Amikor Szvoren Edina nyolc évvel ezelőtt berobbant az irodalmi köztudatba Pertu című kötetével, az egyik legígéretesebb fiatal epikusként kezdték számon tartani. Azóta még három rövidprózakötete megjelent, és ma már világos, hogy ő az ország egyik legerősebb novellistája. Szövegei mindig kissé sötétek és nyomasztók, mert elmennek az emberi psziché határáig, de olykor még annál is tovább, egészen az abszurdig. Mondatai jellemzően szikárak és meghökkentők, mert legfélelmetesebb gyengeségeink, legmélyebbre ásott vágyaink tárulnak fel bennük.
Legújabb kötete, a Verseim is fullasztó atmoszférájú írások, nehéz sorsok gyűjteménye. A feszültséget – amely az egész könyvet jellemzi – már a címből fakadó ellentmondás is megalapozza, mivel versek helyett tizenhárom nagyon is prózai novellát kapunk, s csak fokozatosan válik érthetővé, hogy milyen láthatatlan versek bújnak meg a sorok között.
A történetekben – ahogy az egyik szereplő fogalmaz – „benne van az erőszak a levegőben”. Alig lapozzuk fel az első oldalakat, máris olyan kifejezésekbe botlunk, mint: megölni, megvakítani, láb alól eltenni, állami gondozott gyereket korbácsolni, kutyák torkát elmetszeni. Úgy tűnik, a Verseim világában mi sem természetesebb a bűnnél. Olvasóként azonban mégis csak fokozatosan esik le, hogy a nyomasztó, fojtogató érzést befogadás közben nem (csak) az erőszakos cselekvések leírása idézi elő, hanem egy nagyon erős hiányérzet: a szereplők nem reflektálnak a bűneikre, nincs lelkifurdalásuk. „Úgy hagyom, ma már nem ölök” – vonják meg a vállukat Szvoren kíméletlen figurái egy-egy fárasztó nap után.
Szvoren Edina: Verseim - Tizenhárom történet
Magvető Könyvkiadó, 2018, 206 oldal, 3299 HUF
Az egyik történet denevérek kiirtásáról szól, a másikban gyerekek vonszolnak egy emberi testet, a harmadikban az anyja száműzi fiát az ágyneműtartóba, a negyedikben egy kutató követ el szodómiát. A bűnök széles skáláját látjuk viszont a sorsokban, ráadásul a maguk banalitásában, mintha csak a mindennapok normális körforgásának részei lennének. És közben nem hagy nyugtot a gondolat, hogy tulajdonképpen azok is.
A szövegek sokkoló, letaglózó hatása ugyanakkor mégsem csak a rossz események sűrűségéből fakad, hanem a magyarázatok elmaradásából is. A novellák szikárságukkal, fullasztó tömörségükkel arra apellálnak, hogy a hiányérzetek által vonjanak be minket a történetekbe. Az elhallgatott érzések és információk, elhintett titkok, sugalmazott múltbeli traumák tartanak állandó feszültségben. Ezt a prózát az mozgatja, hogy folyamatosan arra késztet, hogy nyomozzunk, próbáljuk megfejteni miért olyan kísérteties és fojtogató mindez, ha közben végtelenül ismerős is. És ha olyan sok a negatív történés, akkor miért vonz, miért ragad magával mégis ez a világ?
Szvoren novelláiban több átfedés, és hasonló motívum is van, túl azon, hogy az erőszak bármelyik pillanatan robbanhat. A legfeltűnőbb, hogy minden történetben elromlanak a dolgok. Folyamatosan zajlanak a negatív események, kellemetlen hatások: tönkremegy a kávéfőző, a csatlakozóidom, a vízszintmérő, az oldallap, máskor az ember váratlanul kaktuszba nyúl, a gyerek becsípi az ujját, a sofőr autóbalesetet szenved. A rossz eseménysorozatok éppúgy kihatnak a tárgyakra, mint az emberi testekre, amelyeket rendre valamilyen sérülés vagy betegség ér utol.
„Meg, hogy van valami az életemben, amire mindkét állítás igaz: a legelrontottabb a fontos dolgok, legfontosabb az elrontottak között.”
A kötet csúcspontja, amiben ez a motívum kiteljesedik, az Áruházi blues című novella, amelynek főszereplője egy üzlet reklamációs pultjánál dolgozik, azaz az elromlott dolgok gyűjtőhelyén. A szöveg látszólag kisszerű eseményekből, a munkanapok véget nem érő körforgásából indul ki: kifogások érkeznek, jegyzőkönyveket kell felvenni, váltakoznak a kollégák és a vásárlók panaszai. A szürke történéseket csak főszereplő szexuális fantáziái színezik ki. Ugyanakkor, ahogy halad a sztori, az áruház egyre inkább átalakul, és idővel egy kórházhoz kezd hasonlítani. Terjeng a fertőtlenítőszag, látogatók érkeznek, „jó- és rosszindulatú sorok” kezdenek tekergőzni a pultnál. A nyelvi rétegek által pedig végül egy egészen más, szürreális szintre kerül a történet, hirtelen rárakódik a sorokra a betegségtudat és a halálfélelem.
„A romlás mindig fokozatos, a javulás váratlan, átmenet nélküli, és ritka.”
A novelláktól egyébként nem idegen az abszurditás, amely szintén a kényelmetlenség érzését erősíti olvasás közben. A cukorbeteg gyereket nevelő leszbikus pár története bizarr pszichothrillerbe csap át, amikor kiderül, hogy az egyiküknek hiányzik valami a testéről, csak épp nem tudni mi. Gyerekek vonszolnak egy testet az utcákon, de rejtély, hogy miért. Egy nőnek egyik napról a másikra eltűnik az irodából a kollégája, de senki nem aggódik, hogy mi lett vele. Valaki pedig egy tanárnő fizikai tárgyú videóinak fanatikusa lesz, de maga sem érti miért.
Szvoren Edina: A szégyen az egyik legalapvetőbb társas képességünk
„Az a pszichológiai érzék és kíméletlenség, az a mindent átható tekintet, amely Szvoren Edinát jellemzi, egyszerre hatol be az ember és az emberi kapcsolatok legmélyére, és egyszerre képes bármit érzékeltetni a maga banalitásában is" - írja Kiss Tibor Noé a Verseimről....
A Verseim történeteiben már szinte az a furcsa, ha valamelyik szereplőnek nincs testi vagy lelki hiányossága. Múltbeli balesetek, betegségek, elveszített családtagok, abortuszok rajzolják ki azokat a gyászokat, amik rejtettségük által vannak jelen az emberek mindennapjaiban. És bár az elbeszélések egyes szám első személyben vannak megírva, az érzelmi reflexiók így is teljesen hiányoznak. Az elhallgatások és titkot veszik át az uralmat a szövegek fölött. Ugyanez igaz a szülő-gyerek kapcsolatokra is, amelyeknek feszültsége szintén visszatérő motívumként szövi át a kötetet. Szvoren Edina novelláiban a szívszorító távolság, a lefojtott érzelmek, a megértés hiánya és a közösen hurcolt szégyen kapcsolja össze a családtagokat.
„Puhatolózva kérdezte: mióta írogatsz te verseket? Láttam, számolgatni kezd. Apám egyébként korábban nem sok jelét adta, hogy az én szégyenem az ő szégyene volna.”
A Verseimben tehát a címével ellentétben nincs semmi lírai, a sűrű szövegek nem akarnak versek lenni. Ugyanakkor tömörsége és titkai miatt a kötet mégis hordoz magában valami láthatatlant, valami megfoghatatlanul erőset, amit a sorok közötti tartalom rajzol ki, mint egy jól megírt költeményben.
