A képekre a festő családja és a kötet szerzői bukkantak rá. A festményeket vastag porréteg fedte, de
kiderült, hogy az életmű krémje lapul a Czene család padlásán.
Negyven évig porosodtak az életmű legszebb darabjai
A kötet szerzője Molnos Péter, aki korábban már feldolgozta Csontváry Kosztka Tivadar, Derkovits Gyula, Aba-Novák Vilmos és Batthyány Gyula monográfiáját is. A Czene Béláról készült album viszont azért is különleges, mert írás közben újabb, eddig ismeretlen vagy elveszettnek hitt festményekre bukkantak, ami egészen új megvilágításba helyezte a festő életművét. Az album a Móra igazgatója, Janikovszky János kezdeményezésére jött létre, aki hatalmas Czene-rajongó, és lelkes gyűjtője a festő alkotásainak. Nyár elején a Kieselbach Galéria és Aukciósházban rendhagyó kiállítást rendeztek Czene képeiből, ahol a frissen megtalált festményeket is kiállították. Molnos Péter és Janikovszky János is jelen volt a képek megtalálásakor. A nyár elején tartott könyvbemutatón és kiállításon arra is fény derült, hogy mielőtt a képek a padlásra kerültek, Czene a kerti fészerben tárolta őket, ami azonban beázott, ezért a festményeket felvitte a padlásra. Czene Gábor,
a festő fia viszont úgy emlékezett, hogy a képeket apja azért vitte a padlásra, mert nem volt velük megelégedve.
Most viszont kiderült, hogy az elfeledett képek az életmű legértékesebb darabjai.
Ő volt az egyik legjobban kereső művész, a kritikusok mégsem szerették
A festő ugyan jól kereső művésznek számított, de a kritikusok tetszését sosem nyerte el. Czene szenvedélyesen imádott festeni, amire abból is következtethetünk, hogy évente nagyjából harminc-ötven képet festett, ami kivételesen soknak számít. Az ötvenes években a festők évente mindössze egyszer rendezhettek kiállítást Budapesten, vidéken azonban semmilyen korlátozás nem volt, így Czene egy-egy kiállítás alkalmával annyit keresett a műveiből, aminek köszönhetően a hetvenes-nyolcvanas években feltehetően ő volt az egyik legjobban kereső festő a magyar képzőművészek között.
Czene élete nagy részében olyan témákat festett, amikhez kedve volt, a kritikusok talán éppen ezért nem becsülték a festőt, a közönség viszont annál inkább.
Czene nem volt hajlandó megalkudni, sőt képein keresztül üzent az őt bírálóknak. Az Eszpresszóban című képe az életmű egyik különleges darabja, mivel a pesti presszó jellegzetes berendezése, és a hölgyek ruhái itt kevésbé jelentőségteljesek, noha ezek voltak a kedvenc témái. A bal sarokban kávézó három férfi Miklós Pál művészettörténész, Rózsa Gyula műkritikus és Tamás Ervin festő, ugyan meghatározó alakjai a képnek, de van aki ennél is fontosabb. A festmény jobb oldalán, a zöld nyakkendős férfi vonásaiban Németh Lajos, a legbefolyásosabb magyar művészettörténész könnyen önmagára ismerhetett. Czene zavart tekintettel ábrázolja a férfit, amint Herbert Read Modern Painting (teljes címen: A Concise History of Modern Painting) című kötetét szorongatja a kezében. Aki kicsit is jártas volt a művészetben, felismerhette a kötetet, amelyben Herbert Read éppen az ellenkezőjét állítja, mint Németh Lajos, vagyis a realista festőket nem tekinti valódi művészeknek. Czene önmagát egyébként szintén a realisták közé sorolta, és egész életében nehezményezte, hogy Németh Lajos őt nem tartotta számon a neves realisták között. Éppen ezért ironikus, fanyar humorú a festmény, ahogy a műkritikus éppen ezt a kötetet tartja a kezében.
Czene Béla: Felszabadulás tér
„A festés családi betegség”
Czene így válaszolt egyszer arra a kérdésre, hogy miért lett festő. Édesapja szintén festészetből tartotta el a családot, nála azonban a hangsúly nem az önkifejezésen, sokkal inkább a megélhetés biztosításán volt. Idősebb Czene Béla tehetséges és jól képzett művész volt, de sosem tudott igazán kibontakozni, ezért önálló stílusa sem alakult ki. Kénytelen volt beállni a korabeli pesti giccsiparba, ami azt jelentette, hogy a vidéket járó képügynökök megrendelésére festett, szinte már-már rutinszerűen. Czene gyerekkorától látta, hogyan kell vásznat alapozni, hogyan törik a festéket, szinte már művész volt, mire a főiskolára került. Egész élete a művészetről szólt, mivel bátyja, Czene János, és felesége, Hikádi Erzsébet szintén festőművészek voltak.
Sokáig Czene minden női alakjáról felesége portréja nézett vissza, a férfiak pedig rendszerint az ő önarcképét tükrözték.
Minden út Rómába vezet
A Bethlen-kormány tudatos külpolitikája révén több európai fővárosba utazhattak fiatal állami ösztöndíjas művészek, ezzel az állam a Trianon utáni elszigeteltséget próbálta enyhíteni. Az ösztöndíjasokat Gerevich Tibor művelődéspolitikus választotta ki, így került Rómába Czene és felesége is, akik egészen biztosan jártak Firenzében, Amalfiban és Perugiában, az utazások során pedig megszületett Czene két, sajnos a mai napig lappangó, monumentális műve. A festőre nagy hatással voltak a reneszánsz művészek, Hunor és Magor című festményén felismerhető Botticelli hatása. Czene egy későbbi interjúban elmesélte, hogy a képet Rómában festette, ahol összebarátkozott az asztalossal, aki azt a fatáblát készítette, amelyre a monumentális kép készült; innen ered a kép olaszos hangulata. A művészházaspár két évet töltött Rómában, hazatérve pedig Czenét a népi minták, valamit a Magyarországon is egyre nagyobb teret nyerő nacionalizmus hatására az eredetmítosz vonzotta, így a képeinek nagyrészt ez lett a témája. A pár többször is elutazott a Hortobágyra, hogy autentikus közegben figyeljék meg a vidéki életet, és mivel Czene rajongott a kalotaszegi népviseletért, 1942-ben a Magyarországhoz visszacsatolt területre is ellátogatott, ami a Kalotaszegi Madonna című képét inspirálta. Noha a kritikusok nem igazán ismerték el, mégis elnyerte a Balló-díjat, ami rangos kitüntetésnek számított, és az sem utolsó, hogy a díj mellé 2000 pengő járt, amiből műtermet épített.
Czene már azelőtt - valószínűleg nem szándékosan - szocialista képeket festett, hogy divatba jött volna a munkás nép ábrázolása. A második világháború után bezárták a nagybányai művésztelepet, ahol éveken keresztül több festő generáció alkotott, és ami a magyar modern festészet bölcsőjének számított. Egy alkotóközpontra a háború után is nagy igény volt, így a festők az új, balatoni művésztelepre jártak alkotni. Czene és felesége is ellátogattak ide, de a festőt nem igazán a táj, vagy a tó melletti csendélet érdekelte, sokkal inkább lekötötték az akkor épp Badacsony közelében folyó útépítési munkálatok, így ezeket örökítette meg. Ezzel mondhatni megelőzte a korát, és „feltalálta” a szocreál stílust, vagyis azt, amikor a képeken a munka motívuma jelenik meg.
Czene Béla: Munkások
A szobák falán a dolgozó népet ábrázoló képek függenek
Szálasi Ferenc hatalomátvétele után Czene is kénytelen volt katonai szolgálatot teljesíteni, így 1945-ben a Vörös Hadsereg gyűjtőtáborába szállították. A festőnek mindvégig kivételes helyzete volt, mert a tábort vezető szovjet tisztek portrékat, propaganda feliratokat, és Sztálin-arcképeket rendeltek tőle. Czenét ezek a megrendelések mentették meg attól, hogy Szibériába deportálják a tábor többi tagjával együtt, mert a jó kapcsolatainak köszönhetően sikerült hazaszöknie. Czene alapvetően jobboldali gondolkodású volt, de a háború és rövid katonasága alatt megváltoztak a nézetei. Egy évtizedre belépett a kommunista pártba, és a 4-es körzet kultúravezetője lett. Az országba bekúszó szocialista ideológia Czene képeit is a korszakhoz alakította. A Rákosi Mátyás portréja, vagy egy pályázatra beküldött Belépés a termelőszövetkezetbe című képei bizonyítják, hogy művészete keretek közé szorult, és
ahogy apja, úgy Czene életében is volt egy szakasz, amikor a tömeg ízlését kellett kiszolgálnia.
A képeknek határtalan optimizmust kellett sugározniuk, mert a szocializmus megkövetelte a témát és a stílust. A 1956-os forradalom utáni művészetet így jellemezte egy muzeológus: „1960-ban nem a szocreál országa jött el - mint véltük -, hanem az unalomé. Megszületett egy félmodern, álmodern lombikbébi, nagyszámú bába segítségével. (...) Viszonylag enyhébb lett a szigor, újabb izmusok kereteibe foglalta a festő, szobrász elsősorban a városi, falusi munkaábrázolást, a hősi pózok megörökítése viszont ritkult”. Szerencsére ahogy a politikai viszonyok változtak és oldódott a helyzet, Czene is új témákat és stílust talált magának.
Legszívesebben meztelen nőket festett
Czene mindig rajongott az akt műfajáért, de sokáig elképzelhetetlen volt, hogy ilyen képekkel rukkoljon elő. Pár év múlva azonban ezen a téren is lazult a helyzet.
A női emancipációval párhuzamosan a szexualitás is lassacskán elkezdett begyűrűzni a képzőművészetbe. A meztelen női test ábrázolása Czene védjegyévé vált.
Nagy odafigyeléssel választotta ki a modelleket, akik a reneszánsz szépségideált testesítették meg. Nagy hangsúlyt fektetett a beállításra, a festményeken egytől-egyig megfigyelhető, ahogy a modellek kihívó pillantással tekintenek ki a festményből egyenesen a nézőre. Czene képeiből süt az erotika, ami a hatvanas- hetvenes években már Magyarországon is hétköznapivá vált, ellenben a szocializmus aszexualitásával. A szexuális forradalomnak köszönhetően nem volt tabu nyilvánosan csókolózni a buszon, a tévében a fehérnemű reklámok mellett már a filmekben is megjelentek a fedetlen női mellek.
Czene családja szerencsére sok modell nevét és történetét megőrizte, így derült fény arra, hogy a festőnek modellt álló hölgyek általában mintegy mellékfoglalkozásként vállalták a modellkedést. A harmincas évek elején festett portrékon, aktokon, vagy modell kompozíciókon ábrázolt női arcokon mind a festő feleségének hasonmását vehetjük észre, de az ötvenes évek végétől Czene a modelleket teljes realitásukban ábrázolta.
A festő gondosan összeválogatott modell csapatába széles társadalmi rétegből érkeztek a hölgyek.
Az egyik legemblematikusabb, és sok képről visszatekintő fekete hajú hölgy például légiutaskísérő volt, aki máig ismeretlen körülmények között hirtelen meghalt. A fiatal stewardess a Malév 240-es járatán a személyzet további tíz tagjával együtt, és ötven utassal a fedélzeten 1975. szeptember 30-án a Földközi-tengerbe zuhant. A katasztrófa egyébként a mai napig tisztázatlan, de vannak olyan feltételezések, miszerint a palesztin utasokat szállító gépet az izraeli vagy szír hadsereg lőtte le. A festő unokája, Czene Márta fotográfus is sokat mesélt a kötet szerzőjének a modellekről, így kiderült, hogy volt, aki az Újpesti Cérnagyárban dolgozott, később pedig a Maxim Varieté táncosai közül kerültek ki a modellek. Az is előfordult, hogy nem a festő választotta ki a modellt, hanem a hölgyek önként jelentkeztek nála. Czene Márta elmesélte, hogy nagyapja egyetlen hölgyet sem utasított vissza, mindenkiről készített néhány vázlatot, aki pedig tetszett neki, azt visszahívta.
Czene Béla: Önarckép akttal
Czene felesége feltehetően nem volt féltékeny, az is előfordult, hogy a festő és a felesége leszólítottak egy szép lányt a buszon, így lett a modellek között kalauz, pincér, sőt,
prostituáltak is gyakran vállalták a modellkedést, mivel ez biztonságosabb megélhetést biztosított számukra.
Czene kedvenc modellje Háfra Mari, a hetvenes évek egyik ünnepelt táncosa, sztármanökenje és fotómodellje volt. A lány a Maxim Varietében és a Batthyány téren álló Casanova Bárban is fellépett, illetve az Ez a Divat és a magyar Playboy címlapján is szerepelt. Czene a hölgyek mellett a környezetre is nagy hangsúlyt fektetett. A képeken ma már retrónak számító ikonikus védjegyek, vagyis a kor tipikus hajviseletei, ruhái, bútordarabjai és az Autopress kávéfőző rendszeresn megjelentek, ami a Kádár-korszakban egyre több háztartásban előfordult és a konszolidáció védjegyévé vált. A kávézás egyre népszerűbb lett, miközben a kávéházi kultúra ezáltal beköltözött az otthonokba és a munkahelyekre, a „robbanós” kávéfőző pedig örökre belevéste magát egy generáció emlékezetébe.
Presszók világa
A kocsmák és presszók szinte mágnesként vonzották a vendégeket, akik munka után szívesen betértek egy-egy italra a budapesti vendéglátóhelyekre. Czenét a női alakok ábrázolása vonzotta, a nők pedig inkább a kávézókat választották egy-egy találka helyszínéül. A Kádár-korszakban majdnem négyszáz presszó működött Budapesten, Czene pedig nagy örömmel örökítette meg a divatos ruhákban kávézó hölgyeket.
Czene a kortársait, az éppen akkori jelent akarta a képein visszatükrözni.
A festő egész életművére jellemző ez a mindennapiság, a fogyasztói kultúra bemutatása, az aktuális divat, a jellegzetes frizurák és a női ideál, amihez a közönség éppen a hétköznapisága miatt tudott kapcsolódni.
Tiltott nyugati utazás
Czene másik kedvenc témája az utazás, így az életmű meghatározó darabjai közül számos képet ez ihletett. Amíg a nyugati utak még tiltott gyümölcsnek számítottak, Czene járt Moszkvában, ahonnan telerajzolt vázlatfüzetekkel tért haza. Az orosz ikonfestészet annyira megihlette, hogy itthon később kidolgozta az orosz utazás alkalmával felskiccelt képeket. A festő, a felesége, és fiuk, Gábor 1964-ben Olaszországba utaztak, elsősorban élmény- és inspirációgyűjtés céljából. Czene vázlatfüzettel járta az olasz városokat, hazatérve pedig kész kompozíciókat festett. A hatvanas évektől a nők és a presszók mellett az olasz utcák forgata, és a dalmát tengerparton heverésző hölgyek is központi témái lettek; eza festő képeivel igazi afrodiziákumot mutatott az itthoni közönségnek, akik így képeiből megismerhették az olasz hangulatot.
Czene Béla: Spanyol lépcső
El nem ismert művész
A művészről 1967-ben megjelent egy cikk a Népszabadságban, amit Czene nem tudott elfogadni. A cikk arra hívta fel a figyelmet, hogy a festő szinte rutinból festi a műveit, vagyis az alkotásai felszínesek. A cikk írója azt is megfogalmazta, hogy Czene akkor fejlődhetne igazán, ha túllépne az egyszerű hétköznapok ábrázolásán. Czene többször is megfogalmazta, hogy festőként azzal a szándékkal készíti műveit, hogy a néző képes legyen rezonálni a képeire. Így fogalmazott: „Prédikálni csak úgy érdemes (és melyik művész nem akar prédikálni?), ha a tömeg érdeklődését a prédikáció felkelti és így eljuthat a megértésig is”.
Czene nyíltan vállalta, hogy olyat festeni, amivel újat mondhat, már nem lehet,
sőt azt is hangsúlyozta, hogy nemcsak a mondanivaló szintjén, de a minőséget illetően sem lehet már többet, jobbat adni a nézőknek. A festő azt a célt tűzte maga elé, hogy az akkori emberről és az akkori valóságról adjon hiteles korrajzot. Czene gondolkodásmódját a kritikusok nem értették, a közönség viszont annál is inkább. A festő fantasztikusan ragadta meg a valóságot, miközben olyan miliőt teremtett, amihez nemcsak akkor, de ma is könnyen lehet kapcsolódni, mert képein a hétköznapok egyszerűsége, és az ember áll a középpontban.
