Fotó: Valuska Gábor
Kertész Imre írásainak témája a saját élete. „Ahogy hallgatom, megértem, hogy az élete és a műve egy és ugyanaz: amikor elmeséli az 1980-as NDK-beli utazását, szinte szó szerint mond fel nekem három oldalt a Gályanaplóból, ahogy azt később, egyedül, a könyv mellett megállapítom” - írja Clara Royer a Kertész Imre élete és halálai című, márciusban megjelent életrajzi esszékötetében. Kertész műveinek főszereplői alteregók, akiken keresztül a szerző saját magát értelmezi mindig újra. A Sorstalanság Köves Gyurija a regény végén a koncentrációs táborok boldogságáról szeretne inkább mesélni a riporternek, miközben valamiféle, Kertész egyik naplóbejegyzésében „tilalmas nosztalgiának” nevezett érzés keríti a hatalmába. Ez a fajta abszurditás, a humanizmus szilárd értekeinek felszámolódása a Nobel-díjas szerző életében is groteszk-humoros, ironikus formában minduntalan megjelenik. Clara Royer Kertésszel való beszélgetései, az író által olvasásra átengedett személyes jegyzetek, illetve a Berlini Művészeti Akadémián őrzött Kertész Imre-archívum kutatása nyomán a könyv számos olyan adalékkal szolgál, amelyeket most ismerhet meg első ízben az olvasó. Ezekből gyűjtöttünk össze néhány érdekességet.
Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai
Fordította: Marczisovszky Anna, Magvető Könyvkiadó, 2019, 480 oldal, 4999 HUF
1. Kertész általában rosszkor volt rossz helyen
1948-tól újságíróként dolgozva, a propaganda ízlésének megfelelő cikkek írásával remélt könnyű keresetet, miközben csöppet sem vette komolyan kezdődő felnőtt életét. Mulatókba járt, jazz zenét hallgatott, és presszók teraszán fogalmazgatta portréit a sztahanovista fiatalokról. 1951-ben a Margitszigetre küldték, hogy tudósítson a Dolgozó Ifjúság Szövetsége gyűléséről, ám Kertész inkább elhívta akkori barátnőjét, és sétáltak egy jót. A cikk természetesen ennek ellenére, az elvárt stílusban elkészült. Sajnos azonban ez lett kirúgásának oka is - a gyűlés ugyanis a valóságban elmaradt.
2. Az egykori fogvatartottból is válhat börtönőr
Kertész 1951-ben megkezdte két évig tartó sorkatonaságát. A karhatalmi őrség tagjaként a katonai ügyészség központi börtönébe, az ÁVH szomszédságában álló épületbe osztották be börtönőrnek. Feladata a foglyok felügyelete, munkára vagy kihallgatásra kísérése volt. A helyzet visszásságát jól mutatja egy korabeli vicc a köztéri helyek őrzéséről, amellyel az idős Kertész szórakoztatta Royer-t: „Maga meg miért áll itt? – kérdezték az őrtől. – Hát, hogy őrizzem a Sztálin-szobrot. – De hát mi történhet, valaki esetleg lepisili? Ki pisilné le a Sztálin szobrát? – Azt mondja: – Én, ha nem lennék szolgálatban.”
3. Ha valamit szeretnénk elérni, tegyük annak az ellenkezőjét
Az író végtelenül rosszul érezte magát a „hóhér” szerepében, ezért „1953 egy nyári reggelén megivott valami fekete folyadékot, majd rosszullétet szimulált, az orvosi rendelőből a katonai kórházba szállították, ahol nem akarták felvenni, így Švejk, a derék katonához méltó üvöltözésbe kezdett, hogy nem akar a kórházban maradni, aminek hallatán azonnal kerítettek neki egy ágyat.” A tréfa akkor kezdett komolyra fordulni, amikor az orvosok gerinccsapolást akartak végezni rajta. Végül egy orvosnővel való őszinte beszélgetés után sértetlenül hazaengedték, és hamarosan a katonai szolgálat alól is felmentették.
4. Az emlékezet a halál otthonosságát őrzi meg
Kertész Imre életművével és nyilvános megszólalásaival is elutasította a hagyományos értelemben vett tanúságirodalomhoz való tartozást. Véleménye szerint Auschwitz után csak annak következményeiről lehet beszélni, és hamis minden álláspont, amely a világot jókra és rosszakra, ártatlanokra és bűnösökre osztja fel. Úgy vélte, a koncentrációs táborok túlélői maguk is „bemocskolódtak” pusztán azzal, hogy túléltek valami, az európai ember számára addig elképzelhetetlent. Ezt éri tetten Kertész, amikor arról beszél a Sorstalanságban, ahogy Gyuri a vonat megérkezése után, a rámpán unatkozva figyeli a tájat és a német katonák arcát. Naplójába pedig örvendezve jegyzi le, hogy Tadeusz Borowski Hölgyeim és uraim, parancsoljanak a gázba fáradni című novelláját olvasva végre megtalálta a tábor futballpályáját, amelyet csalóka képzelete játékának hitt, és amelyen a kiváltságos foglyok a valóságban tényleg futballoztak.
Előítélet, hogy Kertész Imre ne lenne nemzeti író is
Fotó: Valuska GáborKertész Imre soha nem akart a pátosszal játszani - mondja Clara Royer, akinek a napokban jelent meg a Kertész Imre élete és halálai című esszékötete. Royer magyar származású francia irodalomtörténész (nem mellesleg pedig a Saul fia és a Napszállta című filmek...
5. A kérlelhetetlen világgal néha ugyanilyen erővel kell szembeszállni
A Sorstalanság kéziratát Kertész először a Magvető kiadónak küldte el, akik többek között az ügyetlen és körülményes fogalmazást bírálva elutasították. A későbbi kiadó, a Szépirodalmi szerkesztője, Gondos Ernő pedig rengeteg változtatást szeretett volna a szövegen. Kertésznek végül sikerült meggyőznie, hogy maradjanak az eredeti megfogalmazásnál. Azonban amikor megküldték neki a regény hivatalos korrektúraváltozatát, az mégis tele volt változtatásokkal. Albina, a felesége döbbenettel figyelte, ahogy a falhoz vágja a karóráját és a kommunistákat kezdi szidni. „Majd újra elővette a szöveget, minden egyes mondatot pontosan visszaillesztett az eredeti helyére, és visszaküldte a korrektúrát. Hamarosan csöngött a telefon: amennyiben Kertész nem fogadja el a javításokat, és újabb változtatásokat szeretne eszközölni a szövegen, úgy a szerződésben foglaltak szerint a megállapodott összeg bizonyos százalékát ki kell fizetnie erre a célra, általában azonban igyekeznek elkerülni ezt a gyakorlatot. Kertész kijelentette, hogy inkább fizet” - írja Royer. Végül a kiadóban Ács Margit szerkesztőnek köszönhetően közösen helyreállították az eredeti szöveget, amely meg is jelent 1975-ben.
6. A kötőszavakon igen sok múlik
A Sorstalanság korabeli recepciója összesen nyolc folyóiratbeli cikkben mutatkozott meg. Dicsérték az elbeszélőmódot, ugyanakkor volt olyan kritika, amely a főhősnek a sorsával való aktív szembeszállását hiányolta. Kertész szavaival élve a kritikusok pusztán „stilizálatlan önéletrajznak” érezték a művet. Az olvasói fogadtatás és (félre)értés mindmáig kíséri a regényt. Kertész 2003-ban, a Nobel-díj elnyerése után nyilatkozott az Élet és Irodalomnak. Az interjú A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam címmel jelent meg. Kertész elmondása szerint ő csak annyit állított, hogy a Kádár-rendszer alatt készült a regény, amivel arra próbált utalni, hogy a szövegben feltáruló mechanizmusok a diktatúrákra általánosságban igazak. Kertész szerint a Kádár-korban élve értette meg, hogy hogyan történhetett meg a holokauszt, amelyet a történelmi események szerves következményének gondolt. Úgy tartotta, hogy ha Nyugaton marad a táborból való szabadulás után, talán a regény sem készült volna el.
7. Az írás kényszere Kertész életében mindent felülírt
Albinával, aki maga is megjárt egy internálótábort, egy huszonnyolc négyzetméteres lakásban laktak, amelyben még konyha sem volt (Albina a kádban mosogatott). Míg Albina munkába járt, Kertész keserű munkával regényein dolgozott. Később azonban, amikor a felesége nyugdíjba ment, az amúgy is kicsi tér végletesen beszűkült, és ez ellehetetlenítette az alkotói folyamatot. Ekkortól járt át Kertész nagynénje lakásába, ahol a másfél szobából egy félben berendezkedhetett. A nagynéni egész nap a tévét nézte, és nem értette, hogy unokaöccse, aki füldugóval védekezett a zavaró környezet ellen, miért nem beszélget vele. Amikor pedig valóban bekopogott az ihlet, nem volt pardon: Kertész a Kaddis a meg nem született gyermekért utolsó sorait egy zsebkendőre jegyezte le izgatott gyorsasággal, míg a szomszéd szobában beteg nagynénjét a kihívott orvos vizsgálta éppen.
8. Az is gyanús, ha éppen semmi sem gyanús
Kertész a korszak más íróival, költőivel együtt, mint Nemes-Nagy, Ottlik vagy Pilinszky, az Írószövetség tagjaként a Szigligeti Alkotóházba járt. Köztudott volt, hogy az itt zajló beszélgetéseket lehallgatják. Kertészt ugyan nem érdekelte a dolog, de a rendszerváltás után ő is kikérte a Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a dossziéit. Csalódottan fogadta az üzenetet, miszerint ilyenek nem léteznek. „Csak arról van szó, hogy nem akarják kiadni az aktákat” - írta a naplójába teljes meggyőződéssel.
Könyvekről, zenéről és a mindig volt titkos életéről is mesélt Kertész Imre Clara Royer-nak
Kertész Imre élete és halálai címmel márciusban jelenik meg Clara Royer könyve, amely a titkokban gazdag életmű érzékeny olvasata. A magyar származású francia író, irodalomtörténész és forgatókönyvíró az életmű és a korszak összefüggéseit fürkészi ebben az olvasmányos és informatív életrajzi...
9. A kreatív képzelőerő kihúz a bajból
Az író tökéletesen beszélt németül, és sosem érzett neheztelést a nyelvvel kapcsolatban. Olyannyira, hogy 2003-ban Berlinbe költözött, szoros összefüggésben azzal, hogy úgy érezte, Németországban értőbb közönségre és közegre talál. Első fordítását is németből készítette, Tankred Dorst Klara anyja című művét fordította le, amely 1978-ban jelent meg. Ám akkoriban még úgy érezte, hogy nem tudja annyira a nyelvet, hogy vállalható alkotást hozzon létre, ezért vissza szerette volna adni a felkínált munkát az Európa Kiadónak. „Könyvet nem szokás visszaadni” - rivallt rá a szerkesztő, mire hazament, és logikailag kikövetkeztette azokat a részeket, amiket nem értett. Szerencséjére jól gondolkodott, és a könyv meg is jelent 1982-ben Kertész fordításában.
10. Időnként még Esterházy is tévedhet
1975-ben Kertész Füst Milán-díjban részesült, amelyet egy kezdő és egy már befutott szerző kapott meg minden évben. Előbbi volt Kertész Imre, utóbbi pedig a nála húsz évvel fiatalabb Esterházy Péter. „Engem a kutya se ismer” - mondta Kertész. A díjátadón Esterházy dedikálta neki egyik kötetét, mire Kertész meg akarta ölelni, ám Esterházy elhúzódott. Nem tudta, hogy a másik díjazottal áll szemben.
11. Az életből való kilépés lehetősége állandó napirendi pont
Kertész magát az egzisztencialista irányzathoz tartozó írónak, embernek tartotta, és azonosult azzal a nézettel, miszerint az élethez való hozzáállás szempontjából két lehetőség közül választhatunk: vagy öngyilkosok leszünk, vagy vállaljuk az életet minden következményeivel együtt. Így fogadta el a Nobel-díjat 2002-ben. Így az Orbán-kormány által neki ítélet Szent István-rendet 2014-ben, ami nagy botrányt kavart minden tekintetben. A másik lehetőség is realitás volt azonban Kertész Imre számára. 1974-ben naplójában azon elmélkedett, hogy mi történne, ha lenne egy pisztolya, „mi lenne az öngyilkosság kísértésével, amely gyakran délutánonként, öt és hét óra között tört rá”.
12. A nagy pillanatok is a földhöz kötnek minket
A Sorstalanság és maga az író valószínűleg akkor került a Svéd Akadémia látókörébe, amikor Kertész német kiadója, a Rowohlt Berlin, elküldte nekik a regény német fordítását 1997-ben. 2001-ben már lehetett tudni, hogy ő is az esélyesek között szerepel. Kertész azonban örült, hogy akkor elkerülte a díj „szerencse-katasztrófának” nevezett elnyerését. Később úgy nyilatkozott, hogy a hír után sokáig összerezzent, mikor meghallotta, hogy valaki az ő nevét mondja. „A 2002. december 10-i átadási ceremónia mégis megérintette az írót, aki az érmet és a diplomát, a protokollnak megfelelően, személyesen a svéd királytól vette át. Az ünnepély előtt Magda menye az indulás előtti percekben igazította ki Kertész rosszul szabott frakknadrágját” - idézi fel Royer a napot Kertész elmondása alapján.
Szerző: Monostori Andrea
