Közel kerülhetnek-e még valaha egymáshoz egy család tagjai, ha a szakadék közöttük egyre csak mélyül? Czakó Zsófia új regénye, a Távoli rokonok többek között ezt a kérdést teszi fel. A kötetben (ami az év könyvei listánkra is felkerült) megismerjük Margitot, az Alzheimer-beteg, takarításmániás nagymamát, a lányát, Jankát, aki vásárlással kompenzál, és az önbizalomhiányos unokát, Zsuzsikát, aki evészavarral küzd. Miért pont ezek a nőtípusok? Hol vannak a férfiak? Miért nehéz a szendvicsgenerációnak? És mit tudnak a rövid, de sűrű regények? Czakó Zsófiát kérdeztük.
Korábban úgy fogalmaztál, hogy a Távoli rokonok mindhárom női szereplőjében benne vagy, de azért mégsem annyira személyes kötetről van szó, mint amilyen a Szívhang volt. Honnan indult ez a történet, mi adta a kiindulópontot?
A kiindulópont az Alzheimer volt, mert a nagymamám is ebben a betegségben szenvedett. Sokan dolgozzák fel ezt a témát, és dühített, hogy például a filmekben ezt mennyire romantikusan mutatják be: sok szeretettel, türelemmel, a betegek szépen ki vannak sminkelve, néha sírnak ugyan, de azt is olyan elegánsan. Miközben én tiniként nem ezt láttam a mamán, és felnőttként sem ezt látom a környezetemben élő demens embereken. Egy ponton rájössz arra, hogy nagyon sok minden pénz kérdése, nem mindenki fekszik olyan magánrendelőben, mint ezekben a filmekben.
Elkezdett érdekelni a szendvicsgeneráció helyzete, főleg azután, hogy megszületett a gyerekem. Hogy milyen az, amikor a gyerekednek még szüksége van rád, de már a szülőd is igényli a segítséged. A korosztályomban egyre több ember tapasztalja ezt. Így lett meg Jankának az alakja, aki két irányba próbál mozogni: az Alzheimerrel küzdő anyjának, Margitnak, és a lányának, Zsuzsikának is szüksége van rá.
És hogy lett ebből háromgenerációs családregény? Nem volt Margitban annyi, hogy kitegyen egy könyvet, vagy inkább az érdekelt, hogy az alatta lévő generációk mit visznek tovább az ő élettörténetéből?
Mindkettő igaz. Nem tudtam már annyit adni Margitból, kellett hozzá a viszonyulási pont. Egy gyereknek nagyon nehéz, ha a szülője demens vagy alzheimeres lesz, az unokát pedig egyes családokban megpróbálják bevonni, de van, ahol teljesen levédik ettől. Szerintem a többi karakter mind Margitot építi. Margitnak rengeteg komplexusa van, ezért úgy döntöttem, hogy mindegyik szereplőnek adok valami problémát – legyen az a szex-szel, az evéssel vagy a teljesítménnyel kapcsolatos.
Fotók: Valuska Gábor
Fontos szempont, hogy ezek a nők egy kicsit mindig az adott rendszernek a haszonélvezői. Margit élvezi, hogy a nő szerepe akkoriban annyiból állhatott, hogy felvesz egy szép ruhát a május elsejei felvonuláson, de nem vesz részt a férfiak eszmefuttatásaiban. A lánya, Janka a kilencvenes évek árufelhalmozódását és vásárlási mániáját élvezi, az unoka, Zsuzsika pedig a köztévés népdaléneklő mintapéldánya.
Mindig elképedve nézem a Csináljuk a fesztivált! és A Dal című műsorokat.
Nagyon fáj, hogy erre mennyi pénzt költenek, és elképesztő, amit a zsűri és a műsorvezetők eljátszanak, ahogy ötpercenként minden szereplőnek elmondják, hogy „zseniális volt” és „annyira csodálatos vagy”. Ennek lesz a haszonélvezője Zsuzsika: érzékeli, hogy csak közepesen tehetséges, de élvezi a dicséreteket.
Vegyük sorba ezt a három női szereplőt. Ahogy említetted, az alzheimeres Margit a történet kiindulópontja. Vele kezdődik a regény, úgy érzi, hogy elönti a Duna a szobáját. Megtudjuk róla, hogy terhelt gyerekkora volt, és állandóan takarít. Mit jelent neked Margit?
Jelenti a vidéki szomszédomat, aki demens volt, a nagymamámat, de megtalálhatóak benne az én komplexusaim is. A szomszédom felidézte bennem a mamát. Ekkor még vidéken laktunk, Tardon, és emlékszem, hogy szegénykém mindig kijött a kertbe, amikor a veteményest csináltam, és azt hitte, hogy én vagyok Piros, a szomszédja, aki 12 éve meghalt. Büdöskemagot kért tőlem, ott állt fölöttem, miközben kapáltam. Jóban lettem az unokájával, aki naponta járt hozzá – nagyon komoly munkát végzett.
Előbb tudtam, hogy az Alzheimert akarom megírni, de azt is rögtön tudtam, hogy a gyerekkorát is érintenem kell, hogy legyen mibe visszatérni.
Úgyhogy elkészült az első fejezet, megvolt az említett látomása, és utána vissza kellett csöppenni a gyerekkorába. Ez nagyon sok olvasást igényelt. Mindig a férjem, Gerlóczy Márton az előszerkesztőm, és ő jó sokat húzott is szövegből, mert szerinte érződött rajta, hogy mindenfélét összeolvastam a húszas évekről.
Közben annyira belemélyültem Margit gyerek- és fiatalkorába, hogy nehéz volt visszatérni; elfelejtettem, hogy én ezt azért írtam meg, hogy ő rémképeket láthasson. Az én nagymamám is három hónapos magzat volt, amikor meghalt az apukája, de azt hozzá kellett képzelnem, hogy ez a gyerekkor ennyire brutális volt. A takarításmániája pedig két okból van. Az egyiket Milanovich Domi fejtette meg, aki úgy fogalmazott, hogy Margit csak akkor teszi átláthatóvá a körülötte lévő káoszt, ha legalább a fizikai környezetében rendet tesz.
A másik ok meg belőlem, az OCD-kényszereimből jön, amelyek főleg a gyerekem születése után erősödtek. Tegnap is észrevettem magamon, hogy hárman ülünk a nappaliban, és ahelyett, hogy nyugodtan kártyáznánk, engem apróságok zavarnak, így felállok és valamit elrendezek. Ezt karikíroztam ki Margitnál: nem tud leülni, mert így legalább a munkában van valami sorsközössége az anyjával. Ez annyira a sajátjává válik, hogy egy kiszolgáló személyzet lesz.
Örülök, hogy Jankánál a szendvicsgenerációt említetted, mert én is ezzel a szóval készültem rá vonatkozóan. Egyszerre gondoskodik a gyerekéről és az anyjáról, valamint nála szerintem az is fontos, hogy a lányán keresztül próbálja megvalósítani a saját álmait. Az ő karaktere hogyan állt össze benned?
Nemrég azon nevettem, hogy míg tíz évvel ezelőtt a barátaim minden hétvégén esküvőkre mentek, most már 40-es születésnapokra járnak. Sajnos ezzel együtt jár az is, hogy egy-egy barátom szülője már egészségügyi problémával küzd, és az Alzheimer is köztük van.
Nagyon nehéz ezt így kimondani, de amikor a mama meghalt, akkor tulajdonképpen mindenki felsóhajtott, megkönnyebbült.
Ez már húsz éve történt, de ez a téma mintha azóta sem engedett volna. Most is azt látom, hogy senki nem mondja ki, hogy egy idő után borzasztó nagy teher gondoskodni egy alzheimeres betegről. Utólag mindenkiben csak a hiány marad.
Janka a kilencvenes évek fiatalasszonyának a prototípusa. Elképzeltem az anyukám generációját, a barátnőit, és megelevenedett előttem a karakter. Akkoriban hirtelen tele lettek a butikok színes ruhákkal, megjelent Pataki Ági híres, Váci 10 nevű boltja; ez a változás a divatban szerintem nagyon szépen megmutatkozott. Jankát valahogy ebbe a világba próbáltam beilleszteni: a Váci utcában körözget, mindent megvásárol, mert a hatvanas években azt tanulta meg, hogy nem elérhető minden, ezért mindent be kell gyűjtenie.
Számomra a gyerekszoba-kultusz is nagyon izgalmas; Margitéknál a harmincas években még nincs gyerekszoba, ezzel szemben Janka már mindent meg tud venni a lányának, ő ebben éli ki a szeretetét. Ő is küzd azokkal a komplexusokkal, mint az anyja, de ő nem a takarításban éli ki magát, ő a fogyasztói társadalom nője. Minden anya felismeri magát benne, aki tett már például megjegyzést a lánya testsúlyára. Rengeteg olvasó elküldte nekem aláhúzva ezeket a részeket, hogy ez náluk pont ugyanígy volt. Ez nagyon aktuális ma is, ezért döntöttem úgy, hogy mindhárom nőnek ennyire fontosak lesznek a külsőségek.
Ezzel elérkeztünk Zsuzsikához, a legfiatalabb szereplőhöz, aki látta a káros mintákat, és elkezdi meghúzni a határait, ezért mindenféle önsegítő foglalkozásokra jár. De azt érzem, hogy eléggé elnagyolt ez az ábrázolásmód, és van abban cinizmus, ahogyan a mindfulness-életmódról írsz.
Annyira köszönöm, hogy ezt így látod, mert abszolút volt ilyen motivációm. Nagyon érdekes, hogy Zsuzsikának ezt a pszichologizálását ki hogyan értelmezi, mert többen is írták, hogy mennyire szép, hogy ő már segít magán a család többi női generációjához képest. És egy kicsit kétségbe is kezdtem esni, mert nem ez volt a szándékom, de hagynom kell, hogy a mű önálló életet éljen, és tök jó, hogy mindenkinek más értelmezése van. Mindenesetre én nem úgy értettem, hogy neki jó lenne ez, hanem úgy, hogy ez egy menekülés. Ekkora szintű távolság, ekkora falhúzás azért neki sem lehet jó érzés.
Sokkal kellemesebb közelséget érezni a családtagjaiddal, mint az, hogy folyamatosan kontakt táncra és pszichodrámára jársz, és erről szól az egész életed.
Egyébként a szöveg egy korábbi verziójában a Tóth Gabi neve is benne volt – nem akarom őt bántani, de ő jutott eszembe arról, ahogy Zsuzsika egyik szélsőségből a másikba megy. Persze lehet változni, de szerintem az, hogy egyik pillanatban a köztévén népdalt énekel, aztán hirtelen rájön arra, hogy az mégsem jó, és egy teljesen másik irányba megy el, szerintem azt jelenti, hogy nagyon nehezen talál magának stabilitást. Zsuzsika borzalmasan befolyásolható, rendkívül bizonytalan, óriási önértékelési problémái vannak és evészavarral küld.
Maradjunk annyiban, hogy egyik női szereplő sincs megelégedve magával, csak ez mindenkiben máshogy mutatkozik meg. Úgy látod, hogy ezek a külsőségekkel kapcsolatos frusztrációk, bizonytalanságok máig kínozzák a nőket?
Szerintem itthon igen. Kulturálisan rögzült, hogy a kinézetünk befolyással van arra, hogy mennyire lehetünk a társaság tagja. Ha mondjuk 100-150 évvel ezelőtt rossz cipőt vettél fel egy eseményre, véged volt.
Kamaszkoromban evészavarom volt, és látom a környezetemben, hogy ez ma is nagyon aktuális téma.
Emlékszem, amikor egy hónap alatt hirtelen meghíztam 10 kilót, megnőtt a cicim, nagy hasam lett, megjött a menzeszem, teljesen máshogy néztem ki. Ez a kálvária egy ponton odáig fajult, hogy egy teljes napig semmit nem ettem, majd este megettem egy negyed almát és egy puffasztott rizsszeletet, és elkezdtem zokogni, hogy ettől megnőtt a hasam. Minden nap méricskéltem magam, de nem gondoltam, hogy ez evés- vagy testképzavar. Sokszor a környezet sem így gondol rá.
Borzasztó nehéz ezekről a dolgokról beszélni, főleg, ha anya-lánya között jelenik meg. Teljesen megértem, ha egy szülő jót akar a gyerekének és szeretné, hogy lefogyjon, hogy egészségesebb legyen, de ezt a szorongást a gyerek megérzi.
És mi a helyzet a férfiakkal? A hiányzó apa ismert toposz az irodalomban, de a te szövegedben mintha fontosabb lenne az, hogy az anyák milyen traumákat okoztak a lányaikban, a férfiak szólama nem igazán jelenik meg.
Nem a felelősséget akartam rátolni a nőkre, de ezek a nők nagyobb felelősséget vállalnak, több mindent cipelnek a hátukon. Például Janka néha megkéri a férjét, hogy valamilyen feladatot vegyen át tőle, de valószínűleg úgysem fogja jól megcsinálni.
A férfiak hiánya miatt lesz ennyire erős a nők szerepe.
Margit úgy születik meg, hogy nincs apja. Napszámos, durva ember volt, sokkal ösztönösebb, mint egy mai férfi. De folyamatosan a jobbra törekszik, akárcsak Margit anyja. Ez szép dolog, de teher is a következő generációnak, aki szintén jobb akar lenni a szüleinél. Margit nagyot ugrik azzal, hogy Dömsödről Budapestre megy cselédnek, az anyjának erre nem volt bátorsága. Mindig egy szinttel feljebb akar kerülni. Elmegy az egyetemre takarítani, ahol lesz egy férfi, Gyula, aki addig nem meri megközelíteni, amíg azt hiszi róla, hogy valamilyen rektorfeleség, esetleg tanuló, csak azután, hogy kiderül, valójában takarítónő. Imádtam megírni ezt a részt, szerintem ez kulcsfontosságú a történetben. Van következménye annak, ahogy a férfiak a könyvben viselkednek: az egyik meghal, a másik agresszív és megcsalja a feleségét, a harmadik meg, az autószerelő, olyan, mintha nem is lenne.
Sikerült 180 oldalba sűrítened egy háromgenerációs családregényt, de ez már a harmadik köteted ebben a terjedelemben. Nagyon kíváncsi vagyok a munkamódszeredre, hogy hogyan állnak össze ezek a sűrű szövegek. Nagyon sok mindent kidobsz írás közben, mindent letisztítasz a szövegről, vagy egyszerűen így működik az agyad?
Mindegyik könyvemről azt érzem, hogy ha most újra nekiülnék, akkor sok mindent máshogy csinálnék, de van egy pont, amikor le kell tudni tenni a szöveget. Nem tudom, hogy a Távoli rokonokat jókor tettem-e le. A Szívhangot jókor tettem le, abban nagyon sok mindent ugyanúgy csinálnék, annak nagyon tudtam a végét.
Szerintem mindkettő igaz abból, amit felvetettél, az agyam is erre van ráállva. A Szívhangot úgy írtam, hogy még terhes voltam, ezt úgy, hogy már gyerekem van. Miután a gyerekem elment bölcsibe, és éppen nem volt más munkám, akkor le tudtam ülni írni. Volt egy munkatervem, tudtam, hogy az első fele Margit gyerekkoráról és felnőttkoráról fog szólni, a második az alzheimeres őrületről, és abba kell Janka és Zsuzsi. De onnantól, hogy megjelent Janka, nagyon el voltam veszve, nehezen lett meg az az út, hogy minden szereplőt a Margit történetszálával szeretnék összehozni.
Többször el kellett olvasnom az elejét, hogy megértsem, mi az, amit már unok. A szexet például már untam, az már benne volt a szövegben. Egy baráti beszélgetésen merült fel az evészavar, amikor rádöbbentem, hogy minden egyes asztalnál ülő nőnek – de egyébként férfinak is – van ilyen problémája. Így meglett Zsuzsika útja, és onnantól kezdve a kidobás volt a feladat.
Olvasóként is inkább ilyen hosszúságú könyvekre áll rá a szemed, vagy szeretsz sok száz oldalon át elmerülni egy történetben?
Nem az oldalszámtól függ, hogy mit szeretek, hanem az írói stílustól. Most például nagyon büszke vagyok arra, hogy dolgozó anyukaként neki mertem állni Kassák Lajos Egy ember élete című, ezeroldalas könyvének, nagyon szerteágazó volt, de nagyon élvezetes. Nagyon szerettem Kácsor Zsolttól a Pokoljárás Bipoláriában-t, az is egy tömör utazás, nagyon tömény szöveg, szórakoztam is rajta. Nagy rajongója vagyok még Ivo Andrić jugoszláv szerzőnek, a Híd a Drinán és A kisasszony című könyveinek.
Amikor a szerkesztőm, Veres Mari elolvasta a Távoli rokonok első verzióját, azt kérdezte, hogy „Zsófi, nem akarod ezt tovább írni?”. De én mondtam, hogy nem.
Kapok olyan visszajelzéseket, hogy az olvasók nehezebben állnak neki egy sok száz oldalas könyvnek, és sokat elmond a korról, amelyben élünk, hogy a Booker-díjra is általában a rövidebb terjedelmű könyveket jelölik.
Ha valamitől féltem a könyvvel kapcsolatban, akkor az inkább az volt, hogy az első fele ne legyen ilyen Árvácska-hangulatú múlt századi könyv; sokat dolgoztam azon, hogy maivá tegyem.
2021-ben te nyerted az első Mastercard-Alkotótárs ösztöndíjat, amiből a Szívhang született. Mit adott neked ez a lehetőség, és általánosságban szerinted segíti-e az írást, ha van egy ilyen külső nyomás, amihez igazodni kell, vagy a legjobb teljesen szabadon dolgozni?
Én nagyon hálás vagyok ezért, csak pozitívumot hozott – persze nagyon félelmetes volt az elején a figyelem, izgultam, hogy mennyire tudok például önazonosan beszélni majd egy interjún. A külső nyomás olyan értelemben megterhelő, ha például a kiadó rendelne be tőlem valamit. Pont tegnap láttam egy olvasói véleményt, hogy nagyon megnézné a Távoli rokonok történetét férfiakkal, az apa-fiú-unoka dinamikában. Izgalmas gondolat, de nem tudom, hogy képes lennék-e rá, ha lenne egy ilyen feladat, hogy ezt írjam meg, nagyon nehéz lenne.
Az Alkotótársnál az volt, hogy én adtam le a munkatervet, tudtam, mi a feladat, és hogy meg tudom csinálni. Magabiztos voltam, hogy ha megkapom a lehetőséget, képes leszek rá. De a napokban például kaptam egy feladatot a pagonyos szerkesztőmtől, hogy az új antológiába írnék-e egy szöveget, aminek az a témája, hogy nem tudtam nemet mondani. Úgy éreztem, hogy jó lenne nemet mondani, de mégis nekiálltam. Az Alkotótárs nem szabja meg, hogy miről írj. Leadsz egy munkatervet, és valami olyat fogsz leadni, amivel szívesen foglalkozol – ha ehhez még segítséget is kapsz, nagyon jó.
Fotók: Valuska Gábor
