Furcsa, hogy ezidáig Alessandro Baricco sosem járt Magyarországon. Pedig nemcsak hazájában ünnepelt író, nálunk is elég népszerű: 1997 óta 14 könyve jelent meg magyar fordításban a Helikonnál, jövőre jön a 15.
Mindenesetre július 19-én Baricco végre megérkezett, egyenesen a Zeneakadémia Solti termébe, ahol teltház előtt beszélgetett vele Czakó Zsófia író, olaszul – a szerző közismert klasszikuszene-rajongása miatt nem is lehetett volna ennél ideálisabb helyszínt találni. (Az eseményt a Fesztivál Akadémia, a Budapesti Olasz Kultúrintézet és a PesText szervezte, az író többször is köszönetet mondott Kelemen Barnabásnak. A hegedűművész ugyanis a Fesztivál Akadémia művészeti vezetője feleségével és zenésztársával, Kokas Katalinnal.)
Féltem tőle, hogy a két hétnyi kánikulában elpárolgott agyammal mennyire leszek képes élvezni egy irodalmi beszélgetést, ehhez képest kifejezett felüdülést hozott a jó hangulatú program, úgyhogy el tudom képzelni, mit jelenthetett azoknak, akik szatyornyi Baricco-könyvvel érkeztek.
Alessandro Baricco és Nemecsek Ernő
Czakó Zsófia azzal indított: olvasóként különleges kapcsolatot érezhetünk az íróval, olyan, mintha a könyvei alapján ismernénk őt, annak ellenére, hogy először jár Budapesten. Így tudható az is, hogy Baricco kedveli a focit, a Torino FC szurkolója. Na de nézte-e az Eb-t? Nézte, hogyne: jól szórakozott a döntőn, ahol a spanyol válogatottnak szurkolt, mert „szebb a focijuk”.
A bemelegítés részeként Czakó rákérdezett, hogy van-e valamilyen kulturális kapcsolata Budapesttel. Az olasz író elmesélte, nagyon is: fiatalkorában, huszonévesen a generációjának erős kapcsolata alakult ki Közép-Európával, sok kötet jelent meg a régióból akkoriban olaszul.
De az ő kapcsolata még régebbre, gyerekkorába nyúlik vissza: az egyik első könyv, amit olvasott, A Pál utcai fiúk volt. „Vagy (Emilio) Salgarit olvastunk, vagy A Pál utcai fiúkat. Salgarit utáltam, ezért amikor végére értem a regénynek, akkor kezdtem elölről” – mondta. Valószínűleg a főhős miatt is szerette Molnár Ferenc regényét:
„Én is Nemecsek vagyok, kiskoromtól bennem volt ez az érzés” – magyarázta.
A könyvön kívül azonban a klasszikus zene révén is volt kapcsolata hazánkkal, ugyanis sok zenész, akinek a lemezeit hallgatta tizenévesen, magyar volt.
Zene és érzelmek
Ha már lemezek, Czakó Zsófia arról érdeklődött: fontos, hogy az, aki klasszikus zenét hallgat, értse is a zenét? Számít, hogy valaki tanult zenehallgató-e vagy sem? Baricco irodalmi példával felelt: „Ha olvastál életedben öt könyvet, aztán elolvasod a Száz év magányt, tetszeni fog. Ha olvastál ezer könyvet, kicsit jobban fog tetszeni.” Más szóval, szerinte az élményben a „tanultság” nem okoz akkora különbséget.
Sőt, van amikor a zenei műveltség kifejezetten blokkolhatja az élményt:
néha ő is rajtakapja magát, hogy nem magára a műre figyel, hanem arra, hogy az adott művész hogy adja elő azt.
Ahogy a zene, úgy az irodalom is tele van érzelemmel. Egy interjúban Baricco arról beszélt: „minden könyvünk magunknak szól, minden könyv magukat az írókat tartalmazza”. A Vértelenül című regény kapcsán Czakó személyesebb vizekre evezett, és megkérdezte: összetörték-e már őt magát, és ha igen, hova tér vissza?
„Nagyon személyes” – jegyezte meg Alessandro Baricco mosolyogva. Úgy gondolja, hogy az emberek nagy része össze van törve, még akkor is, ha valakinél nehezebben érhető tetten az ok. „Ez igaz volt rám, de sok emberre igaz” – fűzte hozzá. Majd arról beszélt, hogy az emberek az őket ért sérelmek ellenére is gyakran ott maradnak, ahol rosszul bántak velük – mert azt a környezetet legalább ismerik.
„Ostoba példa, de olyan ez, mint egy étterem, ahol rosszul főznek, de legalább nem ér minket meglepetés
– míg egy új étteremben nem tudjuk, mi vár ránk. Itt tudjuk, hogy túlfőzik a tésztát, hogy íztelen a sugo” – fejtegette általános derültség közepette.
Mint mondta, sokszor a szülő-gyerek kapcsolatok is ilyenek: „Hiába volt kemény az anya, az apa, a gyerekeik mégsem tudnak róluk leválni, megrögzötten visszatárnek oda, ott keresnek vigasztalást.”
Karakterek és kadencia
Az érzelmek után Baricco karakterei kerültek szóba. Jelen pillanatban legutóbbi, Abel című metafizikus westernjének (ez jelenik meg jövőre) főszereplője a kedvence, bár, tette hozzá, az írók általában a legutolsó szereplőikbe szeretnek bele. De erősen kötődik Novecentóhoz és a Mr. Gwyn csupán kis időre felbukkanó lámpaárusához, valamint első könyve, a Harag-várak egyik karakteréhez, Rail úrhoz is. Utóbbit úgy jellemezte: „Én voltam ő.”
Ezt követően Alessandro Baricco felolvasott egy részletet a Novecentóból (az olasz a legszebb hangzású nyelv, nem vitatkozom erről), csodálatos volt hallgatni, miközben szimultán olvashattuk mellé a magyar fordítást. Előtte azonban nem állta meg, hogy ne mondja el:
„Az írás mindig zene is egyben – kivéve Kafkát, abban nincs zene.
De az irodalom túlnyomó többségében van ritmus, kadencia, vannak formái, mint a zenének, vannak benne vonósok, fúvósok. Márquez vagy Thomas Bernhard zeneisége vitán felül áll. Ezért úgy fogom elmesélni, hogy én is zenéltem ebben a teremben”.
S hogy mit olvasna ki a mindenki élményét magába szívó Novecento Baricco szemeiből? Az író imádná hallgatni, ahogy a karaktere játszik, neki pedig cserébe sok története van, rengeteg különböző érdekes, értékes emberrel találkozott, köztük sok fiatallal, és ő maga is sok mindennel foglalkozott élete során. Úgyhogy „sok időt töltenénk együtt”, mondta.
Félelmek és félreértések
Talán kevesebben tudják, hogy Baricco nemcsak szépirodalommal foglalkozik, a közéletet, társadalmat érintő kérdésekben is megnyilvánul. Két esszéje, a Barbárok és A Játék is a technológiai változásokkal, a digitális fejlődéssel foglalkozik.
Czakó Zsófia azt mondta, számára ezek az írások lehetőséget adtak arra, hogy megvizsgálja a saját félelmeit. Így aztán az érdekelte, hogy milyen kapcsolatban áll az író a félelemmel, és lehet-e hasznos? Baricco értékes érzelemnek tartja.
„Sokszor volt társam a félelem. Nehéz vele »utazni«, de sok mindent lehet tanulni belőle.
De aztán az kell, hogy legyen az egyik cél az ember életében, hogy elbúcsúzzon a félelmeitől” – fogalmazott. A belső, ok nélküli, túlzott félelemre gondolt ez alatt, ami nagyon fárasztó – „menjen a dolgára”, mondta az író.
A két esszé apropóján azt is megkérdezte Czakó, mi van akkor, ha az olvasó nem érti meg az író mondanivalóját? Ha nem jön rá, hogy a barbárok nem „azok ott”, hanem mi vagyunk? Bariccót ez nem annyira zavarja, hiszen az író-olvasó találkozókon, beszélgetéseken ki tudja fejteni, mire gondolt.
Sokkal jobban idegesíti az, amikor újságírók, műsorvezetők nem veszik a fáradságot arra, hogy rendesen megértsék az esszéit, és csak azt fújják, amit gondolnak, hogy Baricco mondani akart. Emiatt volt, hogy kisétált élő adásból.
Veszélyek akkor és most
Szerinte egyébként jellemző egy olyan értelmiségi hajlam, hogy minden problémáért szeretünk valakit hibáztatni – mondjuk egy fiatalabb generációt –, de ő ezt az esszéivel kapcsolatban téves olvasatnak tartja. Ő ugyanis nem hibáztatni akar, hanem megérteni. Ráadásul, mint mondta:
„Az én időmben sokkal kockázatosabb volt gyereknek lenni.”
Valószínűleg érzékelte, hogy ezzel a kijelentéssel meglepetést okozott beszélgetőtársának és a hallgatóságnak is, mert kifejtette:
„Gyerekként nehéz volt kapcsolatot tartani másokkal. Nyolcévesen csak három dalt ismertem. Lassú, unalmas, ingerszegény élet volt. Azt néztem az ablakból, hogy zöldről pirosra vált a lámpa, majd fordítva. Miért lett volna ez rosszabb a videojátékoknál?”
Azzal sem ért egyet, hogy most véleménybuborékban élnének a gyerekek és a fiatalok. „Én is buborékban éltem. Csak arról tudtam, amiről az egyház, a cserkészek és A Pál utcai fiúk beszámolt. Más gyerekekről nem voltak híreim. Magyarországról olyan képem lehetett, amit a Szovjetunió közvetített róla.
Ez is egy félelmetes buborék”
– magyarázta. Ő a saját 10-15 éves kora helyett szó nélkül választaná azt, ahogyan a saját fiai éltek 10-15 évesen.
A láthatatlan fejlődés
A technológiai fejlődés kapcsán természetesen felmerült a mesterséges intelligencia kérdése is. Czakót érdekelte, milyen színben látja az író az MI-t, ami már képes zenét szerezni, szöveget írni. Hogyan tudná megírni a harmadik esszéjét a ChatGPT?
„Érdekes lenne, nem is rossz ötlet – viccelődött Baricco, – megyek is!” Mint mondta, ebbe a témába még nem ásta bele magát kellőképpen. Szerinte azonban a legláthatóbb az emberek számára az, hogy házi feladatot ír az MI, valakinek a stílusában létrehoz valamit.
Ez viszont csupán a mesterséges intelligencia „dekoratív aspektusa”, és ez, úgy véli, nem hoz jelentős változást.
Kevésbé látható az átlagember számára az, hogy eközben bizonyos területeken, például az egészségügyben mi zajlik az MI-nek köszönhetően.
„Szédületes lehetőség a fejlődésre, arra, hogy megismerjünk betegségeket, mert az MI lehetővé teszi például, hogy sokkal nagyobb esetszámot vizsgáljunk meg. Megváltoztathatja a kezeléseket, pontosabb diagnózisokat állít fel, hiszen sokkal kisebb a hibaszázaléka, mint az embernek. Annak, hogy közben Baricco stílusában vacak novellát ír, annak nincs jelentősége” – magyarázta.
Mesék és nyugalom
Szóba került a Baricco által 1994-ben alapított Holden Iskola is, ahol storytellinget és előadóművészeteket tanítanak gyerekeknek. Évente mintegy 2000 hallgató fordul meg náluk a kurzusokon, a napi bejárók száma 400 körül van. Az iskola Salinger „fura, ferde” hőséről kapta a nevét, „ilyenek a tanárok, a diákok, ez egy másik világ”.
Az író boldogan mesélte, hogy pezseg ott az élet, a fantázia, az energia.
„Nem baj, ha sosem fognak írni, de megtanulnak mesélni, és ez egy különleges dolog” – jelentette ki.
Az iskolában „kortárs bölcsészettudományt” tanítanak, úgy látja ugyanis, hogy a világ bizonyos részein hanyatlóban vannak a humán tudományok – például az Egyesült Államokban. Baricco azonban fontosnak tartja, hogy ez ne vesszen el, és azt is, hogy élő, kortárs módon foglalkozzanak olyan művészekkel is, mint Homérosz vagy Haydn.
A beszélgetés egy órája hamar elröppent, így végül Czakó Zsófia azt kérdezte meg, hogy abból a rengeteg dologból, ami kitölti a napjait, mi teszi boldoggá? Az író azt mondta, ahhoz képest, hogy 20 és 50 éves kora között mennyit dolgozott, mostanra tulajdonképpen lelassított. „Szinte semmit sem csinálok! – mondta. – Egész nyugodtnak tűnik az életem. Régen sok mindent kellett megélnem, azt nem élveztem annyira.
Most jó a hullámzás: a pezsgés, aztán a csend. Szép az élet.”
Ennél jobb zárszót pedig szemmel láthatóan nem csak én, de a vastapsban kitörő közönség sem tudott volna elképzelni.
Az eseményen készült többi fotót a Fesztivál Akadémia Facebook-oldalán lehet megnézni.
