Ha nincsen más, legalább ott a könyvtár. A francia ábécé huszonhat betűből áll, és – anélkül, hogy belemennénk az ismétlés nélküli permutáció rejtelmeibe – számtalan sorrendben újraolvasható a városi könyvgyűjtemény. Meg aztán olvasni is annyiféleképp lehet: kiolvasni, beleolvasni, leolvasni, felolvasni, megolvasni, szorosan olvasni, elölről hátra, hátulról előre, bele-belekapva, unásig, amíg az írott szó puszta látványától öklendezni kezd az ember. De ebben az esetben sem szabad kétségbe esni, mert még mindig lehet sétálgatni a városban és a környéken, például fel-alá, a főtéren, a főutcán, a mezőn, az erdőben, és lehet ücsörögni a fűben, a földön, a kút káváján, otthon a konyhában, a pottyantós magányában, vagy a kamrában, és meghúzni olykor-olykor a liszteszsák mögé rejtett demizsont. Mert asszonynak nincs keresnivalója a kocsmában – hacsak nem kocsmárosné –,
nem szívesen látott vendég a férfiak birodalmában.
De sebaj, máshol is lehet ám jelentőségteljes dolgokról társalogni, mondjuk, a piactéren a friss petrezselyem fölött megvitatni, hogy mi fő majd vasárnapra a kondérban, vagy a kútnál tanácsot kérni, hogy mi szedi ki a raguszaftot a damasztabroszból, és a szatócsnál elújságolni, hogy a gyerek végre darabosat székel, ahogy azt a szomszédasszony teszi immár harmadik hete. És senki sem mondhatja, hogy itt nem lehet szórakozni, mert van búcsú, évente egyszer, és tartanak tejfakasztót is, bár ott sem szívesen látott a fajtánk, de legalább esküvőből meg halotti torból akad jócskán. Mert minálunk kétféleképp lehet megmenekülni az unalom elől, vagy megházasodik, vagy meghal az ember, és ha az utóbbit egyelőre nem is forszíroznám, az előbbit sajnos nem sokáig tudom halogatni. Eladósorba kerültem, mondják, amitől úgy érzem magam, mint egy piaci standra górt bádogvödör vagy egy zsák krumpli, a homlokomon egy nagy árfelirattal, és
igazából választanom sem kell, megteszik helyettem az unalmukban kerítőnőt játszó öregasszonyok.
Csakhogy itt minden férfi sült hús- és sörszagot áraszt, és mind okosabbnak képzeli magát a másiknál, pedig ha léket vágnék a koponyájukon, fűrészpor hullana ki a lukon. Beszélgetni nem lenne miről, őket nem érdeklik a mókusnyi nőagyamban kavargó érzések és gondolatok, ellenben én idővel mindent elsajátítanék a vadászzsargontól az alsóerjesztésű sörök fajtáin át a bicska használati lehetőségeinek végtelen tárházáig. És aztán szülnék egy gyereket, hogy legyen, aki szeret, és akit szerethetek, és ha tovább fojtogatna a magány, addig szülnék, amíg a pincétől a padlásig gyerekek lógnának a gerendákon is. És sült húst készítenék az uramnak – hogy véletlenül se veszítsen az őt körüllengő bukéból –, és egyik kezemben fakanállal, másik kezemben könyvvel gubbasztanék a konyhai félhomályban, és kezdetben a Rómeó és Júliát olvasnám rongyosra, hogy azzal nyugtassam magam, másnak kijut a sírig tartó szerelemből, aztán lassan átlapoznék a Shakespeare-összesben a Macbethhez, és különösen Lady Macbeth gyilkosságra buzdító sorait bújnám bűnös élvezettel, és évek hosszú és hathatós önáltatásával elfogadnám, hogy
márpedig nincsen a megkövesedettséggel semmi baj.
Pedig férjhez kell menni, nincs mese, mert a papa egyre jobban esik le a lábáról, nem bírja a lovaglást, a piacolást úgy, mint régen, és a találmányokkal is egyre több a gebasz. Persze ő sohasem mondaná ki, hogy elfáradt, hogy nem bírja már tovább, mert menni kell, csinálni kell kettőnkért. És tudom, hogy bármennyire is szeret, néha azért megfordul a fejében, hogy mennyivel könnyebb dolga volna, ha fia születik. És hiába szajkózom, hogy majd én átveszem az üzletet, mert ellestem a szakma csínját-bínját, és nem az számít, mi van a lábam között, hanem az, hogy mi van a fejemben, és erősködöm, hogy ketten mindent megoldunk, ahogy eddig is, ő csak sóhajt, elmosolyodik, vállat von. Mert tudja, amit én még nem akartam elfogadni, hogy engem nem vennének komolyan. Mert én csak karikagyűrűvel az ujjamon leszek komolyan vehető. Úgyhogy férjhez kell menni, nincs mese: kettőnkért. Már az se érdekel, ha a jövendőbelim egy csúf szörnyeteg lesz, csak legyen szemtelenül gazdag, és vigyen messzire innen, ahol a magamfajta álmodozókat nem nézik ilyen ferde szemmel. Mondjuk, Veronába. Júlia erkélyéről talán más színben látnám a világot.
