Charles Bukowskiról évtizedeken át keringett az a legenda, hogy a ‘40-es évek elején, főiskolásként szimpatizált a nácikkal és Hitlerrel, erről pedig több olvasói levelet is küldött szélsőséges újságoknak. A dolgot a tőle egyáltalán nem idegen önmítoszgyártás részeként a ‘70-es évektől az író maga is előszeretettel híresztelte. Csakhogy ezekkel a szövegekkel még Bukowski legavatottabb életrajzírói sem találkoztak soha, az író állításai pedig önmagukban nem bizonyítanak semmit – így tehát az sem lehetett tudni, hogy egyáltalán léteznek-e ilyen levelek.
Egy véletlen és némi digitalizációs háttérismeret kellett ahhoz, hogy egy amerikai kutató, Abel Debritto rábukkanjon az ellentmondásos személyiségű író egy kaliforniai lapnak beküldött három levelére, amelyekből viszont valami egészen más derült ki, mint amit korábban feltételeztek.
Az eltűnt levelek
Abel Debritto nemcsak Charles Bukowski rajongója, hanem szakértője is, 2007 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal foglalkozik a személyével és munkásságával. Írt egy könyvet Bukowski underground lapokhoz és kiadókhoz fűződő kapcsolatáról, hat Bukowski-írásokat tartalmazó kötetet szerkesztett a HarperCollinsnak, pár hónapja pedig megjelent az íróról szóló bibliográfiája – ennek részeként nyomozott a levelek után is. Mint kiderült,
évtizedekig rossz újságban keresték ezeket,
aztán egy adminisztrációs hiba is bekavart. A kutató a 3:am magazinnak részletesen megírta, hogyan találta meg a hírhedt leveleket, hogy mi áll bennük, majd történészek és más szakértők segítségével igyekezett ezeket beilleszteni a nagy Bukowski-képbe.
Debritto rengeteg kutatást végzett a bibliográfiához (A Catalog of Ordinary Madness, azaz Átlagos őrültségek katalógusa), 2023-ra nagyjából el is készült vele, mindössze két dolognak nem bukkant a nyomára: a Write című írásnak és a nácitámogató leveleknek.
A legenda úgy szólt, hogy ezek a levelek a Los Angeles Examiner című lapban jelentek meg. Debritto a legkülönbözőbb adatbázisokban több ezer oldalnyi mikrofilmet fésült át a ‘40-es évek eleji lapszámokból, többször is, de semmit sem talált. „Nem csoda, hogy ezek a levelek olyanok, mint a Szent Grál” – jegyzi meg a cikkben.
Charles Bukowski fordítójával, Pritz Péterrel készítettünk interjút a legújabb magyar nyelvű kötet megjelenése kapcsán, és annak eredtünk a nyomába, mit tudott az író a vesztesekről, a kitartó munkáról és az erőszakról.
Keresés közben Debritto John Martint, Bukowski régi szerkesztőjét is megkérdezte az ügyben, aki azt mondta neki: „Szerintem Bukowski álmodott. Kétlem, hogy megjelentek ilyen levelek.”
A megjelenés helye elég biztosnak tűnt, a levelekről két életrajzban is szó volt. Howard Sounes 1998-as könyvében állította, hogy Bukowski „írt újságoknak, kifejezve extrém nézeteit”, Barry Miles pedig 2005-ben azt, hogy „Hitlert támogató leveleket küldött a Los Angeles Examinernek”. Amikor Debritto megkérdezte erről Sounest, meglepő választ kapott:
„nem hiszem, hogy valaha láttam Bukowski náci leveleit, inkább elhittem neki, amit más írásaiban és interjúiban állított róluk”.
De Miles is elismerte, hogy sosem látta ezeket az újságokat.
Legrészletesebben a 2013-ban elhunyt Ben Pleasants írt Bukowski nácizmussal való kapcsolatáról egy 2004-es, Los Angeles-i írókról szóló kötetében. Mindannyiuk megelőzte azonban maga az író, aki számos interjúban beszélt és művében írt a „náci kirándulásáról” – köztük a Pleasants által az 1970-es évek második felében készített hangfelvételeken is, amelyeket utóbbi egy életrajzhoz készített. A kötet végül sosem valósult meg, mivel a két férfi összekülönbözött.
A náci kirándulás
Mielőtt rátérnénk a „leletre”, érdemes áttekinteni, hogy hogyan kötődött Bukowski Németországhoz. Az író a poroszországi Andernach városában, az akkori Weimari Köztársaság területén született 1920-ban. Nagyapja az 1880-as években vándorolt ki a birodalmi Németország területéről az Egyesült Államokba, apja, Heinrich pedig már az amerikai hadsereg tagjaként tért vissza német földre az I. világháború végén. Ott ismerkedett meg Katharina Fett-tel, akit feleségül vett.
A család aztán 1930-ban költözött Amerikába, és csak ott lett a tízéves Heinrich Karlból Henry Charles.
Az angolt erős német akcentussal beszélte a visszahúzódó fiú, emiatt kortársai szekálták, Heininek csúfolták.
1939-ben beiratkozott a Los Angeles-i városi főiskolára, de két évvel később, a világháború kitörése után otthagyta és New Yorkba költözött, fizikai munkás lett. A leveleket Bukowski anekdotái alapján erre az időszakra datálták az életrajzírói.
1944-ben az FBI 17 napra letartóztatta az akkor Philadelphiában élő Bukowskit, azzal gyanúsították, hogy szándékosan kerülte el a katonai szolgálatot. A 16. napon azonban elvégeztek rajta egy pszichológiai tesztet, mely a besorozáshoz szükséges fizikai vizsgálat előfeltétele volt. Bukowski megbukott a teszten, ezért alkalmatlannak nyilvánították a sorkatonaságra.
A ‘70-es évek előtt egyáltalán nem beszélt és írt a nácikkal kapcsolatos dolgokról.
Először egy ‘72-es interjúban említi: „Színtiszta unalomból nácinak tettettem magam.”
Így keveredett neonácik gyűlésére is egy pincébe, ahol a kommunizmus lerombolására tettek fogadalmat. Aztán még az év decemberében egy elbeszélésben írt arról írt, hogy mielőtt otthagyta a főiskolát, nácinak adta ki magát: „Alig tudtam volna Hitlert Herkulestől megkülönböztetni, de nem is érdekelt. Még arra sem voltam képes, hogy utánaolvassak Adolfnak, egyszerűen csak ontottam magamból bármit, ami gonosznak és mániákusnak tűnt. Egy ideig még játszottam a nácit, bár sem a nácik, sem a kommunisták, sem az amerikaiak nem érdekeltek.” Egy 1976-os felvételen Bukowski arról beszélt Pleasantsnek, hogy még néhány követője is volt ekkoriban, mind „gyenge, elbaszott” alakok, akiket vonzott a pszeudo-náci bohóckodása.
Aztán A kezdő című, erősen önéletrajzi ihletésű ‘82-es regényében írt a német származásáról.
A könyvben a főhős azt mondja, a náci érzelmeket kizárólag tanárai németellenessége váltotta ki belőle.
„Ezenfelül pedig, mivel Németországban születtem, volt bennem egyfajta lojalitás, és nem bírtam, hogy az egész német nemzetet, az ott élő embereket mind szörnynek meg idiótának kiáltják ki.” (Pritz Péter fordítása.)
A Debritto által megkérdezett történészek nem értettek egyet abban, hogy mennyire volt elterjedt 1941-ben a németellenesség az oktatási intézményekben, abban viszont igen, hogy Pearl Harbor előtt a háborúból úgy, ahogy volt, ki akart maradni az amerikai lakosság nagyobb része, a szélsőjobboldaliak is. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy
a tengerentúlon élő németek és német-amerikaiak a hatóságok látóterébe kerültek, nőtt a bizalmatlanság velük szemben,
voltak, akik potenciális kémnek, árulónak gondolták őket (ahogy később a kommunista vagy szocialista érzelmű embereket).
Később egy ‘91-es versében írt arról Bukowski, hogy szeretett „népszerűtlen ügyeket” támogatni a konzervatív lapoknak írott leveleiben. A jobboldali követőit megtévesztette azzal, hogy szimpatizál a nácikkal, és így lehúzta őket pár italra. Debritto rámutat, hogy Sounes és Miles is erre a versre alapozta az állításait, csakhogy nem vették figyelembe korábbi nyilatkozatait, amikből kiderül, hogy mindez színjáték volt. Ezen a ponton a kutató emlékeztet arra is, hogy Bukowski előszeretettel alakította a saját mítoszát, lételeme volt, hogy ellentmondásos legyen és felhördülést okozzon azzal, hogy politikailag inkorrekt dolgokat mond (erről fordítója, Pritz Péter is beszélt nekünk nemrég).
Egy hiba és egy véletlen
No de térjünk vissza a nyomozáshoz. Debrittót akkor érte utol a szerencse, amikor talált egy viszonylag kicsi adatbázist, ahol a Los Angeles Examiner és a Los Angeles Herald Examiner lapszámait digitalizálták. Eszébe jutott, hogy a legelső ismert publikációját Henry Bukowskiként írta alá egy lapban, apja pedig ezért mérges lett rá. Néhány névvariáció keresve egyszer csak feketén-fehéren ott virított három olvasói levél Henry C. Bukowskitól. Ekkor derült ki a fő ok, ami miatt senki sem találta őket: a levelek valójában a Los Angeles Evening Herald and Express című lapban jelentek meg, nem pedig az Examinerben.
Nem volt más hátra, mint elolvasni őket. Mindhármat Pearl Harbor előtt írta, kettőt azelőtt, hogy otthagyta volna a főiskolát és még a szüleivel lakott, egyet pedig pár hónappal később. Az első, „Egy modern mese” című levélben Bukowski arról ír, hogy elégedetlen Sammy medve (USA), Limey medve (Nagy-Britannia) és Heinie medve (Németország) ténykedésével:
a medvék a „gyarmati zabkása” fölött veszekednek, amit a demokrácia megmentésének álcáznak.
Azzal zárta sorait, hogy ugyan napról napra nő a Hitler ellen háborút követelők száma, de ha az emberek képesek kétszer egymás után bedőlni ugyanannak a cselnek, akkor valószínűleg túl együgyűek ahhoz, hogy egy mesén kívül bármit megértsenek.
David Calonne életrajzíró a leveleket olvasva azt mondta, Bukowski a származása miatt biztosan szimpatizált valamennyire a németekkel (ha nem is a nácikkal), ugyanakkor „a levélben tulajdonképpen a háborúba való beavatkozás ellen érvel, mert mindegyik medve sáros”.
Második, rövid levelében a háború ellentmondásait sorolja fel, a harmadikban pedig azt írja: annál, hogy Hitler esetleg idejön az Egyesült Államokba, sokkal jobban aggasztja, hogy ők mennek a tengerentúlra, és leszólja Roosevelt elnököt, amiért nem tartotta be választási ígéreteit a békéről.
De Bukowski egyik levélben sem ír olyasmit, még csak utalásszinten sem, hogy Hitlert vagy a nácikat támogatná.
A Los Angeles Examiner és Los Angeles Evening Herald and Express is populista, szélsőségesen nacionalista lapok voltak, Bukowskinak tehát nem kellett félnie attól, hogy nyíltan kifejtse a nézeteit, megírhatta, amit gondolt. És Debritto szerint meg is tette: nem is lehetne nyíltabb az álláspontja arról, hogy Amerikának nem szabad beavatkoznia a II. világháborúba. Calonne szerint lehet, hogy Bukowski „kulturálisan németpárti volt, de alapvetően háborúellenes”.
Mindenkit hülyére vett
Az ártatlan tartalmú levelek láttán azonban Debritto nem vetette el egyből, hogy Bukowski támogatta volna a nácizmust, hiszen még mindig ott vannak Pleasants hangfelvételei. Nem zárható ki, hogy Bukowski valóban szimpatizált a szélsőséges eszmékkel, majd később, érettebb fejjel fekete humornak álcázta és úgy kente el azt.
Debritto felkutatta a hangfelvételeket, és Bukowski valóban beszél rajtuk nácizmusról – csakhogy a kutató úgy véli, Pleasants teljesen félreértette az írót.
„A náci kirándulás egy óriási színjáték volt, ilyen egyszerű.
Talán perverz módon ez is csak egy újabb példája volt az önironikus humorának” – állítja Debritto. Szerinte Bukowski poénkodott és ez hallható is a hanghordozásán, hiszen még röhög is. De amit az író önironikus viccnek szánt, azt Pleasants radikális, mélyen gyökerező náci nézetekként írt meg évtizedekkel később.
A színjátékot illetően a kutató többeket is megkérdezett. Találkozott például Bukowski egyik régi évfolyamtársával, Norma Almquisttel, aki elmesélte, hogy a főiskolás Buk „csendesen agresszív volt”, horogkeresztet viselt a kabátujján. Ennek ellenére Almquist sosem hitte, hogy támogatta volna a nácikat, ezzel a manőverrel is inkább csak figyelmet akart kelteni.
Neeli Cherkovski életrajzíró is azon a véleményen van, hogy a nácipártiságot Bukowski csak színlelte a barátai körében, és a háború előtt, alatt és után sem hitt soha jobboldali eszmékben. Ezzel Jeff Weddle író is egyetértett:
„Sem Hitlert, sem a fasizmust vagy a népirtást nem támogatja a levelekben, ahogy azt néhány extrém Buk-gyűlölő szeretné ráhúzni.”
A Debritto által megkérdezett történészek is így látják, sőt mint mondják, a Bukowski által pártolt elszigetelődési politika még csak különösebben radikálisnak sem számított a korban. Egyszerűen ellenezte, hogy Amerika beavatkozzon a britek és a németek háborújába – ahogyan több millió más amerikai polgár.
Az pedig, hogy 1991-es versében felnagyítja fiatalkori ügyeit, Debritto véleménye szerint valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy még élesebb kontrasztba állítsa magát a szüleivel, akiket kamaszkorától kezdve minden lehetséges módon igyekezett bosszantani. Úgyhogy a kutató szerint, hacsak újabb, egyértelműen Hitlert istenítő levelek nem kerülnek elő, ideje belátni, hogy Bukowski valóban mindenkit csak hülyített saját náciságával.
(Fotó: IMDB, Wikipedia)
