Budapest, a sötét 90-es évek végén. Tombol az erőszak mindenhol. Doszpot Péter, a BRFK valaha volt legfiatalabb gyilkossági főzsaruja épp egy budai villához száguld: egy húszéves lány megölését jelentették. Az utóbbi hónapok brutális alvilági leszámolásai után egy számukra hétköznapi eset kinyomozása vár rájuk. Csakhogy a gyilkost minden erőfeszítésük ellenére sem sikerül azonosítani.
Egy évvel később egy véletlen találkozás egy tihanyi étteremben ismét lendületbe hozza az eseményeket, de eközben Budapesten már egy újfajta félelem tartja rettegésben az embereket: egy sorozatgyilkos mészárol le gyanútlan boltosokat kegyetlenül, gyakran fillérekért.
Miközben Doszpot és csapata versenyt fut az idővel, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságokat, a fiatal lány megölése sem hagyja nyugodni, ráadásul az ügyben egyre nyugtalanítóbb részletekre derül fény.
Szlavicsek Judit pattanásig feszült regénye Doszpot Péter, volt gyilkossági zsaru több mint ötvenórányi mélyinterjún rögzített visszaemlékezésein és korabeli napilapok újságcikkein alapul, a legizgalmasabb krimik eszköztárával vegyítve. A könyv ott lebeg valahol az írói képzelet és egy legendás bűnügyi korszak rögvalójának határán, de semmi kedve tartozni egyik világhoz sem.
Ez a történet ötven százalék valóság és ötven százalék fikció - de 100% Doszpot.
Szlavicsek Judit: Doszpot nyomoz
1
1996. december 2., hétfő, este fél hét, Budapest, Hegyalja út
A Ford Scorpio jobb oldala kitör, ahogy Doszpot majdnem százzal belerongyol az éles kanyarba a Zólyomi úti kereszteződésnél. Rászorít a kormányra, és finoman korrigál, aztán gondolatban hátba veregeti Barkát. Kurva nagy ötlet volt a cementeszsák a csomagtartóba, simán fogja a hátsó kerekes kocsit anélkül, hogy a cégnek egy forintjába is került volna.
Kék rendőrségi lámpájának fénye kétoldalt rákenődik a házak falára, és bár az autó mozgásából érzi, ahogy a délutáni eső percről percre ráfagy az aszfaltra, nem lassít.
Ilyenkor úgy érzi, sebezhetetlen.
És dolga van.
Az áldozatot Pásztor Ágnesnek hívják, húszéves, egy sashegyi családi házban élt a szüleivel és a nővérével, és úgy húsz perce talált rá egy idős nő, aki szintén ott lakik, de – ha jól értette a kerületi zsaru ideges szavaiból – ő nem a lány rokona.
Doszpot felhangosítja a Danubiust – épp a hírek mennek.
„Kuncze Gábor belügyminiszter szombaton hivatalába kérette a rendőrség pénteken leváltott csúcsvezetőségét. A belügyminiszter november 30-i hatállyal nyugállományba helyezte Pintér Sándor altábornagyot, Túrós András vezérőrnagyot, Bodrácska János vezérőrnagyot és Valenta László dandártábornokot.
Úgy tudjuk, hogy az Országgyűlés önkormányzati, közigazgatási, belbiztonsági és rendőrségi bizottsága a hét elején meghallgathatja Forgács László országos főkapitányjelöltet, aki a hétvégén már fel is készült a parlamenti meghallgatásra. Először a robbantásos merényleteket és a kézigránátos támadássorozatot tekintették át magas rangú rendőri és belügyi vezetőkkel, akik közölték, hogy hatékonyabbá kell tenni a rendőri munkát, javítani a bűncselekmények felderítési arányát, ezzel lehet ugyanis helyreállítani a lakosság bizalmát a rendőrségben. Másodsorban a…”
Belöki a CD-t a lejátszóba, és halkan káromkodik. A Ford szűk belső terét előbb a lassú, érzelgős felvezető futam árasztja el, aztán berobban a szöveg, Doszpot meg veri az ütemet a kormányon, és a vokállal együtt mormolja maga elé, hogy a hajnali szél háztól házig szalad, mindenkiről mindent tudni akar. (lábjegyzet: Tátrai Band: Hajnali szél.)
Faszság az egész.
Nem attól lesz meg Prisztás gyilkosa, hogy minden fejest egyszerre húznak le a vécén, és nem azért hallgat a szarrá lőtt Lakatos, Totka vagy Dóri, mert a Bodrácska rossz kapitány, hanem mert kurvára fél az összes, és van is nekik mitől. (lábjegyzet: 1996. november 1-jén egy ismeretlen tettes az óbudai Ladik utcában több lövéssel megölte az autójába épp beszálló Prisztás József milliárdos vállalkozót, majd egy kerékpáron távozott a helyszínről. November 13-án a Fiumei úti sírkert egyik épületének tetejéről négy célzott lövést adott le egy elkövető Lakatos Csaba fogathajtóra, életveszélyesen megsebesítve őt. Lakatos egyébként Prisztás lovaival versenyzett az ügetőn. 1996. november 21-én reggel saját garázsa előtt kilenc lövéssel megsebesítette Totka Pál vállalkozót, egykori birkózót, halnagykereskedőt egy ismeretlen tettes, aki a családi ház kerítésére felmászva várta áldozatát. Totka túlélte a támadást. 1996. november 29-én egy álarcos támadó rálőtt Dóri Sándor kaszinótulajdonos-vállalkozóra, majd miután nem találta el, a fegyverrel leütötte. Dórit súlyos sérülésekkel szállították kórházba.)
Eszébe jut, ahogy az utóbbi hetekben dühösen követelőzik különböző kórházi ágyak mellett állva, és újra és újra azt kérdezi: van-e ötlete, kinek a megbízásából lőttek magára, meg hogy van-e bármi információja, amin el tudnánk indulni – és
most is hallja a sok halk nemet, aztán arra gondol, ő vajon nem válaszolná-e ugyanezt szétlőtt arccal, combbal vagy gerinccel?
Nem gondolná-e, hogy „értettem a szóból”? Nem kussolna-e abban bízva, hogy így talán az élete megmaradhat, ha más talán nem is? Az az igazság, hogy szélmalomharcot vívnak, mióta Prisztást novemberben megölték, de igazából már azóta, hogy a nyáron Csaszit halálra késelték a Conti Car kávézójában. (lábjegyzet: 1996. július 30-án a Conti Car autószalon zsúfolt presszójában egy elszámolási vita közben valaki késsel halálosan megsebesítette a Csaszi becenévre hallgató Cs. József egykori bokszolót. A jelenlévők mindegyike azt állította, nem látta, ki szúrt.) Bevillan a pultoslány rettegő arca, ahogy azt mondja, épp lehajolt, és ezért nem látott semmit, hogy aztán nem sokkal később hirtelen úgy érezze, jobb lesz neki külföldön dolgozni… Doszpot lassít, és ráfordul a Meredek utcára, aztán elhallgattatja Charlie-t, és úgy dönt, inkább az új ügyre koncentrál.
Csak az utca bal oldalán van közvilágítás – a hideg neon bevilágítja a toldozott utat, Doszpot kikerül egy mélyebb kátyút, és előrehajol, hogy leolvassa a házszámokat, aztán rájön, hogy nem kell. Tőle vagy ötven méterre két járőrkocsi parkol, az egyik oldalának támaszkodva egyenruhás rendőr dohányzik: ő lehet az, aki telefonon riasztotta. A szűk utca másik oldalán, félig a járdán fehér furgon áll, úgy tűnik, a helyszínelők valami csoda folytán előbb érkeztek, mint ő.
A fiatal járőr ellöki magát a kocsi oldalától, eltapossa a csikket, és Doszpot elé megy.
– Jó estét, százados úr! – kezdi, és megköszörüli a torkát. – Jelentem, a helyszínelők már fölmentek, a bejáratot biztosítjuk, pár perccel ezelőtt megérkezett a lány apja meg az anyja, de nem engedtem őket beállni a garázsba, úgyhogy ott parkoltak le fentebb, a másik oldalon.
– Fölengedted a szülőket? – kérdezi Doszpot.
Körülnéz.
A Meredek utca 3. keskeny, hosszú telek felfelé a domboldalban. Közvetlenül az utcafronton földszintes épület áll terméskő homlokzattal, rajta két, barnára mázolt garázskapu, mellette boltíves, kisebb ajtó – félig kitárva. Doszpot odalép, és felnéz. A kisajtó mögött szűk lépcsősor visz felfelé, mindkét oldalon szabályosra nyírt, sűrű sövény. A ház jó tíz méterrel feljebb áll, furcsa, kétszintes, ötszög alakú épület, hatalmas, íves ablakokkal, az alsó szint fényárban úszik, de az emeleti ablakok mind sötétek, így a teljes felső szint beleveszik az ólomszürke égbe.
– A Sanyi kísérte fel őket, de mondtam neki, hogy csak a teraszig mehetnek, százados úr! – hadarja a férfi, és látszik az arcán, hogy hirtelen elbizonytalanodott, jól döntött-e.
– Oké – feleli Doszpot, és elindul fölfelé a lépcsőn.
Szereti ezeket az ügyeket – az igaziakat, amiket magában úgy nevez: rendes gyilkosság.
Ahol megölik X-et, a kérdés pedig csak az, hogy – a gyakran véges számú – Y közül ki tehette, na és persze, hogy be lehet-e bizonyítani. Kezét a merevre fagyott bőrkabátja zsebébe rejti, miközben lehajtott fejjel kaptat fel a házhoz, és arra gondol, tiszta felüdülés lesz ez az ügy az utóbbi hetek őrült menete után.
Pár lépcső választja el a terasztól, amikor meghallja a sírást. Többen vannak. Egy férfi mély torokhangon jajveszékel, aztán tompa puffanást hall, és egy nő felsikolt:
– Kislányom! Ne!!
Doszpot sóhajt egyet, és felkészül arra, amire annyira nehéz: találkozni a hozzátartozókkal az első sokk hatása alatt, higgadtnak és empatikusnak mutatkozni, aztán kimondani a mondatot, amelyet ilyen helyzetben mind hallani akarnak, és amit olyan nehéz kiejtenie a száján – megígérni, hogy meg fogja találni, aki a szerettükkel ezt tette, anélkül, hogy bármi garancia lenne rá, hogy meg is tudja majd tenni, amit megígér.
De most még nem kell semmit mondania. A fedett terasz közepén fiatal lány fekszik, mellette egy ötvenes, erősen kopaszodó férfi térdel fekete öltönyben, és pofozgatja. A másik oldalon egy nő guggol, és hisztérikusan rázza a lány vállát, burgundi vörösre festett kontya meglazult, és lecsúszott egész a füléig. Mikor melléjük lép, felnéznek rá, és egy pillanatra mintha meglepődnének.
– Elájult – motyogja a nő. – Segítsenek!
Doszpot észreveszi a járőrt, aki a bejárati ajtó előtt áll, és egyértelmű, hogy nem tudja eldönteni, mit kéne tennie. Int neki, hogy maradjon, és odalép a földön fekvő lányhoz, de az már magához tért. Falfehér. Épp megpróbál felülni. Összeakad a tekintetük. Kerek arc, seszínű haj, tömött frufruja túllóg a szemöldökén, és függönyként takarja el a homlokát. Nem sír, a fejét fogja, és inkább meglepettnek tűnik, mint akinek fogalma sincs, mi történt, és hogy került ide. Legördül egy vércsepp a bal halántékán, és vékony csíkot húz az arcára. Az anyja zsebkendőt rángat ki a szövetszoknyája zsebéből, és letörli.
– Jelentem, a holttest a konyhában van, százados úr! – vágja magát vigyázzba a járőr, akit az utcán álló társa az előbb Sanyinak nevezett.
A vörös kontyos nő a szájához kapja a kezét, és felsikolt, Doszpot meg ránéz a rendőrre, és legszívesebben megfojtaná.
– Hogy lehet ilyen érzéketlen?!
Idős, ősz hajú nő irhakabátban, Doszpot csak most veszi észre, amikor a nő ellép a fal mellől, és a terasz világításának terébe ér. A hangja keményen csattan – és tökéletesen igaza van.
– Doszpot Péter vagyok, a BRFK Életvédelmi Alosztály vezetője, mi folytatjuk a nyomozást. Ön pedig?
– Argyelán Magda vagyok, a házvezetőnő – feleli. – Tizennyolc éve élek itt a családdal. És egészen megdöbbentő, hogy maguk mennyire…
– Értem! – vág közbe Doszpot, és még a kezét is felemeli, hogy elejét vegye a nő szóáradatának. – És részvétem önöknek! Ahogy lehet, keresünk egy helyet, ahová bejöhetnek, de addig, kérem, maradjanak kinn. Tudom, hogy hideg van, de ez nagyon fontos, remélem, megértik.
Aztán sóhajt egyet, és mielőtt belép a házba, még kimondja, amit kell:
– Nagyon sajnálom, ami történt. És ígérem, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk, aki ezt a szörnyűséget tette.
Sanyinak, a járőrnek igaza volt, a holttest valóban a konyhában van.
Pásztor Ágnes a nehéz tölgy étkezőasztal mögött, a sarokban ül, úgy, ahogy lecsúszott, miután lövés érte a homlokán.
Kezeit az ölében pihenteti, a feje előrebillen – mintha meglepetten szemlélné az ellőtt mutatóujját a bal kézfején, amellyel minden valószínűség szerint a lövést próbálta ösztönösen kivédeni, és ami szemmel láthatóan nem sikerült neki.
Az életes helyszínelőbizottság vezetője épp feljegyez valamit egy fekete műbőr mappára tett papírra, füle mögött egy szál Sopianae pihen, készen arra, hogy amint az első nagy rohammal végez, húzhasson ki rágyújtani – hiába, na, a láncdohányos élete egy ilyen szakmában különösen nehéz. Hátranéz, és elhúzza a száját.
– Be ne merj lépni! Maradj ott, ahol vagy!
– Nyilván, nyugi. Na, mondjad.
– Egy lövés a homlokon, kimeneti seb nincs, a golyó nyilvánvalóan a koponyaűrben maradt. Kis kaliber, nem mernék tippelni, majd a fegyverszakértő megmondja a boncolás után. Két szék felborult, talán a lány lökte fel őket, ahogy hátrált, amikor rájött, hogy meg akarják ölni. És van valami érdekes.
– Na.
– Egy zúzódás a halántékán – fegyvercső nyoma, mintha a lövés előtt egyszer már odaszorították volna a fejéhez a fegyvert, de aztán nem lőttek, csak később, a homloka közepébe.
– Mert?
– Mert nem tudom – feleli a férfi, és végigsimít a cigarettán, aztán sóhajt egyet. – Mondd meg te!
– Játszottak? – kérdezi Doszpot. – Mint az orosz rulett? És az első lövésnél még nem volt töltény a csőben? Mi van, ha véletlen baleset volt az egész, aztán az, aki meghúzta a ravaszt, rádöbbent, mit csinált, és elmenekült?
– Akár lehet ez is – feleli. – A doki azt mondja, az önkezűség kizárt – szerinte esélytelen, hogy ilyen szögben saját kézből tartva le tudta volna adni a lövést, de a fegyverszakértő majd rámondja az áment, ha így van.
Doszpot bólint, és kicsit alaposabban szemügyre veszi a lányt, már amennyit a konyhaajtóból lát belőle. Hosszú, szőke haj, valószerűtlenül vékony test, mint egy finom porcelánbaba, akit felkapott és a sarokba hajított egy óriás, mikor elunta, hogy játszadozzon vele.
– A lány modell volt, szerepelt a legtöbb nagy divatszalon bemutatóin, benne volt abban a szűk körben, akiket állandóan foglalkoztattak.
Doszpot meg sem fordul, felismeri Barka hangját a háta mögött. A férfi az egyik nyomozócsoportjának vezetője az öt közül, és egyike azon keveseknek, akiket már ő vett fel, miután fél évvel ezelőtt kinevezték az Életvédelmi Alosztály vezetőjének. A többiek…
Barka most odalép a főnöke mellé az ajtónyílásba, és ő is beles a konyhába. Kicsit fújtat, és friss aftershave-illata van.
– Te honnan? – kérdezi Doszpot, az pedig megrándítja a vállát, és aztán feleli:
– Tudod, hogy van ez, főnök… – Doszpot meg bólint, hogy pontosan tudja. A férfi néhány hónapja költözött el a feleségétől, és minden bizonnyal voltak tervei a mai estére. – Aszittem, ma már nem melózunk.
– Mondjuk, én is – feleli Doszpot, de nem teszi hozzá, hogy őt viszont az irodában érte a hívás, és egy ideig még nem tervezett hazamenni, igaz, annyira nem is lenne miért.
