Hét éve nem jelent meg kötet magyarul Charles Bukowskitól, áprilisban azonban végre a boltokba került A város legszebb nője (itt bele is olvashatsz), melyben harminc novella olvasható. A könyv fordítójával, Pritz Péterrel a legendás amerikai író empátiájáról, kegyetlen apjáról és a nőkhöz való viszonyáról is beszélgettünk, és arról, hogy a kor, amelyben élünk, valóban a mellébeszélés kora-e.
Régóta fordítod Bukowski írásait, szinte mindenhol a magyar hangjaként emlegetnek. Emlékszel az első találkozásra a szövegeivel? Milyen hatást váltott ki belőled akkor?
Az, hogy konkrétan mi volt az első szöveg, balladai homályba vész. A Magyar Narancs utolsó oldalain olvastam tőle egy részletet, és azonnal megfogott. Ez 1993 körül lehetett, az ELTÉ-re jártam, és voltak már kezdetleges írásaim, mint minden gimnazistának és egyetemistának. Az ragadott meg leginkább, hogy ilyen egyszerű eszközökkel is lehet írni, és így meg lehet jelenni a világban.
Elkezdtem utánajárni, hogy ki ez a szerző, de mivel akkor még semmi nem jelent meg tőle Magyarországon, bementem az Amerikai Nagykövetség könyvtárába, de ott sem találtam semmit. Viszont megismerkedtem egy amerikai magyar lánnyal, összejöttünk, és kimentem hozzá Los Angelesbe 1994-ben, akkor már azzal a szándékkal is, hogy megkeressem magamnak ezt a csávót, mert olvastam valahol, hogy állandóan kocsmákban üldögél. Akkor, huszonéves hévvel még úgy képzeltem, hogy biztosan szóba lehet vele elegyedni. Ma már tudom, hogy valószínűleg elhajtott volna a vérbe.
Amerikában aztán elmentem a Los Angeles-i Public Librarybe, ahová egyébként Bukowski is járt annak idején. Meg is írta egy versében, az Elég az álomban ennek a helynek a pusztulását (1986-ban leégett a könyvtár), ami nagy trauma volt számára. Aztán persze újraépítették, és később itt forgatták az Angyalok városa című filmet is. Bementem, megtaláltam a B betűt a könyvtárban, és volt egy egész polc tele Bukowskival, csak néztem, hogy atyaúristen, ennyi könyve van ennek az embernek, aki akkor – számunkra még – ismeretlen volt. Levettem a polcról a Women című kötetét, mert huszonévesen az érdekelt a legjobban, és teljesen kész voltam tőle, tényleg. Arra gondoltam, hogy „apám, ez irodalom?” Illetve, hogy:
„ilyen is lehet az irodalom? Tök jó, mert akkor én is író leszek!”
Miután elolvastam a könyvet, elhatároztam, hogy egyszer majd lefordítom. Tíz évvel később fordítottam le a Ponyvát, ami egy csodálatos, piros-sárga, tényleg ponyvakinézetű kiadvány volt egy nagy pisztollyal az elején. Csak a magam szórakoztatására készítettem el a fordítást, aztán egyszer csak felhívott Szász Zsolt, aki akkor a Cartaphilus Kiadó alapítója, vezetője volt, és mondta, hogy hallja, hogy van egy kész Bukowski-fordításom, kiadhatja-e? Mondtam, persze! Ez húsz éve volt, és azóta is együtt csináljuk a Bukowski-életműsorozatot.
Bukowski stílusára a köznyelvi fordulatok, a szleng, trágár és obszcén kifejezések használata jellemző, ez egyfajta védjegye is a szövegeinek. Elsőre talán egyszerűbbnek tűnik ezt a nyelvet átültetni, mint mondjuk egy nagyon irodalmias, stilizált szöveget. De feltételezem, ennek a látszólagos egyszerűségnek is megvannak a buktatói.
Igen, megvannak, pontosan az, amit mondasz. Bukowski néha olyan minimális eszköztárral fejez ki dolgokat, ami a magyar nyelvvel nem kompatibilis. Ezért sokszor órákat vagy napokat kell gondolkoznom egy mondaton, hogy hogyan kerüljön minden ugyanúgy a helyére, ahogyan azt ő elképzelte. A legnehezebb ez a versei esetében, amikor például egy sor egyetlen szó. Ha kinyitod a szótárat, azt látod, hogy egy angol szóra van tíz magyar megfelelő. És nem lehet csak úgy, hogy rábökök, hogy akkor legyen a harmadik, és akkor kész, túlvagyok rajta.
Már húsz éve csinálom, húsz éve ismerkedem a szövegeivel,
és igyekszem mindig a lehető legpontosabban visszaadni azt, ami oda van írva.
Nem mindegy például, hogy azt mondod, odajött egy úrfi, vagy odajött egy csávó, egy tag, egy fazon vagy egy ipse. A szlenggel kapcsolatban szerencsém van, mert 1988-ban voltam először Amerikában, utána pedig 1989-ben töltöttem el három hónapot a nagynénémnél, aki most halt meg 92 évesen, Isten nyugosztalja. Aztán elkezdtem az ELTÉ-re járni, így amikor 1994-ben kimentem Los Angelesbe, már egészen jól tudtam angolul. De akkor még nem ismertem az élő szlenget, mert az egyetemen nem azt tanultuk. Viszont huszonévesen ott kint Los Angelesben szívtam magamba a tudást – néha szó szerint is –, és megismertem azt a nyelvet, amelyen Bukowski is alkotott.
Komolyabban a hatvanas években kezdett írni, és a legutolsó könyvét, a Ponyvát 1993-ban fejezte be, és a halála évében 1994-ben jelent meg. Ott voltam abban az évben Los Angelesben, igaz, mire kiértem, akkor már 2-3 hónapja meghalt (Bukowski 1994. március 9-én hunyt el – a szerk.), így beszélni már nem tudtam vele, de megismertem azt az angolt, amit használt.
A szlenget, mivel gyorsan változik, nehéz jól fordítani, gondolom.
A szleng esetében arra figyelek, hogy olyan nyelvet használjak, ami már kiállta az idők próbáját. Például a „zsírkaraj” szót soha nem írnám le egyetlen Bukowski könyvben sem. Sok ilyen kifejezés van, ami feltűnik, a fiatalok rácsatlakoznak, aztán gyorsan elfelejtik. Tök ciki lenne, ha mondjuk most levennél a polcról egy 2009-ben fordított Bukowskit és bele lenne írva, hogy „zsírkaraj” vagy „istenkirály”. Ma meg például az, hogy: „adom”. 2035-ben valószínűleg már senki nem fogja tudni, mit jelent az, hogy: „adom”. Vagyis igyekszem egyfajta időtlenséget adni magyarul is a szövegeinek, mert – érzésem szerint – ő sem törekedett arra, hogy direkt szlengesen beszéljen, egyszerűen ez volt akkoriban Los Angelesben a köznyelv.
Bukowski elég olvasott szerző Magyarországon, van egy jelentősebb rajongótábora. Mi lehet a titka szerinted? Talán az, hogy titkon egy kicsit mind szeretnénk hasonlítani a hőseire?
Igen, ez az egyik, hogy mindenki szeret azonosulni az idoljaival, Mick Jaggerrel, Keith Richardsszal, Iggy Poppal vagy Johnny Rottennel, mert rajtuk keresztül tudunk megélni olyan dolgokat, amiket egyébként nem.
Ha például én folyton Bukowskiként viselkednék a városban, akkor valószínűleg már rég kitiltottak volna minden helyről, többször letartóztattak volna, ahogy őt is. Nem lennék népszerű ember. Lehet, hogy mint író, népszerű lennék, de emberként semmiképpen. Viszont ő annyira nagy kaliberű íróvá nőtte ki magát, hogy egy idő után már emberként is elfogadták. Tudták, hogy egy fasz, hogy ordibál, hogy iszik és megdugja a másik nőjét vagy akár a házigazda anyját, de bírjuk, mert ő a Bukowski.
A másik ok, amiért népszerű lehet, az az, hogy mostanában a mellébeszélés korát éljük. Mindenki mellébeszél, és akkor van itt egy csávó, aki mindig megmondja a tutit.
Mindig azt mondja, amit gondol, és úgy mondja ki, ahogy gondolja.
Nem cenzúrázza önmagát, legfeljebb akkor, ha rossznak ítéli, amit ír. Az, hogy van egy tiszta hang ebben az óriási katyvaszban, ami körülvesz minket, szerintem tök jó dolog, olyan, mint egy világítótorony a kibaszott éjszakában.
Jó, hogy ezt mondod, mert azon gondolkodtam, hogy ő korához képest mi egy végtelenül PC világban élünk, amikor már ritka az egyenes véleménynyilvánítás, mindenki kétszer meggondolja mit és hogyan mondhat. Szerinted mi lenne a véleménye erről a mostani világról?
Bukowski már idejekorán reagált erre. Ne felejtsük el, hogy Los Angelesben élt, Kalifornia államban, ami a legliberálisabb államok egyike Amerikában. De ez mára olyan szinten fordult önmagába vissza, hogy már-már fasiszta eszközökkel űzi az állam a liberalizmust.
Bukowski korábban szembesült ezzel, és el is kezdte kifigurázni és kommentálni a jelenséget. A város legszebb nőjében az egyik kedvenc novellám a Hat hüvelyk, ami arról szól, hogy a főhős összejön egy Sarah nevű nővel, elveszi feleségül, a nő meg kitalálja, hogy a férfi túl kövér, és elkezdi lefogyasztani. El is kezd fogyni, de észreveszi, hogy nemcsak fogy, hanem mintha zsugorodna is. És aztán a nő kiböki, hogy igen, zsugorodik is, méghozzá azért, mert a nőnek az a feltett szándéka, hogy a népességrobbanást, népességnövekedést így állítja meg. Hogy összezsugorítja az embereket. Kis ember, kis probléma. De tényleg nagyon kicsi: szegény Buk 15 centis lett a sztori végére. 1983-ban jelent meg a The Most Beautiful Woman in Town című kötet, vagyis Bukowski a '70-es évek végén kifigurázta azokat az embereket, akik már akkor meg akarták menteni a Földet mindenféle úton-módon.
Természetesen tök jó lenne, hogyha a Földet meg lehetne menteni, és valaki előállna egy épeszű tervvel, de amíg milliárdnyi telefont dobunk ki évente, csak azért, hogy bizonyos cégeknek profitot termeljünk, addig nem látom, hogy ebből lesz valami. Egyrészről van ez a nagyon álszent zöldeskedés, másrészről meg az iszonytató kapitalizmus, és ez a világ soha nem lesz megmentve, de rengeteg olyan ember rohangál a világban, akik mégis meg akarják menteni.
Az én egyik kedvencem A kizsigerelő gép volt, ami szintén komoly társadalomkritikát fogalmaz meg. Ebben a novellában a férfiakból kipréselik a tökösséget, hogy jobb munkaerővé váljanak. Mit jelent ez a tökösség szerinted?
A tökösség az, amikor az ember úgy éli az életét, ahogy szeretné. Fölvállalja önmagát, azt mond, amit gondol, saját magát képviseli a világban. De általában, ha bemész egy munkahelyre, mondjuk könyvelőként, akkor nem képviselheted önmagad. Könyvelőként neked csak egyetlen egy feladatod van, hogy könyvelj, és ahhoz egyáltalán nem kell az, hogy személyiség legyél, legyenek gondolataid, legyenek idoljaid, szeressél nőket, szeressél lóversenyre járni, vagy épp sportolni vagy focizni.
Ez mind nem kell, csak az, hogy a feladatodat ellássad.
A novellában a munkaközvetítő erre készíti fel az embereket úgy, hogy gyakorlatilag ledarálja a személyiségüket. Ez egészen jól összecseng például a Pink Floyd A fal című művével, ahol a gyerekeket darálják le egy nagy húsdarálóval, és mindenkit beépítenek a társadalom nagy (kínai) falába.
Szinte az összes írás konklúziója az, hogy a kisember a vesztes. „A kisembereket mindig seggbe baszták, erről szól a történelem” – mondja az egyik novella elbeszélője, és tényleg úgy tűnik, az átlagembernek esélye sincs, veszteségre van kárhoztatva. Szerinted hogyan áll Bukowski a vesztes-győztes kérdéséhez? A figurái a társadalom szempontjából vesztesek, de lehet, hogy mégiscsak ők a valódi győztesek?
Nem, mert akkor idealizálnád a veszteseket, nem lehet a veszteseket idealizálni. Igen, nyilván a kisembereket mindig seggbe basszák, jól mondja a mester, és nagyon kevesen tudnak ebből kitörni. Bukowski egyszerre azonosult, egyszerre érzett együtt, és egyszerre nézte le a veszteseket, többek között saját magát is. Az egyik ide vonatkozó idézete: „Egy kapitalista társadalomban a vesztesek a győztesek rabszolgái, és így több vesztesnek kell lennie, mint győztesnek.”
Azokat a győzteseket, akik nem a saját maguk tökösségéből, tehetségéből, munkájából lettek győztesek, nem tartja győzteseknek. Pont most olvastam valahol tőle, hogy „a pénz nem zöld, a pénz fehér”, ami azt jelenti, hogy a fehér embereknél van a pénz Amerikában. De attól, hogy pénzed van, attól még Bukowski nem tart győztesnek, még akkor sem, ha a társadalmi normák szerint az vagy. Bonyolult dolog az, amire most rákérdeztél, de a lényeg talán az, hogy ő mindig a kisemberekkel volt, még akkor is, ha sokukat nem kedvelte.
Jó, hogy ezt mondod, mert ezt mindenképpen szerettem volna megkérdezni. Gyakran azt látjuk a kötet írásaiban, hogy a társadalmat egészében nem érti, vagy nem hajlandó elfogadni a szabályait. Viszont az egyes emberhez megértéssel fordul. Még az olyan figurákat is elfogadja, akikkel abszolút nem ért egyet, mondjuk, az erőszakosságuk miatt. Nem csinál belőlük hőst, de valahogy próbálja megérteni őket.
Erre csak azt tudom mondani, hogy igen, ez így van. Volt egy olyan időszak, amikor Magyarországon is leginkább azt lehetett hallani Bukowskiról, hogy alkoholista, nőcsábász, egy hímsoviniszta barom, és most már hála Istennek pont ezek a hangok kezdenek kikopni.
Úgy látom, hogy sokan szeretik, de amikor a legtöbben azt gondolták róla, hogy egy barom, én akkor is azon a véleményen voltam, hogy
rengeteg szeretet és empátia van ebben az emberben.
Vélhetőleg azért, mert ő ebből nagyon keveset kapott életében. Az apja verte, az anyja pedig nem mert kiállni a fia mellett. Az apja egy amerikai veterán katona volt, ezért vélhetőleg se empátiát, se szeretet nem igazán kapott otthon, de a műveit végig áthatja, ha nem is kimondva, az együttérzés, az empátia. Tehát Bukowski egy empatikus punk.
Milyen értékek voltak még fontosak Bukowski számára? Annak ellenére, hogy trágár, erőszakos, sok helyen pornográf, mégis, ha nem is direkt módon, értéket képvisel.
A munkabírás az érték? Ötven éven keresztül ülni az írógép előtt és gépelni? Szerintem nagyon komoly munka, még fizikailag is, nekem például most annyira fáj a jobb vállam, hogy bárkivel szívesen cserélnék, aki nem gépelt 12 órákat az elmúlt három hónapban. Az a fajta kitartás, amikor felhúzod az ingujjadat, és leülsz valamihez, és addig csinálod, ameddig el nem éred, vagy addig, amíg jó nem lesz, megvolt benne és ez önmagában példaértékű. Meg tartani magad a szavadhoz. Meg a művészetedhez.
Kívülálló volt a társadalomban, folyamatosan ivott és másnapos volt, és még így is legalább 80 kötetet megírt. Harminc évvel később pedig itt ülünk, és még mindig róla beszélünk, őt próbáljuk megfejteni.
Ez a sikerének a titka, hogy nagyon nehéz megfejteni.
Ellentmondásos figura, de közben szerethető, és igenis szeretjük az ellentmondásos, szerethető figurákat. Ott van például Cristiano Ronaldo, aki egy primadonna, egy elviselhetetlen alak, de amikor focizik, akkor meg azt mondod, hogy atyaúristen, ilyen a világon nincsen.
Fontos motívum Bukowski prózájában az erőszak. Azt mondod, hogy az apja bántalmazó volt…
Na látod, Bukowski ezt a szót soha életében nem használta volna, hogy bántalmazó. Nem bántalmazó volt az apja, hanem egy agresszív fasz, egy utolsó féreg. Aki a gyerekét szíjjal veri, az nem bántalmazó. Ez már megint egy olyan skatulya, amivel megpróbálunk valamit szépen eladni az embereknek, ami egyáltalán nem az.
Tele van erőszakkal az összes írása, ebben a novelláskötetben is van sok verekedés, egy kutya megölése, egy idős színész megerőszakolása, meggyilkolása és még sorolhatnám. Az ő értelmezésében nem lehet az erőszakot elválasztani a világtól?
Hát sajnos nem. Én például egy burokban felnőtt gyerek vagyok. Budán születtem, aztán egy XVI. kerületi lakótelepen nőttem föl, ahol úgy élhettük az életünket, mint a Tüskevárban. Gyakorlatilag szombat reggel megkaptuk a kulcsot a nyakunkba, majd vasárnap este hazamentünk. Kerítéseken másztunk be, körtét, cseresznyét ettünk emberek kertjéből, a hétemeletesekben a folyosókon biciklizgettünk, sötétedésig fociztunk meg egyebek.
Aztán 1983-ban elvitt a napközis tanárunk egy Magyarország-Ausztria mérkőzésre, és belecsöppentem a futball világába. Utána nem sokkal elkezdtem meccsre járni, ami a '80-as, '90-es években kimondottan veszélyes hobbi volt. Olyasfajta puszta erőszakkal találkoztam ott, amivel addig soha, és azóta is csak nagyon ritkán. Akkoriban a futball a társadalom középső és alsó rétegeinek szólt, ott vezették le az emberek a feszültségüket.
Bukowski is leginkább az alsó és középső osztályban élte az életét, így találkozott erőszakkal bőven. Ezek között az emberek között élt, ezt látta, ezt írta meg. Egy urbánus krónikás volt. Los Angeles belvárosának a környékén lakott, ott nőtt fel, ezt ismerte. Nem írhatott a Beverly Hills-i felső tízezer életéről, hiszen abban nem nagyon vett részt. Tehát realista megközelítésből, a lehető legcsupaszabban írta meg a saját valóságát.
És ha már az írásmódjánál tartunk, a realizmusa, az erőszakosság és a pornográf elemek mellett ott van a humor is a szövegeiben. Szerinted is van humora, és ha igen, milyen ez a humor?
Bukowski kívülálló volt, aki egyáltalán nem vette komolyan a társadalmi szerepét, meg a társadalmat, mint olyat, meg a munkát és a robotolást. Az a keresetlen, nyegle, a főnökeit lenéző modor, ahogyan a legtöbb hőse oda tud ülni például egy állásinterjúra, vagy ahogy kezeli a rendőröket vagy az FBI-t, az önmagában humoros.
Az egyik elsődleges humorforrás tőle számomra az, ahogyan lenézi a magukat a társadalom hasznos tagjainak képzelő embereket. A fenti idézet szóhasználatával élve: a rabszolgákat. A hivatalnokokat például, akik negyven évig csak hivatalnokok, és azt képzelik, hogy ez az élet lényege.
A humora abból a jellegzetes perspektívából (is) fakad, ahonnan ő nézi a világot.
Mert, végül is, nagyon leegyszerűsítve görbe tükröt tart, nem?
Igen, de az önmagában még nem humorforrás. Lehet nagyon unalmas dolog is állandóan ezt a tükröt tartogatni.
A novelláiban, ebben a kötetben és másokban is, a nő gyakran tárgyiasított árucikk, viszont a verseiben egy nagyon tiszta szerelem utáni vágyat érzek. Te hogyan látod Bukowski prózájának és lírájának kapcsolatát?
A versek általában nyolc-tíz-húsz-harminc sorosak, és azokban olyan sok mindenre nem lehet kitérni, mint egy regényben vagy novellában. Egyébként Bukowski rajong a nőkért, piedesztálra tudja helyezni, de egyben kárhozatnak is tartja őket. De mutass nekem egy olyan férfit, akinek tisztán pozitív kapcsolata van a nőkkel ebben a világban.
Itt megint előjön az, hogy ő bizonyos dolgokat meg mer írni. Vannak tárgyiasított nők, vannak nők, akik magukat tárgyiasítják, és vannak azok, akiket lehet szeretni, meg azok, akikkel együtt lehet élni. De egyébként a nők ugyanolyan kegyetlenek tudnak lenni, sőt, néha kegyetlenebbek is, mint a férfiak, ez a Nők című könyvéből is kiderül. Azt gondolom, hogy a nők sem csak feketék vagy fehérek. Nem, a nők pontosan ugyanolyan összetett, egyszerre csodálatos és borzalmas lények, mint a férfiak, csak egy kicsit máshogy, és erről beszél Bukowski is.
A most megjelent egyik novellájában többször is elmondja a hős, hogy ne próbáld, és tudjuk, hogy Bukowski sírján is a Don’t try felirat olvasható. Te hogyan értelmezed ezt a pár szót?
Úgy, hogy az életet nem próbálni kell élni, hanem élni kell.
Melyik Bukowski-kötet fordítását várhatjuk legközelebb? Mik a kiadó tervei?
Azt tervezzük, hogy minden évben kiadunk egy korábban már megjelent kötetet, és egy újat, ami eddig még nem volt lefordítva. Ezt addig szeretnénk csinálni, ameddig meg nem halunk. Ezen kívül jó ideje készül egy olyan kötet, melyben magyar művész, zenész, újságíró és színész barátaimat kértem föl, hogy Bukowski stílusában írjanak novellákat, és ezt szeretnénk még az idén megjelentetni. Vagyis, remélem,
én is, mint Bukowski, még sokáig ott fogok ülni az írógépnél.
