Az elveszett gyerekkor és az elmúló kilencvenes évek után kutat egy portugál regény

Az elveszett gyerekkor és az elmúló kilencvenes évek után kutat egy portugál regény

Frederico Pedreira hamisítatlanul portugál regénye a melankolikus nosztalgia nyelvén szól hozzánk: fájdalmas óda az elmúló kilencvenes évekhez, az odaveszett gyerekkorhoz és egy kaotikus, diszfunkcionális nagycsaládhoz. Az emlékezés és az emlékezetvesztés, otthonosság és idegenség könyve, s nem utolsósorban egy szorongó értelmiségi nevelődésregénye Európa perifériájáról, főhajtással a modernista nagyok, Pessoa és Joyce előtt. A mű elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Olvass bele!

Könyves Magazin |
frederico pedreira
Az alvajáró tanúságtétele
Ford. Bense Mónika, Typotex, 2023, 164 oldal
Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele könyv

Frederico Pedreira hamisítatlanul portugál regényének hosszan kanyargó mondatai a Benfica–Milan BEK-döntő füstbe borított nézőterétől a New York-i sugárutakig és az essexi erdőkig csatangolnak – de hogy merre vezet e labirintus, úton lenni valóban boldogság-e, s egyáltalán, lehetséges-e a megérkezés a szorongva vágyott felnőttkorba, azt már az olvasó hivatott eldönteni.

Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele (részlet)

fordította: Bense Mónika 

Kék nyár

Sosem értettem, miért dolgoztak már olyan korán a Santo Amaro de Oeiras-i strand homokján a kotrógépek, amikor nyáron Luísa nénénk minden másnap reggel kézen fogva elvitt bennünket a testvéremmel, hogy ott töltsük a napot abban a ragyogásban; én ezt az egyetlen strandot ismertem a Marginalon, amúgy ritkán lehetett egyben végigmenni rajta kocsival, mert az ellenkező irányba tartó motorok zúgásától hányingerem lett az unalmas családi vasárnapi autókirándulásokon. Varázslatos volt elnézni, ahogy ezek a korán munkába álló kotrógépek végtelen mennyiségű nedves homokot kotortak ki és emeltek a levegőbe a gépzajban, melyhez hozzáadódott az utolsó halászok kiáltozása,

akik maguk után vonszolták kis halakkal teli hálóikat abban az üveges ragyogásban,

ami mintha nem igazán keltette volna fel a érdeklődésüket, nemegyszer láttam a vérfoltokat, amelyek vékony sugárban folytak be a tunya tengerparti algák közé a vízre szálló halászok förtelmes röhögése közepette, vagy szétterültek a robusztus férfiak nehéz léptei alatt, akik lenyűgöztek éhségtől megfáradt hangjukkal meg a köldökükig kigombolt flanelingjeikkel. Azóta éltek a képzeletemben a kotrógépek, mióta egyszer az apám a nyakában vitt el, hogy közelebbről is megvizsgálhassak egy ilyen vasnyakú, kopott sárga teremtményt, ami egy emelőkart húzott maga után, melyet egy rokonszenves férfi, apám kérésének engedve, hogy közelebbről megvizsgálhassam csodálatom tárgyát, ideges csörömpöléssel emelt föl és engedett vissza, és büszke mosollyal fordult felém cigarettával a szája sarkában, miközben én elképedve bámultam az egészet. Ez a külvárosban, a carnaxide-i házunk mellett elterülő pusztaságban történt, ahol néhány hónapon belül a szemem láttára nőtt ki egy benzinkút, majd aztán egy pizzéria, amit mi egészen a tragikus bezárásáig látogattunk, akkoriban az a rosszindulatú pletyka terjedt el róla, hogy a tulajdonos, aki a szakács is volt, AIDS-es lett. Engem teljesen elbűvöltek a kotrógépek, és

elönt a melegség, ha eszembe jut apám széles mosolya,

amikor meglátta a fiúkat a kotrógépeken dolgozni, mert tudta, mennyire élvezem majd, ha felmászhatok az emelőkarra, és belenézhetek a fémteremtmény torkába, mely egyre több homokot lapátolt el, hogy aztán egy másik helyre szállítsa.

Ám ezeken a nyári reggeleken apánk nem volt velünk, amikor kiértünk a Santo Amaro de Oeiras-i tengerpartra, amúgy még ma is csodálkozom rajta, hogy egyáltalán jártam ott valaha, mert néhány évre rá kiderült, hogy ez a lisszaboni tengerparti „vonal” egyik legszennyezettebb szakasza, bár az is igaz, hogy akkoriban semmiféle később emlegetett szennyeződés nem tudta volna elvenni tőlem azt az örömet, amit annak az elhibázott napnak az emléke idéz fel bennem, amikor könyörögtem Luísa nénémnek, hogy vegye meg nekem azt a fürdőnadrágot vagy brazil nevén sportúszót, amit fél szemmel kinéztem magamnak a vasútállomásról a tengerpartra vezető alagútban vagy az abból kiágazó sugárúton, ez a sportúszó nem is lehetett volna borzalmasabb, leopárdmintás volt, és a nagynéném megesküdött rá, hogy ha teljesítené a kérésemet, azzal kihúzná otthon a gyufát; miután pedig megvette nekem, talán hogy abbahagyjam végre a siránkozást, hazafelé egyfolytában azt ismételgette a vonaton, amely elvitt minket egészen a csodás Bairro de Santa Cruzig, hogy apámnak „egyáltalán nem fog tetszeni ez a tréfa”. Ezen a vonatúton meg az azt követő, sokkal rövidebb buszúton megállás nélkül ezt mondogatta, miközben ideges tikkeléssel nyúlkált sült banántól zsíros zacskójához, és teljes meggyőződéssel jósolta meg nekem a komor jövőt, amit zöld szemében is ott láttam, közben pedig a testvéremet figyelte, aki mintha minden egyes óvó szavával egyetértene;

a bátyám csöndje azt jelezte, ismeri a következményeket, amelyeket bizonyos események kiválthatnak, amikor még mit sem sejtünk az életről.

De én nem akartam tudni apám reakciójáról, amikor megláttam azt a sportúszót, már csak azért sem, mert az igazat megvallva azt gondoltam, Luísa nénénk a bűnös, meg az ő jósága, amiért a testvéremmel megengedi nekünk, hogy bármilyen filmet kivegyünk a videotékából, és ezt a meggyőződésemet alátámasztották a lelkemben kavargó érzések olyan, a gyerekkoromtól nem is oly távoli emlékek körül, mint például Tarzan figurája (aki miatt egyszer, évekkel korábban, a carnaxide-i házunkban egy szál alsóban egy vasárnap reggel, amikor apánk még horkolt, felmásztam egy rozoga székre, rávetettem magam a meztelen bátyámra, és a hátába szúrtam egy szerencsére elég tompa ceruzát, mindezt csak azért, mert láttam a tévében egy rajzfilmet ezzel a jóságos vademberrel), meg a Rambo-filmek, amiket én és a testvérem titokban néztünk meg Luísa nénénk szobájában a nyári estéken, aki ilyenkor már alig várta, hogy a nagyszüleim végre lefeküdjenek, ő pedig felakaszthasson valamit, mondjuk a karatekimonóját az ajtóra, befedve a rést, és eltakarva azokat a képernyőről áradó észveszejtő fényeket, amiket Sylvester Stallone gránátrobbantásai vagy gépfegyversorozatai idéztek elő.

Még ha a Santo Amaro de Oeiras-i tengerpartra tett kirándulásaink fölöslegesek is voltak, mindig kellemesen megtörték nyaranta a zöld ház napi rutinját, és még ha Luísa néném a nagyanyám tanácsára egy átlátszó zacskóban mindig magával hozott is egy halom pácolt sonkás, kolbászos és flamand sajtos szendvicset meg egy családi méretű üdítőt, akkor sem tagadta meg tőlünk, tőlem és a testvéremtől, hogy késő délután ellátogassunk azokhoz a titokzatos kis bódékhoz, amelyek olyan barátságosan kínálták magukat a homokstrand elején, és olyan egyszerű neveik voltak, mint Kék Bódé meg Sárga Bódé. Nem tudom, még ma is ott állnak-e, de néhány éve egyszer legalább a Sárga Bódét láthattam, nem minden meghatottság nélkül, ugyanis beépítették a frissen kialakított brazilos sétányba, amely most a lisszaboni vonal nagy része mellett elhalad, így újra óvni tudtam apró testemet, kinyújtottam a kezem Luísa nénémnek, aki mindig odaadta azt az ötven escudo-t, amiből végre megvehettem a jól megérdemelt Sucol üdítőmet, melynek üvege mintha a nyakába gyűjtötte volna a nyarak frissességét, engem pedig tökéletesen feltöltött az egész napos vízben ugrálás után. Emlékszem, hogy ezeknek a Sárga Bódéhoz tett látogatásoknak mindig megvolt a maguk sajátos szaga, ami az emberemlékezet óta a pult körül tanyázó férfiak örökös izzadságszagának kipárolgásából született, akik mindig ugyanazt a köldökig kigombolt, feltűrt ujjú csíkos inget hordták, de én ezt sosem találtam visszataszítónak, mert a napnak kitett test érzetét keltette bennem, amelybe barázdákat szántott a tenger és a só, és ebben én teljes mértékben a halászat zűrzavarát láttam, aminek utolsó pillanatait azokon a reggeleken még pont elkaptam a csíkos halászhajók között, melyek olyanok voltak, mint ezek a férfiingek, az oldalukon pedig fekete tintával festett, erősen megkopott feliratok álltak, melyek ki tudja, miért,

de mindig megértettek velem valami egyszerre tudat alatti és kicsit közönséges dolgot.

A halászhajókon azoknak a nőknek a nevét olvashattam, akiket ezek a férfiak büszkén birtokoltak, miközben a pult mellett sörösüvegeik végeérhetetlen kupakpattintgatásának semmi mással össze nem téveszthető hangja mellett beszélgettek, és én úgy éreztem, része vagyok ennek a kicsit fásult, sóval, munkával és izzadsággal fűszerezett atmoszférának, amikor lepattintom a Sucolom kupakját Luísa néném kicsit szomorú, zöld tekintete előtt.

Ha a Santo Amaro de Oeiras-i utazásaink a nyugalom frissítő felbuzdulásai voltak, a test lassú fejlődéséé, az izmok egészséges és ráérős növekedéséé az állandó víz alatti vetélkedésekkel, miközben versenyre keltünk az izgatottság kronométerével, és lemértük, ki tudja tovább kitartani a kézenállást a nap felé tartott talppal, a Guincho-partra tett utazásaink apámmal és a nagyszüleimmel minden szempontból furcsán eltértek ettől, főleg, amikor velünk tartott a mindenre elszánt Lurdes nagynéném is, aki ahhoz képest, amit az ember egy felnőttől elvárna, nem nagyon tartotta vissza magát, kézen fogott minket, engem és a testvéremet, és jó messzire vonszolt a parton, ahol aztán erélyesen és kitartó makacssággal könyörgött nekünk, és ebben a tanító szándék mellett jelen volt az őrület is, hogy pont akkor merüljünk alá a vízbe, amikor átcsap fölöttünk a hullám. Persze mivel én voltam a legkisebb, ezekben a hullámtámadásokban

mindig hosszú másodpercekre elvesztem a jeges és dühös tenger mélyén,

bár mindig rátaláltam Lurdes nénikém megnyugtató és ezekben a pillanatokban hihetetlen módon valóságos kezére, aki egyfolytában azzal vigasztalt, hogy tréfás hangon ismételgette, „legközelebb velem ugrasz”. A testvéremnek is megvolt a maga baja a víz alatt, emlékszem, egyszer, miután beterítette egy hullám, legnagyobb pechjére ahogy kijött a tengerből, alig lábadt könnybe a szeme, máris megtámadta egy rosszindulatú kiskamasz, aki úgy döntött, a hátához vág egy medúzát, aztán persze azonnal futásnak eredt, amint meglátta dühös apánkat, aki a távolban felemelkedett a coca-colás törülközőjéről, ami csak a fél testére volt elég. A guincho-i kivonulások ötlete, ami mindig apámtól származott, mintha csak azért pattant volna ki a fejéből, hogy magányosan végigrohanhasson a parton valami olyasmiért, ami mindig lehetetlen küldetésnek bizonyult, mégpedig, hogy napernyőt béreljen, és szélfogókat szerezzen, Luísa néném egyébként pont ugyanígy loholta végig őrült módjára a Santo Amaro de Oeiras-i partot vörös napernyők után, és ez csak ritkán mentett meg minket a saját napernyőnk szörnyű kényelmetlenségétől, amit én és a testvérem cipeltünk darabokra szedve az oeirasi állomástól a homokos partig, ami ekkor már égett a talpunk alatt. 

Kapcsolódó cikkek
...
Könyvtavasz

A Fő utcában Sinclair Lewis szatirikus tükröt mutat a kisvárosi Amerikának

Az 1910-es években játszódó történet középpontjában Carol Milford, a fiatal, tanult, haladó szellemű nő áll, aki nagy terveket dédelgetve, világjobbító szándékkal vág bele az életbe. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

A rejtélyes amulett szabad utat nyit egy párhuzamos valóságba

A Lapozz és Parázz!-sorozat legújabb kötetének története ezúttal párhuzamos világokban játszódik. Olvass bele Holden Rose regényébe!

...
Könyvtavasz

Kairó iránt nem maradsz közömbös: vagy megszereted, vagy megutálod

A mesés Kelet - ha tudod a varázsigét, akár Ali Baba barlangja is megnyílik előtted. Olvass bele Dejan Tiago Stankovic regényébe!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

Olvass!
...
Beleolvasó

A túlvilág előtti hely, ahol levetítik életünk filmjét – Olvass bele egy különleges japán regénybe!

A japán író, Híragi Szanaka regényének helyszíne egy fotóstúdió, ahol a halottak a másvilágra lépés előtt végignézhetik életük legfontosabb pillanatait. Részlet a könyvből.

...
Beleolvasó

A toszkánai könyvesbolt, ahová tinik és horgászok is elzarándokolnak – Olvass bele Alba Donati könyvébe!

Alba Donati felszámolta nyüzsgő életét, és visszaköltözött apró toszkánai szülőfalujába, ahol könyvesboltot nyitott. Most elolvashatsz egy részletet az erről szóló kötetéből.

...
Beleolvasó

A magyarok miért csak sporteseményeken tudnak örülni egymás sikereinek? Olvass bele Csernus Imre új könyvébe!

Az ismert pszichiáter, Csernus Imre legújabb kötetében a magyarság kérdését járja körül. Most elolvashatsz belőle egy részletet.

Kiemeltek
...
Nagy

K. Varga Bence: A hagyományos módszer

„Elejtette a taglót, és némán figyelte a marha még mindig eleven tekintetét, és hallotta, bár föl már nem fogta, amint az állat keservesen, szinte zokogva felbőg, túl téren és időn.” K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a negyedik rész.

...
Nagy

Miért az olvasás a túlélés eszköze a börtönben?

A börtönök könyvtárai sok fogvatartottnak nyújtanak elfoglaltságot és szórakozást, de fontos szerepük van a kapcsolatok építésében és a szabadulás utáni visszailleszkedésben is.

...
Podcast

Kik voltak azok a nők, akik 150 éve alakítják a fővárost? – Budapesti nők [Podcast]

Miként hatottak a nők Budapestre és hogyan hagyták rajta kéznyomukat? Milyen lehetőségeket és életutakat kínált nekik a város? Most induló Budapesti nők című podcastsorozatunkban őket kutatja Ruff Orsolya és Szeder Kata, valamint szakértő vendégeik.