„Ha elképzelünk egy szuperhőst, lehet, hogy elsőre nem egy 157 centiméter magas nő fog beugrani, tollal a kezében” – mutatja be Maria Ressát a George Clooney feleségeként és nemzetközi jogászként is közismert Amal Clooney az Így szállj szembe a diktátoroddal! című kötet előszavában. Maria Ressa 2021-ben (Dmitrij Muratov orosz publicistával megosztva) Nobel-békedíjat kapott. Hogy pontosan miért? Ez derül ki abból az egyes szám első személyben megfogalmazott visszaemlékezésből, mely a 444.hu és az Open Books együttműködésének köszönhetően a megjelenés után szinte azonnal magyarul is elérhetővé vált. Az esszészerű bekezdéseket és a memoárt egyesítő könyvben az újságíró nemcsak saját életének történetét meséli el, hanem rendkívül részletesen és érzékletesen ábrázolja saját hazájának diktatórikus működését, valamint több konkrét példa elemzésével rámutat arra, hogy a közösségi platformok (elsősorban a Facebook, a YouTube, az Instagram) hogyan váltak a demokrácia ellenségeivé speciális, radikalizációra buzdító és elsősorban az érzelmeket célzó és felerősítő algoritmusaik által.
Harc Rodrigo Duterte diktatúrája ellen
A több mint 110 millió lakosú Fülöp-szigetek csak 1946-ban vált függetlenné az Egyesült Államoktól, éppen ezért politikailag rendkívül instabil azóta is, elnökei legtöbbször puccsokkal hatalmat szerző, autoriter vezetők, olyan „erős emberek”, akik a demokratikus működést egyre inkább aláássák. Maria Ressa a kezdetektől rendkívül komolyan veszi újságírói hivatását, a médiát a hatalom negyedik pillérének tartja, tényfeltáró riportjaival már fiatalon a demokrácia védelme mellett foglal állást, egész élete a demokráciáért való küzdelemben telik.
Természetesen, ahogy egyre nagyobb befolyásra tesz szert, úgy válik egyre zavaróbb elemmé a mindenkori hatalom számára. Mire megalapítja saját médiumát, a 2011-ben induló Rapplert, már megkerülhetetlen alak a Fülöp-szigeteki ellenzéki médiában, ezért az évtizedeken át regnáló Dutertéék igyekeznek minden módon megfélemlíteni, például számtalanszor letartóztatják. Az amerikai és Fülöp-szigeteki kettős állampolgárság jelent ugyan némi védelmet, de tökéletes biztonságot mégsem szavatol. Az újságíró ennek ellenére sem hagyja el Manilát, rendkívül bátran néz szembe a mindennapos fenyegetésekkel, az állandósult félelemmel: „2018 óta golyóálló mellényt viselek, ha kilépek az utcára”.
A diktátoroknak muszáj uralni a közbeszédet
Ugyan saját hazájáról, a délkelet-ázsiai szigetország politikai viszonyairól ír, az ottani elnyomást, az ellenzéki média elleni támadásokat mutatja be, de sok párhuzamot von a világ távolabbi eseményeivel (Trump hatalomra kerülése és a Brexit a tipikus példái, de érintőlegesen említi Orbán Viktort is a negatív példák között). Felismeri, hogy a média mindig is kulcsfontosságú volt a hatalom szempontjából, de napjaink információdömpingjében még talán a korábbinál is lényegesebb, hogy ki uralja a közbeszédet. Úgy véli, a diktátorok, az autoriter vezetők nem foglalkoznak az igazsággal, egyetlen céljuk, hogy olyan (sokszor hamis) információtömeggel árasszák el az embereket, mely miatt az érem másik oldala láthatatlanná válik,
józan megszólalások eltűnnek a hatalom által gerjesztett óriási ricsajban.
Ressa természetesen megvizsgálja, hogyan kelthető ekkora zaj, hogyan lehet manipulálni a tömegeket úgy, hogy az végül a dühös és gyűlölködő „csőcselék uralmához” vezessen. Évekbe kerül, míg ráébred arra, amit könyve egyik legfontosabb alaptézisének is nevezhetünk: „…világszerte a Facebook jelenti az egyik legsúlyosabb fenyegetést a demokráciákra, és hihetetlennek tartom, hogy engedtük, hogy a növekedésre és nyereségre éhes technológiai vállalatok megfosszanak bennünket a szabadságjogainktól. A techcégek minden adatunkat és személyes tapasztalatunkat felszippantották, majd mesterséges intelligenciával rendszerezték, hogy aztán így manipuláljanak bennünket. Ezzel képessé váltak viselkedésmintákat teremteni, de olyan léptékben, hogy az már a legrosszabbat hozta elő az emberiségből.”
Ressa nem azonnal ismeri fel a bajt, 2011 körül még hisz abban, hogy az emlegetett platformok nemhogy gyengítik, hanem éppenséggel erősíthetik a demokráciát. Lelkesen és optimistán figyeli a közösségi média lehetőségeit, azt, hogy nem lehet központilag kontrollálni, megjelenhet általa a nép sokáig néma akarata. A 2013 körüli időszakot ebből a szempontból aranykornak tartja a szerző, idővel azonban belátja, hogy a rendkívül gyorsan terjedő, kontroll nélküli információ rosszul is felhasználható, és az általa bírált vezetők (elsősorban a már említett Duterte és Trump) egyre jobban ki is tudják használni az ebben rejlő lehetőségeket.
A Facebook és a közösségi média felelőssége
A hamis fiókok, a dezinformáció, a hazugságok exponenciális terjedési sebessége, a demográfiai csoportok szerinti specializáció, mind oda vezettek, hogy a félrevezetés, a hazugság melegágya lett a legtöbb említett platform. A propagandahálózatok rendkívül hatékonyak, egy hazugság terjedési sebessége jóval gyorsabb, mint az azt követő tényellenőrzésé, és mire a hazugságot megcáfolják, gyakran már annyira hisznek benne azok, akiket elért, hogy képtelenek felülvizsgálni és megváltoztatni az álláspontjukat.
Az összeesküvés-elméletek így a peremről a politikai és társadalmi közbeszéd fősodrába kerülnek,
a tartalomgyártók, bloggerek ráadásul nem minden esetben tartják be az újságírás alapvető etikai normáit sem, így nyer teret a gyűlöletbeszéd, és áramlik szinte kontroll nélkül vagy nagyon csekély szabályozás mellett a hazugság, véli a könyv szerzője.
Mivel Maria Ressa újságíró, egyértelmű, hogy számára a tágan értelmezett sajtó felől vizsgálható leginkább a demokrácia és a zsarnoki uralmak viszonya, de azért nem kizárólag a média felelősségét vizsgálja. Többször visszatér például arra, hogy a Fülöp-szigetekihez hasonló diktatúrákban sohasem a szakértelem, hanem a vezető iránti lojalitás a döntő egy pozíció betöltésénél, vagy külön bekezdésekben elmélkedik a diktatórikus alapú rendszerek és az oktatás viszonyáról. Úgy gondolja, hogy „egy nemzet oktatásra szánt költségvetési tétele az, amit a népébe fektet”. Mivel a dezinformáció ereje szerinte elsőként mindig a kevésbé iskolázott rétegek gondolkodását fertőzi meg, az államnak nem érdeke, hogy színvonalas oktatási rendszerben a kritikai gondolkodásra és a kérdezés készségének fejlesztésére nevelje a diákokat.
A szerző azonban nemcsak elemzi és részletezi egy diktatúra működésének lehetséges feltételeit, hanem arra is felszólít, hogy ne hagyjuk abba a diktatúrák és az elnyomás elleni tiltakozást. A fülszöveg szerint „könyve kiáltvány a tömegek félrevezetése és a diktátorok hatalma ellen”, melyben konkrét tanácsok helyett elsősorban saját élettörténetével, elképesztő bátorságával mutat példát az ellenállásra. Ázsiai származású, homoszexuális nőként (erről nyíltan, de visszafogott terjedelemben ír) sem fél szembeszállni a zsarnoksággal, saját hazájában eltökélten tartja a frontot, és mindenkit arra szólít fel, hogy tegyen hozzá hasonlóan. Hisz abban, hogy a legnagyobb kiábrándultság és reménytelenség közepette sem az elfordulást, a passzivitást, hanem a szembeszegülést kötelességünk választani, méghozzá mindenkinek azzal az eszközzel, ami a birtokában van.
