek?
DP: Ők valós emberek, de arra azért vigyáztunk, hogy ne a valós nevükön szerepeljenek. Egyébként van, aki hozzájárult, hogy a nevét leírjuk, de nem tehettük meg, hogy néhányan valós névvel szerepeljen, a többieket pedig ne említsük. Végül az a döntés született, hogy mindenkinek más nevet adunk.
SzJ: Egyébként az új nevek úgy lettek kitalálva, hogy mindenki magára tud ismerni.
Ennek a munkának a sajátja, hogy nem minden megosztható. Még ennyi idő után se lehet bizonyos dolgokról beszélni vagy nem célszerű.
SzJ: Volt olyan, amikor Péter elolvasta a kéziratot és közölte, hogy ezt a sztorit biztos, hogy nem hagyhatjuk benne, mert még azért szeretne élni. Én viszont azt túl jó anyagnak éreztem, így kompromisszumot kellett kötnünk. Bizonyos pontokon változtattam és így már rábólintott. Így maradtak benne olyan arcok, akiknek nem lett volna célszerű, ha a saját nevükön és a teljes sztorijukkal szerepelnek.
DP: Ezek a bűnözők nagyon súlyos bűncselekményeket követtek el. A bűncselekmény súlya és az börtönbe kerülésük ideje alapján kiszámítható, hogy az elkövetkezendő időszakban szép lassan szabadulnak. Soha nem szoktam félni, de nem kell ezt a múltat bolygatni.
Ez mennyire nehezítette meg munkát?
DP: A kettőnk közti munkát, legalábbis az én részemről nem nehezítette meg, mert én őszintén mindent elmondtam Juditnak. Az, hogy mit lehet leírni, nos, onnan indult a neheze.
SzJ: Voltak olyan erős jelenetek, melyeket már Péter elmesélése alatt láttam magam előtt, mint egy filmjelenet. Azt éreztem, hogy elképesztően erősen meg fogom tudni, és szeretném is megírni. Viszont egy olyan dolgot érintett az életében, amit más felismerhetett volna és ő nem szeretne senkit megbántani. Nagyon sok ilyen volt és ezért is volt fontos, hogy ugyan nekem mindent elmondott, de pontosan tudtuk, hogy ebből nem minden kerül majd bele a könyvbe, de el kellett mesélnie, hogy őt teljes mélységében megértsem.
Sok történetnél ő jelezte, hogy ezt nem írhatom meg, máshol én magamtól éreztem, és csuktam le a laptopot.
DP: Volt például olyan gyilkossági ügy, ahol nem halt meg azonnal az áldozat, hanem csak lebénult, így tudta, hogy el fogják ásni és meg fog halni. Ez egy nagyon ikonikus történet volt, és azóta is tartom a kapcsolatot a családdal. Végiggondoltam, hogy milyen lenne, ha ők ezt elolvasnák a könyvben. Ráadásul nemsokára szabadul az elkövető. Persze ezen lehet vitatkozni…
SzJ: Vitatkoztunk is, mert hát ha valamiért elolvasol egy krimit, akkor pontosan az ilyen részekért.
Kerültek ki sztorik ilyen okokból?
SzJ: A végleges kéziratból körülbelül 70 ezer karaktert kidobtunk. Főleg olyan visszaemlékezéseket, amik egy-egy konkrét ikonikus ügyet mutattak meg például az áldozat vagy a családtagja szemszögéből. Nekem ezek a jelenetek okozták szakmailag a legnagyobb nehézséget, de egyben a legnagyobb örömet is. Megértettem azonban Péter szempontjait is: nehéz eldönteni, hogy annak az egy embernek írsz-e, akit érint, vagy annak az X ezernek, akinek fogalma sincs erről, és a könyvet csak egy történetként fogja olvasni. Végül mindig olyan döntések születtek, ahol mindenki azt érezte, hogy elfogadható kompromisszumot ért el.
DP: A nyomozás során is egészen intim (nem szexuális értelemben) kapcsolatok születnek a hozzátartozókkal. És ezek a kapcsolatok megmaradnak.
Közel kerülsz hozzájuk?
DP: Közel. Te vagy az a személy, akivel beszélhet, aki próbálja megnyugtatni, és te vagy az a személy, akiben bízik, hogy meg fogod találni a gyilkost. És mivel naponta találkozol, aztán meg havonta, akár egy éven keresztül folyamatosan, kialakul egy nagyon bensőséges kapcsolat, amit nehéz megmagyarázni annak, aki nem élt, és ne is kerüljön senki ilyen helyzetbe. Ez nagyon bizalmas tud lenni.
Ezt be is mutatjátok a Pásztor családdal való kapcsolatodban.
SzJ: Ezt a könyvet az áldozatoknak és a hozzátartozóiknak ajánljuk, akiknek az élete már soha nem lehet olyan, mint előtte volt. Ez volt számomra a legmegrázóbb, hogy korábban mindig fiktív történetekkel dolgoztam, még akkor is, ha valós eseményeket adták az ihletet. De az, hogy én ilyen töményen találkozzam valódi áldozatok történeteivel, valódi hozzátartozók mély gyászával, vagy amik Péternél lecsapódtak – ilyen eddig nem fordult elő.
DP: Leegyszerűsítve mi voltunk azok, akik ott voltunk a tragédia, a trauma közepén, és ott is maradtunk nagyon sokáig.
Beszéltél áldozatokkal, vagy áldozatok családtagjaival?
SzJ: Nem és ez nem is volt része a koncepciónak. Az első pillanatban eldöntöttük, hogy ez Doszpot Péterről szól, és arról, hogy ő hogyan emlékszik történésekre, emberekre. Nem tényfeltáró könyvet készítettünk, ahol én felkeresem a kollégáit, az áldozatokat, hanem ez Doszpot története, és az, ahogy ő emlékszik ezekre a dolgokra. Ahogy a könyvön is szerepel: száz százalék Doszpot.
Én az ő fejében akartam lenni, az ő érzéseit akartam érezni és ezt akartam papírra vetni. Nekem most ő volt a főhősöm, és ezért nem volt szükség arra, hogy interjút készítsek más emberekkel. Egy regénynél szerintem kifejezetten hátrány lett volna, hogyha állandóan elkezdem ellenőrizni, tényleg jól emlékezett-e? Ez szerintem egy az egyben megölte volna.
Száz százalék Doszpot - Szlavicsek Juditon átszűrve.
SzJ: Igen, ez egy nagyon érdekes szakmai feladat volt abból a szempontból, hogy nagyjából azért tudtam azt, hogy Péter hogyan fog reagálni egy bizonyos helyzetben, ahova én beleviszem, Az volt a kérdés, hogy tudok-e az ő hangján szólni. Vagy ő el tudja-e azt engedni, hogy ezt az infót nem ez a kolléga, hanem egy másik találta. Viszont voltak olyan pontok, ahol megértettem, hogy miért ragaszkodik a tényekhez. Mondjuk a bolti sorozatgyilkos esetén, hiszen ott egy nagyon bravúros rendőri intuíció segítette a megoldást. Egy olyan nyomon indult el az egyik kolléga, ami nem tűnt túl biztatónak, de valamiért rákattant, követte azt és végül ez el is vezetett a megoldáshoz.
Mit gondolsz a képről, amilyennek lefestett téged?
DP: Az 50 órányi beszélgetés, az együtt gondolkodásazt eredményezte, hogy abszolút nem éreztem testen kívülinek ezt a karaktert, és én ezt teljesen a magaménak gondolom, és erre a magánéleti szálak gyökeresen rá is erősítettek.
SzJ: Egyébként ha most végigszálaznám a könyvet, hogy mi az, amit én költöttem hozzá a karakteréhez, és mi az, ami ő, akkor iszonyú kevés lenne a fikció. De néhol persze játszottam a tényekkel. Például a könyvben Tihanyban vesz egy házat, és az az elképzelése, hogy ott fog élni. Valóban van egy háza Tihanyban, és valóban vannak ilyen elképzelései, de a regény cselekménye idején még nem még nem volt meg ez a ház. Volt ebben szabadságom, de minden ilyen sztori ül. A mellékszálak közül minden olyan, amiről azt hinnéd, hogy ilyen nincs, az bizony megtörtént. Mondjuk az, amikor az egyik nyomozó elveszti a fegyverét egy buli után.
Ezt egy kicsit megfordítva én arra csodálkoztam rá, hogy milyen pontosan jelen vannak a krimi műfaji elemei a valós események és karakterek mellett. Például Barka folyton a megfelelő pillanatban toppan be a megfelelő mondattal, ahogy a klasszikus krimikben is szokott a nyomozó társa.
DP: Mi, nyomozók, a valóságban is kettesével dolgoztunk. Amíg nem voltam vezető, addig nekem is volt egy párom és éjjel-nappal együtt voltunk, mintha férj és feleség lennének. Vezetőként már nem volt nyomozótársam, de volt egy-két srác, akik többet voltak velem. Egyedül nem küldünk nyomozókat, mert azért vigyázni is kell egymásra.
SzJ: Nyilván ez dramaturgia. Péternek mondtam, hogy muszáj lesz egy embert melléd emelni. Ez is egy toposz: a nyomozónak van egy társa, akinek olyan attribútumai vannak, mint mondjuk az operettben a szubrettnek. Párban szoktak működni. Mivel erről a srácról beszélt a legtöbbet, így ő lett az, aki többet van mellette, és a többiek egy kicsit kevesebb hangsúlyt kapnak, mert krimiként ez így fog működni.
DP: Ő egyébként a valóságban is egy ilyen karakter volt.
A skandináv karcos stílus, a nyersesség meglepően jól működik a '90-es évek Magyarországára helyezve. És jól illik a karcos karakterhez is, aki valljuk be, nem egy plüssmackó
SzJ: Egy 1998-ban játszódó történetet macsósabban lehet írni, mint egy 2020-as években játszódó sztorit. Szerintem az akkori nyomozói munka azért kevésbé volt keretek közé szorítva, szabadosabb volt. Olyan dolgokra kellett reagálni, amit senki nem tapasztalt még korábban.
DP: Ráadásul a kereteket egy bizonyos idő után – aztán egészen hosszú ideig – én szabtam. És olyat szabtam, amilyen én vagyok. Én eléggé karcos és eléggé nehéz eset voltam. Meg önjáró, és ezt a kollégáimtól is elvártam. Olyan nyomozókat választottam magam mellé, akik ebbe bele tudtak simulni. Amikor eljöttem az gyilkossági csoporttól, akkor majdnem 70 százalékuk leszerelt. Ebből nagy balhé is kerekedett az eljövetelnél. Volt, aki a civil életben is mellettem maradt és azóta is együtt dolgozunk.
SzJ: Nekem baromi jó dolog volt belehelyezkedni ebbe a korba és megírni. Szerintem Charlie-tól a Hajnali szél című számot többször hallgattam meg, mint bárki ebben az országban, hogy belehelyezkedjek a hangulatba. Azzal játszunk is a könyvben, hogy esetleg Péterről szól a dal.
Van olyan ikonikus rendőrkarakter, akit vonatkoztatási alapnak tekintettél a könyvhöz? Poirot, Kojak, Columbo...
DP: Bocs, nagyképű leszek…
SzJ: …saját magához szeretne hasonlítani.
DP: Vannak persze, de nem úgy éltem a rendőr életemet, hogy hasonlítsak bárkire. Meg már öreg is vagyok már hozzá.
Poirot is a nyugdíj után kezd nyomozni.
DP: Minden részét többször láttam, imádom, mert látni akarom azt a kort.
SzJ: Akkor lehet, hogy a sorozatunk címe az lesz, hogy a Nyugdíjas Doszpot. Most elkezdjük, 2024-ben történik valami, és téged visszahívnak. Mert senki nem tudja megoldani az ügyet, és azt mondják, hogy figyelj, Péterkém, elakadtunk. Gyere be szakértőként a BRFK-ba.
DP: Jaj, de jó lenne!
SzJ: És a végén egyszer csak fölnézel, és újra nyomozol.
