Roald Dahl egyedi stílusötvözetében a dark fantasy sötétebb tónusával festi meg a gyerekeknek szánt történeteit. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy visszanyúl a folklór gyökereihez, amikor a mese tanulsága még nagyobb súllyal esett latba, mint hátborzongató eszközkészlete. A Boszorkányokat a legjobb művei között tartják számon (pedig van miből válogatni: Charlie és a csokigyár, A barátságos óriás, Matilda), az adaptációi során a filmes alkotóknak eddig mégis kivétel nélkül sikerült átesniük a ló túloldalára. Dahl bizonyos tekintetben a valósággal sokkol, és nem hajlandó hülyének nézni a gyerekeket. Zemeckis igyekezett hű maradni az eredeti írói elképzelésekhez, bár minimális változtatásokat azért ő is elkövetett. A brit történetet amerikanizálva áthelyezte a helyszínt az Egyesült Államok déli államába, Alabamába.
A Boszorkányok történetét A faun labirintusát és A víz érintését készítő Guillermo del Toro kezdte el feldolgozni: a remake-et stop-motion technikával, azaz képkockánként beállított és rögzített módon szerette volna elkészíteni. Del Torót Zemeckis váltotta a rendezői székben, aki az Isten hozott Marwenben című filmjében maga is alkalmazta ezt az eljárást. A Boszorkányok végül mégis számítógépes grafikát kapott, és még csak nem is a legszebbet: az animált egerei és a repedt szájú banyái majd’ leesnek a vászonról, képtelenek beolvadni a valós háttérbe.
A történet nagyobbrészt hűen követi a könyvet: az elárvult kisfiú a nagymamájához kerül, aki valahogy, valamiért a boszorkányok szakavatott ismerője, és nem rest unokáját rémtörténeteivel kizökkenteni a gyász komfortzónájából. Nagyi és unokája megszállnak egy tengerparti szállodában, ahol épp rendes évi közgyűlésére készül a gyerekbántalmazás-ellenes nőszövetség. A kissrác nemcsak azzal kénytelen szembesülni, hogy valójában egy boszorkánytalálkozó kellős közepébe csöppent, hanem azzal is, hogy a rút banyák a világ összes gyerekének sorsát tervezik épp megpecsételni. Rögtön demonstrációt is tartanak rajta, melynek folyományaképp hősünknek egérperspektívából kell megakadályoznia a világvégét.
Zemeckis stílusosan, egyetlen snittben tárja elénk az autóbalesetet elszenvedett család tragédiáját, és a későbbiekben sem fukarkodik a komorabb hangvételtől.
Tiszteletben tartja Dahl fő szabályát: gyereknek nem hazudunk.
Az élet velejárója a sötétebbik fele, a fényhez hozzátartozik az árnyék, és vice versa. Idegenektől nem fogadunk el édességet, mert benne van a pakliban, hogy esetleg cápavigyort villantanak, és a legkisebb húzza a legrövidebbet. A rossz dolgok ellentételezéseként a mérleg másik oldalán ott a mi napsugaras nagymamánk, akit az Oscar-díjas Octavia Spencer kelt megkapó kedvességgel életre. Spencer nem rág szivart, és minden végtagja ép, szemben könyvbeli alteregójával, de cserébe a farkas sem iszkolna nyüszítve előle behúzott farokkal egy Grimm-crossoverben.
Anne Hathaway játssza a Joker-mosolyú főboszit, fantasztikus ripacskodással: minden megnyilvánulása, mozdulata, mimikája és akcentusa imádnivalóan eltúlzott. Baromira szórakoztató a banyák fősatrafájaként, és érezni rajta, hogy élvezte a szipirtyóság minden percét. A boszorkányok átváltozása ezúttal nem olyan gyomorforgató, mint az 1990-es adaptációban, de
a korhatár-besorolást (Tizenkét éven aluliaknak NEM ajánlott!) tessék komolyan venni!
A banyák ábrázolása így is botrányhoz vezetett: a boszorkányok kezein három deformált ujj látható, amelynek filmbéli ábrázolása sértette a testi fogyatékkal élőket. Amy Marren amerikai paralimpikon csalódottságát fejezte ki, hogy a filmstúdió a végtag-differenciát félelmetesnek és gonosznak állította be. A Warner Bros. közleményben kért bocsánatot. A legdurvább a banyák cápavigyora: rögtön Tim Burton rendezte Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei jutott eszembe róla, melynek szörnyeinél a filmkészítők szintén átestek a ló túloldalára.
A Boszorkányok 30 évvel ezelőtti adaptációja azzal borította ki a bilit az írónál és a rajongóknál, hogy teljesen megváltoztatta a történet befejezését, ezzel semmibe véve annak mondanivalóját. Zemeckis ezt a csorbát most kiköszörülte, és szakítva a happy enddel az eredeti lezárással élt. Ennek ellenére az új filmverziónak sem sikerült megtalálnia azt a hajszálvékony határt, amelyen Roald Dahl egy életen át oly könnyedén egyensúlyozott: az új Boszorkányok a kicsiknek még mindig túl félelmetes, a nagyoknak viszont túl gyerekes. De a mondanivalója örök: „Nem számít, hogy ki vagy, vagy hogy nézel ki, amíg van valaki, aki szeret.”
