Milliók kedvenc vén kujonja, Charles Bukowski, a 20. század amerikai irodalmának mára egyik legkiemelkedőbb alakja és még mindig legegyénibb hangja nem csak ünnepelt költő és regényíró, de zseniális novellista is. Hét éve nem jelent meg tőle kötet magyarul, most azonban itt van A város legszebb nője.
A kötetben harminc novella szerepel, és mind olyan, mintha egy-egy kisfilmet néznénk, így az élmény, amit Buktól kapunk, nem 2 az 1-ben, hanem 30 az 1-ben. Vannak köztük megrázó, letaglózó, abszurd, groteszk, gyomorba vágó, rettenetes, illetve végtelenül vicces és szórakoztató darabok. Közös nevezőjük az a következetesen kívülálló, az életet egyszerre mélyen megélő és kívülről szemlélő attitűd, valamint az elegánsan nyegle stílus, ami Bukowskit és halhatatlan műveit már egészen fiatal kora óta jellemzi.
Ha a novella az irodalom Instagram-posztja (© Pritz Péter), akkor Bukowskitól most harminc olyan posztot kapunk, amelyek ugyanolyan emlékezetesek lesznek, mint találkozásunk az első szerelemmel, mint életünk első dugása, koncertje vagy berúgása.”
Charles Bukowski: A város legszebb nője (részlet)
Fordította Pritz Péter
HUSZONÖT SZAKADT TRÓGER
tudják, hogy van ez a szerencsejátékosokkal a lóversenypályán. az ember kifog egy jó szériát, és azt hiszi, örökre megvan. volt egy lakásom egy udvar hátuljában, saját kertem, amiben mindenféle tulipánokat ültettem, amik gyönyörűen, bámulatosan nőttek. a kertem zöld volt, és a pénzem is. hogy milyen szisztémát dolgoztam ki, arra már nem emlékszem, de működött, nekem pedig nem kellett dolgoznom, úgy pedig már egész kellemes az élet. és ott volt Kathy is. Kathy nagyon rendben volt. az öreg fazonnak a szomszédban konkrétan folyt a nyála, amikor látta őt. – Kathy, óóó, Kathy, Kathy! – szólítgatta őt.
általában alsógatyában nyitottam ajtót.
– ó, azt, hittem, hogy…
– mit akarsz, bazmeg?
– azt, hittem, hogy Kathy…
– Kathy épp szarik. üzensz neki valamit?
– ööö… vettem egy kis csontot a kutyátoknak.
volt nála egy nagy zacskó szárított csirkecsont.
– egy kutyának csirkecsontot adni pont olyan, mint egy gyerek zabpehelyébe törött borotvapengéket tenni. meg akarod ölni a kutyámat, te fasz?
– jaj, dehogy!
– akkor dugd fel a csontokat és tűnés.
– ezt nem értem.
– dugd fel magadnak azt a zacskó csontot a seggedbe, és húzz innen a picsába!
– csak arra gondoltam, hogy Kathy…
– mondtam már, hogy Kathy épp szarik.
és rávágtam az ajtót.
– nem kéne ilyen durván bánni a vén szarral, Hank. azt mondja, hogy a lányára emlékeztetem.
– persze, mert megdugta a lányát is. de tőlem dughat svájci sajtot is, nem érdekel, akkor sem akarom itt látni.
– feltételezem, azt hiszed, hogy beengedem ide, amikor a lovin vagy.
– nem szoktam ezen gondolkodni.
– akkor min szoktál gondolkodni?
– azon, hogy melyikőtök van felül.
– te szemétláda, akkor most mehetsz is.
vettem az ingemet, nadrágomat, zoknimat meg a cipőmet.
– még négy utcára sem leszek és máris ölelkezni fogtok.
Kathy hozzám vágott egy könyvet. épp nem figyeltem, és a könyv sarka pont a jobb szemem fölött talált el. felvágta a szemöldökömet, és egy csepp vér ráesett a kezemre, miközben kötöttem be a cipőmet.
– bocsáss meg, Hank.
– ide ne gyere!
kimentem, beszálltam a kocsiba, és úgy hatvannal tolattam ki az utcára. vittem magammal a sövénykerítés egy részét meg a bal hátsó sárvédőmmel a ház oldalából egy kis stukkót. addigra már az ingem is véres lett. elővettem a zsebkendőmet, és a szememhez nyomtam. elég rossz szombatnak néztem elébe a lovin. nagyon dühös voltam.
úgy fogadtam, mintha bármelyik percben ledobták volna az atombombát. tíz rongyot akartam keresni. esélytelen lovakra fogadtam. nem nyertem. 500 dollárt vesztettem. mindent, amit kivittem magammal. egy dollár maradt a tárcámban. lassan vezettem hazafelé. nagyon rossz szombat estének néztem elébe. leparkoltam, és a hátsó ajtón mentem be.
– Hank…
– mi van?
– olyan rosszul nézel ki, mint a halál. mi történt?
– elbasztam. elvesztettem mind az 500 dollárt.
– jézusom. sajnálom. az én hibám – mondta, majd odajött hozzám, és átölelt. – a rohadt életbe, nagyon sajnálom, apuci. tudom, hogy az én hibám.
– felejtsük el. nem te fogadtál.
– még mindig dühös vagy?
– nem, nem. tudom, hogy nem baszol azzal a vénemberrel.
– csinálhatok neked valamit enni?
– nem kell, csak hozz egy üveg whiskey-t meg az újságot.
felálltam, és odamentem a rejtekhelyhez, ahol a pénzt tartottam. már csak 180 dollárunk maradt. hát, volt már rosszabb is, sokszor, de az volt az érzésem, hogy megint mennem kell majd a gyárakba meg raktárakba, már ha egyáltalán felvesznek.
kivettem egy tízest. a kutya legalább még szeretett engem.
megvakargattam a fülét. őt nem érdekelte, hogy milyen sok vagy milyen kevés pénzem volt. egy igazi ász volt az a kutya. igen. kijöttem a hálószobából. Kathy a száját rúzsozta a tükör előtt. belecsíptem a seggébe, és megcsókoltam a füle mögött.
– hozz egy kis sört meg szivart is. felejtenem kell.
elment, én meg hallgattam, ahogy a léptei kopognak a betonon. ilyen jó nőt még sose találtam magamnak, pedig egy bárban találtam. hátradőltem a székben, és a plafont bámultam. tróger voltam, egy tróger. mindig is utáltam dolgozni, és mindig is a szerencsémből próbáltam megélni. amikor Kathy visszajött, mondtam neki, hogy töltsön egy jó nagy pohárral. de tudta magától is. még a celofánt is letekerte a szivaromról és meggyújtotta nekem. Kathy viccesen nézett ki, és nagyon jól. gyakran szeretkeztünk. átszeretkeztük magunkat a szomorúságon. nagyon rossz volt látni, hogy megint mindent elvesztek: az autót, a házat, a kutyát, a nőt. kellemes és könnyű volt az élet eddig.
valószínűleg meg voltam rendülve, mert kinyitottam az újságot, és odalapoztam az álláshirdetésekhez.
– hallod, Kathy. itt van valami. férfiakat keresnek vasárnapi munkára. aznap fizetnek is.
– ugyan már. holnap pihenj egyet. majd kedden visszanyered a pénzt. utána minden jobb lesz.
– bébi, bassza meg, minden dollár számít! és vasárnap nem futnak a lovak. Calientében igen, de ott 25 százalékot vesznek le, és messze is van. ma este jól berúgok, holnap meg elmegyek, megnézem ezt a szart. lehet, hogy jól fog jönni az a pár dollár még.
Kathy furcsán nézett rám. még sose hallott engem így beszélni. mindig úgy viselkedtem, mintha sose fogyna el a pénzünk. az az 500 dolláros veszteség viszont lesokkolt. töltött még egy nagy pohárral. egyből lehúztam. micsoda sokk, micsoda sokk, istenem, istenem, a gyárak. az elpocsékolt napok, az értelmetlen napok,
a főnökökkel és idiótákkal eltöltött napok, és a brutálisan lassan múló idő.
éjjel kettőig ittunk, pont mintha egy bárban lettünk volna, aztán lefeküdtünk, szerelmeskedtünk és elaludtunk. Négy órára állítottam be az vekkert. felkeltem, beültem az autóba, és 4.30-ra már a belvárosi nyomornegyedben voltam. kábé 25 szakadt trógerrel álltam a sarkon. cigarettát sodortak és bort ittak.
hát, kell a pénz, gondoltam magamban. de visszatérek még a jó élethez… egy nap… és Párizsban vakációzom vagy Rómában. és szarok ezekre a csávókra. én nem tartozom ide.
aztán egy hang azt mondta: MIND ezt gondolják. hogy én nem tartozom ide. itt az ÖSSZES ember ezt gondolja MAGÁRÓL. és igazuk is van. és akkor mi van?
5 óra 10 körül érkezett meg a teherautó. felmásztunk rá. istenem, ott aludhatnék Kathy csodás segge mellett. de hát kell a pénz, a pénz.
a többiek arról beszélgettek, hogy most szálltak le egy tehervagonról. büdösek voltak, szegények. de nem tűntek elkeseredettnek. én voltam ott egyedül elkeseredve.
nagyjából most kelnék fel, és pisálnék. aztán meginnék egy sört a konyhában, nézném, hogy jön fel a nap,
figyelném, ahogy egyre erősödik a fénye, és kikandikálnék a tulipánjaimra.
